Ronald Harwood: A nagy négyes

József Attila Színház

Gaál Erzsébet Stúdió

 

Az 1934-ben, Fokvárosban született brit regény, dráma- és forgatókönyvíró nem ismeretlen a magyar közönség számára, ugyanis több, hollywoodi kasszasikert kasszasikerre halmozó film történetét alkotta meg. A nagy négyest (Quartett) viszont színműként láthatták először a londoniak 1999-ben. Azóta a világ minden táján se szeri, se száma A nagy négyes-bemutatóknak, hazánk teátrumai is gyakran tűzik műsorukra. A legutóbbi premier a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában volt november 22-én. Az ilyen, a nézőkben és a kritikusokban is egyaránt kedvező hatást kiváltó műveket általában más műfajba is átteszik, ez esett meg A nagy négyessel is, az A kategóriás színész, Dustin Hoffman – hozzá hasonló nagyágyúkkal – 2012-ben rendezett filmet belőle, a forgatókönyv elkészítésére Ronald Harwoodot kérte fel. A film is akkora közszeretetnek örvend, mint a színdarab.

Ronald Harwoodot már fiatal korában beszippantotta, és azóta is fogva tartja a színház titokzatos világa. Eleinte próbálkozott a játékkal is, de ráébredt, a világot jelentő deszkákon nem sok keresnivalója akad. A megélhetés érdekében mindenféle – időnként nemszeretem – színházi aprómunkát is elvállalt, huzamosabb ideig egy neves angol színész öltöztetőjeként dolgozott. De ez a jó pár esztendő azonban nem bizonyul elvesztegetett időnek, ugyanis a kulisszák mögött sok mindent látott és tapasztalt, az itt szerzett élményeiből táplálkoznak színművei és regényei is.

A nagy négyes operaénekesek közegébe viszi el a nézőt. Előkelő, de inkább csak közepes szintű ellátást nyújtó nyugdíjasházban tengeti napjait két, valamikor közismert dalnok és egy díva: Cecily, a még mindig vonzó, kedves, igen feledékeny alt, Reginald, a kimért, fensőséges és összeszedett tenor meg Wilfred, a csapongó, örökké fickós bariton. Elvannak maguk között, az aktív korukra gondolnak, amikor még rajongtak értük és valakik voltak. Ez a múltidézés ad lelki táplálékot nekik, hogy a sivár jelent el tudják viselni. A szokásos torzsalkodások közepette telik-múlik az idő. Felemlegetik, és elvitatkoznak azon, hogy közülük kit szeretett jobban a közönség, hányszor tapsolta vissza, ki nem bírta minden esetben tisztán kiénekelni a magas C-ét, ki kinek a feleségével~férjével szűrte össze a levet, vagy melyik ünnepelt csillag bújt ágyba a férfierőtől duzzadó díszletmunkással, ki hízott meg, vagy éppenséggel maradt karcsú, most pedig kivel kivételez a nővér, és ezért kap dupla eperlekvárt. Ebbe az állóvízbe Jean érkezése dobja be a hatalmas hullámokat kiváltó követ. Közülük Jean vitte a legtöbbre, sztárszopránként neves dalszínházak kapkodtak utána. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Reginalddal rövid ideig tartó házasságban élt. Minden felkavarodik, újra felszínre kerülnek régi sérelmek, sebeket adnak és kapnak. Csupán egyvalami tudná újra összehozni őket: Verdi születésnapjára az otthonban műsort szerveznek, és ezen előadhatnák a Rigoletto harmadik felvonásának híres kvartettjét. Hárman benne vannak, kivéve Jeant, ő hallani sem akar róla, hiába győzködik. Végül hosszas kérlelés után belemegy, és – mai szóval kifejezve: playbackről – előadják a négyest, és osztatlan sikert aratnak.

