Vígszínház

 

Az 1878-ban Neumann Ferencként Budapesten született és 1952-ben New Yorkban elhunyt Molnár Ferencet meg az ő dráma-és prózaírói munkásságát nem szükséges különösebben bemutatni. A Pál utcai fiúk az általános iskolában kötelező olvasmány, s nincs olyan évad, amiben a színházak valamelyik alkotását ne tűznék műsorukra. Keresve sem lehetne találni olyan Molnár-darabot, amit ne játszottak volna már. Műveit szeretik a direktorok, mert biztos anyagi sikerre számíthatnak velük, a színészek meg a pazarabbnál pazarabb szerepek miatt. A Liliom Molnár Ferenc világszerte legismertebb színműve, aminek alapötlete – az érdes modorú, valójában azonban érző szívű hintáslegény és a butuska, hiszékeny, ugyanakkor konok kis cselédlány szerelme – benne volt az 1908-ban megjelent Muzsika című kötetének Az altató mese című novellájában. Ebből írta a Liliomot, amit a Vígszínházban Csortos Gyula és Varsányi Irén főszereplésével játszottak először 1909-ben. Mi tagadás, az ősbemutatón csúfosan megbukott. Két évre rá, a bécsi premieren azonban hatalmas volt a lelkesedés, és ez kihatott a magyar színházi életre is. Azóta bejárja a világot, a földgolyó minden színpadán – Európától kezdve Észak- és Dél-Amerikán át Indiáig – mindenhol bemutatták. Magyarok és németek összesen négy filmet forgattak belőle, musical változata is van. A Vígszínház tavaly december 15-én újította fel. Mint a legtöbb Molnár-drámában, a Liliomban is vannak önéletrajzi motívumok, az író is megütötte első feleségét, az éppen akkor várandós Vészi Margitot, aki azonban a színpadi Julikával ellentétben nagyon is emlékezett a pofonokra…

A Liliom helyszíne a pesti Liget, a 20. századelőnek az a placca, ahová mindenféle társadalmi réteg képviselői járnak. Itt sétálgatnak és cicáznak a cselédlányok a bakákkal meg a mesterlegényekkel, de uracsok és fimon kisasszonykák is itt szemeznek egymással. A Liliom cselekménye – mint általában a Molnár Ferenc-daraboké – nem bonyolult. A két főhős, a nagydumás, a bámész népeket a körhintához csalogató, a nőkre macsós vonzerejével ható Liliom és a naiv, a fővárosban nem régen szolgáló falusi leányzó, Julika szerelme. A ligeti kikiáltó magának sem meri bevallani, mert nem fér össze keménylegényes „imidzsével”, hogy megszerette ezt az angyali szelídségű, romlatlan cselédet. Összeköltöznek, az állás nélkül maradt Liliom nem tudja eltartani családját, ez bántja férfiúi büszkeségét, és indulatát Julikán vezeti le: időnként két-három nyaklevest kever le az állapotos asszonynak. Szégyelli magát, ugyanakkor megszólal a lelkiismerete is, örül a gyermek érkezésének, és miután semmihez sem ért, normális munkát nem tud vállalni, a legegyszerűbb pénzszerzési módhoz, a rabláshoz folyamodik. Csakhogy dugába dől a terve, börtönbe nem akar kerülni, inkább öngyilkos lesz. Az égi bíró azonban megengedi neki, hogy 16 év múlva visszamenjen a földre, és meglátogassa a családját. Vissza is tér, látja hamvas, anyja ártatlanságú lányát, akit ugyanúgy felképel, mint annak idején Julikát. Mindkét nő bevallja, hogy nem érezték a füleseket, mert vannak olyan pofonok, amik nem fájnak, amiket elfelejt az ember lánya…

