Nemzeti Színház

 

A Rocco és fivérei is azoknak a daraboknak hosszú sorába tartozik, amik nem filmes vagy színpadi, hanem prózai műként láttak napvilágot. Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című regényéből 1960-ban Luchino Visconti forgatta világhírűvé vált filmjét, a Rocco és fivéreit (Rocco e i suoi fratelli). Vidnyánszky Attila régóta töprengett azon, és érlelődött benne a gondolat, hogy ebből az ikonikus filmből színpadi adaptációt készít. Ennek a több évig tartó vívódásnak, elmélkedésnek eredményét az 2019-20-as évad nyitó előadásaként állította a Nemzeti Nagyszínpadára. Mindig rendezőt próbáló feladat olyan alkotást színre vinni, ami más műfajban született. Bizony nehéz teendők közé tartozik az alapmű értékeinek megtartása, amiktől az olyan kiemelkedővé vált, vagyis az általános, minden korok emberéhez szóló mondanivalónak a felmutatása, ugyanakkor a ma élőket foglalkoztató eszméknek is a nézők elé tárása. Ezt a cseppet sem sima műveletet maradéktalanul sikerült véghez vinnie a most, szeptember 19-én bemutatott Rocco és fivérei-nek.

A boldogulás, az ötről a hatra jutás, a társadalmi ranglétrán feljebb lépkedés évszázadok óta kitölti – legfőképpen – a férfiak lelkivilágát, határozta meg hétköznapjait, indítja el és mozgatja cselekvéseinek sorozatát. Kevés olyan ember akad, aki nem szeretne jobb, emberhez méltóbb körülmények között élni. Ez a Dél-Olaszország eldugott kis falujából az északi iparváros, Milánó felé induló négy, a felnőttkorba éppen belépő fiúból és a tisztes özvegyasszony „mammából” álló Parondi családnak célja. Az elsőszülött már ott él, sovány kis batyuikkal hozzá érkeznek meg a maguk felelősségteljes, tiszta, a Jóisten figyelő tekintetét és szeretetét magukon érző keresztény erkölcsiségükkel. Nem akarnak ők mást, csak egy kicsit könnyebb életet, mindennapi kenyeret, fejük fölé tetőt. A Milánó-féle metropoliszban viszont más törvények uralkodnak, ott semmibe veszik a kétezer év alatt kialakult és azóta is működő morális és együttélési szabályokat. Fütyülnek mindenre, ami – egy olyan, bármely korban élő átlagcsalád, mint a Parondi – előtt szent, sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, mert a nagyváros ideológiai zűrzavarában, a minden és mindenki eladható és megvehető forgatagában semmi sem szent és érinthetetlen, mindent vitatnak, megkérdőjeleznek. Téveszméket harsogó ámokfutók szedik áldozataikat, mindenféle hóbortos nézeteket hirdető csalók szép szólamaikkal etetik a nekik bedőlő férfiakat és nőket. Az ilyen szemfényvesztőknek bizarr, itt-ott életellenes, fura eszméiből rakta össze Vidnyánszky Attila azokat a szózuhatagokat, amik különböző, egymásnak ellentmondó csoportok művészi és társadalom-felfogását tartalmazó dokumentumaiból, kiáltványaiból gyúrt egybe. Ezeket a zavaros mondatokat a rendező által kreált új szereplő, Amelie Gianelli ordítja a nézők fülébe. Ő Rosaria Parondi ellentéte és ő a rendező szócsöve. Udvaros Dorottya, olyan szuggesztív megjelenítő erővel személyesíti meg ezt a léha, cinikus, kortalan szépasszonyt, hogy egyik-másik nagy ívű monológja után nyílt színi tapsot kap.

Olekszandr Bilozub díszlete az előadás kulcsfontosságú eleme, mert elementáris hatásával lenyűgözi a székekben ülőket, és alaposan megmozgatja fantáziájukat. Ez a hatalmas szerkezet, olyan mintha egy többemeletes, soklakásos bérház választófalak falak nélküli váza lenne. A felső szinteken a város jellegzetes alakjai tanyáznak, itt űzik ősi mesterségüket az örömlányok, itt vegetálnak a kisebb-nagyobb vétkektől a legsötétebb bűnöket elkövető figurák. Világmegváltó eszméit innét kiabálja Amelie. Lefelé haladva kezd tisztulni a kép, a Parondi família a földszint egyik parányi szobácskájában kap helyet, amit Rosaria családi képekkel igyekszik otthonossá tenni. Bánsági Ildikó az örökké éber és aggódó, gyermekeit a gonosztól megóvni akaró, az egyfolytában nyugtalankodó anyák aggodalmával kifogástalanul kelti életre a visszafogott Rosariát. Az alsó régiókban van az ökölvívó terem, ahová Rosaria két fia is lejár. A boksz meccsek és edzések hiteles megjelenítéséről Bedák Pál ökölvívó szakértő gondoskodik.

Az előadás hamisítatlanul Vidnyánszky Attilá-s. Egy perc üresjárat nincs benne, minden másodpercben van valamiféle szemkápráztató vagy vadul ütős a színen. A nézők figyelmét nem hagyja lankadni, egymással párhuzamosan folynak az események. Nem csupán a szemét, de a fülét is igénybe veszik a színpadon történtek, nem lehet elbambulni, mert valami mindig zajlik éppen. A közönség alig tudja felfogni, nincs idő még a pillanatnyi végiggondolásra sem, a leülepedésre meg végképp, mert rögtön látható~hallható valami még húzósabb, még meglepőbb.

A színészek tudásuk legjavát adják, teljesítményükről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Az öt Parondi fivért, a város aszfaltján tengődő és elcsúszó Vincenzót Berettyán Sándor, a fékezhetetlen, gyilkossá váló Simonét Bordás Roland, az angyali jóságú – ma inkább lúzernek tartott – Roccót Berettyán Nándor, a szorgalmasan dolgozó Cirót Mészáros Martin és a jég hátán is megélő kislegény Lucát Haszon Ákos igencsak elismerésre méltóan alakítja. A prostituált, hébe-hóba szebb, különb életre vágyó Nadját Barta Ágnes hibátlanul ábrázolja. Tóth Auguszta a mosodatulajdonost, Schnell Ádám a pénzhajhász, szívtelen menedzsert, Varga József a kemény bokszedzőt remekül formálja meg. Katona Kinga és Herczegh Péter Amelie-nek az aszfalt értékrendjén szocializálódott gyermekeit – Ginettát és Alfredót – igen meggyőzően viszi fel a színre. Kisebb szerepekben látható még Nagy Márk, Szabó-Sebestyén László, Szép Domán és Nagy Johanna.

Heves érzelmeket, erős reakciókat vált ki a publikum tagjaiból ez az igen hosszúra nyúlt produkció. Nem lehet közömbös vagy unott, aki látja. Ez is a rendező célja, és az is, hogy állásfoglalásra késztesse az embereket. És ez így is van.