Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

Az 1622-ben Jean-Baptiste Poquelin névvel született, és 1673-ban elhunyt, művésznevén Moliére a világirodalom legismertebb szerzői közé tartozik. Az arisztotelészi hely – idő – cselekmény drámai hármas egységét betartó vígjátékait máig játsszák, szeretik a színészek, ugyanis pazar szerepekkel ajándékozza meg őket, a színigazgatók meg azért, mert darabjaival biztos anyagi és közönségsikert aratnak. A nézők okulására Moliére amiatt túloz el valamiféle emberi gyengeséget, hogy felhívja rá a figyelmet. Művei jellemkomikumok, de szép számmal akadnak bennük helyzetkomikumok is. XIV. Lajos különösen kedvelte őt, és ez hozzájárult népszerűségéhez, Moliére is viszonozta az uralkodó jóindulatát, amire legfőképpen a Tartuffe 1664-es bemutatója után volt szüksége. Ezért vannak ott, a komédia végén a Napkirályt dicsőítő szavak, amik bölcsességét, államférfiúi nagyszerűségét hirdetik. Moliére műveinek sajátossága a „deus ex machina”, amikor az elvakult főhős ráébred butaságára, és már minden veszni látszik, amikor valamiféle egészen kis apróság miatt kiderül az igazság.  A Tartuffe-ben is ez történik, a jómódú Orgon a házába fogadja a szent embernek látszó, valójában velejéig romlott Tartuffe-öt. Rajta meg az ájtatos anyján kívül mindenki: fia, lánya meg annak udvarlója, mutatós hitvese és sógora, de még a szobalánya is tudja, miféle kígyót melenget a kebelén. De mondhatnak bármit, Orgon hajthatatlan. Javait mind egy szálig ráíratja Tartuffe-re, lányát feleségül akarja adni hozzá. Ekkor lép közbe Elmira, Orgon szép felesége, és lépre csalja a képmutatót. Tartuffe azután kimutatja a foga fehérjét, lehull róla a kegyeskedő álarc, kizavarja a házból a családot, Orgont feljelenti. Úgy érzi, tökéletes munkát végzett, övé az egész vagyon. És ekkor jön az isteni segítség: a hatóságok kiderítik, régóta körözött bűnöző. Orgon ráébred, mekkora hibát követett el, újra a régi lesz, azaz szerető férj, gondoskodó, jó apa, aki nem győz hálálkodni királya éberségének.

Ma már klasszikusokat úgy visznek színre, hogy azokban legyen benne napjaink gondolatvilága és több, mához szóló üzenete, nem elég, ha csupán magát a művet, úgy ahogyan azt a szerző megírta, bemutatják a színpadon, hanem máshová helyezik a hangsúlyokat, részleteket felnagyítanak vagy kihagynak, újakat tesznek bele. David Doiasvili grúz rendező is ezt teszi az október 18-án, a Nemzeti Nagyszínpadán bemutatott Tartuffe-fel. Azt emeli ki, hogy ma is bőven akadnak nem csupán vallási, hanem tágabb értelemben vett álszentek, akik lépten-nyomon becsapják, csúnyán átverik a naivakat, akik bedőlnek és hisznek nekik. Mindenki áldozatává válhat ezeknek a kétszínű alakoknak, báránybőrbe bújt farkasoknak. A rendező állásfoglalása nem derül ki világosan, ezért mindenki maga döntheti el, kit tart szélhámosnak, szemfényvesztőnek.

Amióta sem a filmvásznon, sem a színpadon látható élethű szekszelés, de még a pornográfia sem okoz semmiféle erkölcsi felháborodást, sőt megszokottá, szinte kötelező elemmé vált, azóta Elmira Tartuffe igazi szándékát leleplező kísérlete is ilyen irányú változáson esik át. A szépasszony kacérkodik, incselkedik a gonosztevővel, hogy lerántsa róla a leplet, és felnyissa férje szemét. Most azonban olyan túlfűtötten erotikus jelenetsort láthat a néző, ami ha filmen menne, nyugodtan ki lehetne tenni rá a 18-as piros karikát. De nem ez a pajzán részlet a legérdekesebb a Tartuffe-ben, hanem a záró kép. Orgon és családja ahelyett, hogy seprűvel ebrudalná ki a közéjük befurakodó, életüket gyökeresen felforgató jómadarat, hanem békésen, a legnagyobb egyetértésben és lelki nyugalomban együtt teázik, vagy kávézik vele. Előtte mindent elkövetettek, a világot felforgatták, hogy kipenderítsék ezt a díszpintyet, a végén viszont egy asztalnál üldögélve, cukrukat kavargatva, csendesen, meghitten társalognak és iszogatnak vele. Most akkor mi történt valójában? Mit sugall ez a befejezés? Akárhogy kapálódzik és követ el bármit is a jámbor ember, mindenféleképp a gonosz kerekedik felül? Győz a rossz, az álnok? Nem kapja meg jogos büntetését, ami jár neki? Ki lehet, sőt kell egyezni vele? Muszáj, vagy okosabb beletörődni ebbe?

Ezt az egész, rendkívül mozgalmas, harsány és a nevetőizmokat megdolgoztató előadást keretbe foglalja Orgon anyjának, a se lát, se hall Tartuffe-imádó Perneille asszonynak a monológja. Nagy Mari remekül kelti életre ezt a szemellenzős asszonyságot. Egy módos ház szobájának berendezési tárgyait mutatják a díszletek, amiket a rendező, David Doiasvili tervezett. Bánki Róza jelmezeivel napjaink ruháiba öltözteti a színészeket. A fiatalok bolondos cuccokban grasszálnak, a ház ura kissé viseltes nadrágban és ingben jár-kel, anyja unalmas özvegyi feketében üldögél, a vonzó dáma izgató, tűzpiros, hosszú uszályos estélyiben parádézik, a szobalány is ízléses tüllszoknyában repked le és fel. A jó firma, egyszerre óvatos és mohó, visszafogott és gátlástalan Tartuffe-öt Trill Zsolt a tőle megszokott és elvárt profizmussal viszi fel a színre. Szűcs Nelli Dorine-ja olyan, amilyennek egy minden lében kanál társalkodónőnek lennie kell, cserfes, szemtelen, odamondogató, az ördögtől sem félő, de ha kell vele cimboráló fehérnép. A szamár Orgont Horváth Lajos Ottó igen meggyőzően személyesíti meg. A dekoratív Elmirát, akire szemet vetett Tartuffe, aki miatt teljesen kiesik kenetes buzgóságot mímelő szerepéből, Ács Eszter elismerésre méltóan alakítja. Orgon csélcsap, költekező fiát Szabó Sebestyén László a figura megkívánta flegmával jeleníti meg. Barta Ágnes mesteri módon formálja meg Orgon engedelmes lányát, aki zokszó nélkül beletörődik apja lehetetlen akaratába, és kész férjhez menni Tartuffe-höz. Berettyán Sándor ügyesen hozza az össze-vissza futkározó, kissé ütődött és feminin udvarló karakterét. Berettyán Nándor mintaszerűen játssza az észnél lévő, sajnos hiába beszélő sógort.

Kérdéseket feltevő, állásfoglalásra és önvizsgálatra késztető Tartuffe-változatot láthat az, aki megnézi ezt a komikumot és tragikumot is bőben tartalmazó produkciót.