A címszerepet Hajduk Károlyra bízta a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila. Feladatát úgy-ahogy megoldja, de hiányzik belőle az az ellenállhatatlan sárm, amitől ugyanúgy elgyöngülnek a tapasztalt nagyságák és a tapasztalatlan mindenes cselédek. Valamiféle antililiomot testesít meg, sovány, ösztövér alkatával inkább Don Quijote, a búsképű lovag szerepére lenne alkalmas, nem a szívdöglesztő, nőfaló Lilioméra. Ezért a cingár, kopasz Liliomért nemigen veszkődnek a fehérnépek. Szilágyi Csenge Julikája engedékeny és akaratos, igaz, becsületes lélek, akiről a régi nóta énekelhető el: „Ha megversz is imádlak én, /Te drága rossz apacslegény.” Az ijedős, könnyen elpityeredő, majd fokozatosan puccos dámává kikupálódó Mari figuráját Waskovics Andrea kelti életre. Eszenyi Enikő a számító Muskátné karakterét viszi fel a színre. A felfelé törekvő és fel is jutó Hugót Zoltán Áron olyan mulya fiatalembernek, majd érett férfiúnak mintázza meg, aki mindig két lábbal jár a földön. Orosz Ákos a Liliomot rossz útra vivő ficsúrt, Karácsonyi Zoltán a kirabolhatatlan Linzmant, Bandor Éva a trampli fotósnőt, idióta gyermekeit Dino Benjamin és Rudolf Szonja, Seress Zoltán a határozott kapitányt és a felolvasót személyesíti meg.

A Vígszínháznak sikerül az a különleges kunszt, hogy Molnár Ferenc nélküli Molnár Ferencet visz színre. Ifj. Vidnyánszky Attila brechti drámát csinál ebből a könnyed, édes-bús, szellemes és kellemes, szívfacsaró és könnyfakasztó vígjátékból. Elidegenítő hatáselemben bővelkedik a produkció, kezdve a nyápic Liliommal meg a madárijesztőre hasonlító, bosszúszomjas Muskátnéval, folytatva a kőkemény maffiózó Ficsúrral, a dupla fenekű Hugóval, a Hitler Jugend-szerűen masírozó fényképészcsemetékkel, végezve az ávósok vallatási módszereit bemutató detektívekkel. A legijesztőbb az első felvonás végi jelenet, ami a mennyben játszódik. Itt várnak az ítéletükre, és addig itt nyüzsögnek, vonaglanak a szárnyacskákat növesztett bűnösök, akik lélegzetelállító tornamutatványokkal kápráztatják el a nagyérdeműt, ugyanis ezek a fura figurák még a szünetben ott himbálóznak a köteleken, egyikük pedig az első sorok felett tekereg. A közönség egyik fele kiaraszol, a másik fele bent marad, mert nem értik, és egymástól kérdezgetik: most megy az előadás, vagy nem. A purgatóriumnak és a Pokolnak ezt a naturális ábrázolását még Dante is megirigyelte volna. A drámai hatás elérése érdekében a produkció egésze alatt füsttel igencsak bőven elárasztják az egész színházteret, köhögő rohamokat váltva ki az allergiára hajlamos nézőkből. Tejfehér ködben úszik a zsöllye, mire végre kiszellőzik, újra jön a szmog. Bagossy Levente méretes pajtát idéző díszletében zajlik a cselekmény, Vecsei Kinga Réta jelmezeit bármelyik korban viselhetik.

Természetszerűen a publikum tagjai között akadnak olyanok, akiknek ámulatát kiváltja a Liliomnak ez a fajta újragondolt, úgynevezett mához közelítő értelmezése, de vannak olyanok is, akik az eredeti mű megcsúfolásának, kiforgatásának tartják. Nagyobb és bátrabb átalakítással, úgy hogy legfeljebb a nevek maradnának meg, a foglalkozások pedig a mostani életünkből vettek lennének, akkor a produkció sokkal izgalmasabb, érdekesebb lenne, mint ez a felemás – egy kicsit eredeti, egy kicsit napjainkra hajazó – megoldás.

Reklámok