A nézők most is élvezik ezt a Csiszár Imre rendezte pergő előadást. Elsősorban a mindenki által átélhető és fészekmeleg dialógusok miatt, ugyanis egyszerre szórakoztatnak, ugyanakkor imitt-amott szomorúsággal is eltöltenek, néha bizony félelemmel is, mert bárki, aki megette már a kenyere javát, az előre láthatja belőle a sorsát, mert se perc alatt kerülhet ilyen félig-meddig óhajtott együttélésbe. A magány, az elesettség, a kiszolgáltatottság elől menekülve akarva-akaratlanul belecsöppenhet a színpadon látott kényszerhelyzetek akármelyikébe. Másodsorban a színészek minden kritikát kiálló teljesítménye az, ami ennyire „feldobja” a produkciót, és jóleső érzéseket kelt a nézőkben. Vándor Éva hibátlanul alakítja a mozgékony, vibráló, mindenkinek jót akaró Cecilyt, ezt a szeretetreméltó, önzetlen, néha túlbuzgó, túl sok asszonyt. Ennek a figurának a harsányságát egyenlíti ki Fehér Anna visszafogott, halk, súlyos titkokat cipelő, remek Jeanja. Ujréti László tökéletesen hozza a kívülről bölcs, de belül fortyogó indulatoktól fűtött, nagyvonalú, ugyanakkor kicsinyes, de együttérzésre is képes Reginaldot. Kerekes József a bohókás, virgonc, pajzán, de szerethető Wilfredet kifogástalanul kelti életre. Csiszár Imre tervezte a minimális, azaz fotelekből, asztalokból álló díszletet. Szakács Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők állapotát, Cecily lezser szabadidő ruhában, Jean választékos nadrágkosztümökben, Reginald elegánsabb, ing – nyakkendő – nadrág összeállításban, Wilfred hétköznapibb öltözékekben jár-kel.

Kellemes perceket szerez magának az, aki beül és megnézi A nagy négyest. Humoros és ismerős, közelről megtapasztalható szituációi belopják magukat a közönség szívébe, mulattatják őket, és még elmélázásra is késztetik. Egyszóval érdemes megnézni!

Deborah Zoe Laufer: Szemünk fénye

Belvárosi Színház

 

A világ számos teátrumában több művével is sikert sikerre halmozó, kortárs amerikai írónő darabját, a magyarra Szemünk fényé-nek (The Last Schwartz) fordított vígjátékot október 9-én vitték színre az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a Belvárosi Színházban. A premiert megtisztelte jelenlétével a szerző, aki már a próbafolyamat alatt is segítette a rendező, Szabó Máté és a hat színész munkáját. A Szemünk fénye ősbemutatója 2008-ban volt az Egyesült Államokban, ami után bő tíz évet kellett várni, hogy megérkezzen hozzánk.

A témája – bár kötődik a zsidósághoz és vallásos szokásaihoz, – általános érvényű, a földgolyó bármely pontján és nemzetében, felekezettől függetlenül megjelenik. Olyan családi összejövetelek mindenhol előfordulnak, ahol a résztvevőket ugyan vérségi kapcsolat fűzi össze, tudják~érzik, együvé tartoznak, ennek ellenére jóformán semmi közös nincs bennük, sőt úgy vélik, idegenek egymás számára. Ugyanis korábban, úgy a gyermekkor táján, bármennyire is szoros volt közöttük a kötelék, a nagybetűs élet szétszórta őket, más-más irányba fordultak, véleményük eltérő, és hiányzik belőlük a minden különbözőséget felülírni és meghaladni képes szeretet. Egy-egy ilyen „összeröffenéskor” rettentően igyekeznek jópofának látszani, ugratják is rendesen egymást, régi, együtt átélt élményeket emlegetnek fel, de elég egy bárki által odavetett, kellően végig nem gondolt éles szó, vagy bántó megjegyzés, és kiborul a bili. Néha még tettlegességre is sor kerül, többnyire azonban szájkarate folyik, válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, mélyre bezárt és gondosan eltemetett indulatoktól sistergő mondatok záporoznak. Nagy kiborulások, odamondogatások zajlanak ilyenkor.

A Szemünk fényében is ehhez hasonló eseménynek tanúi a nézők. A Schwartz család összejön az elhagyott szülői házban, hogy megünnepeljék édesapjuk halálának első évfordulóját. A négy testvér közül csak a legidősebb, Norma ragaszkodik az ősi otthonhoz, a benne lévő tárgyakhoz, a zsidó hagyományokhoz. Idősebbik bátyját, a pénzügyi guru Herbertet csak az épület vagyoni értéke foglalkoztatja, az érzelmiek egyáltalában nem. A középső fivér, az autista Simon, nem e földi világban él, a Holdra kíván költözni. A népmesei legkisebb fiú, a link, reklámfilmes Gene, mindnyájuk szeme fénye pedig fütyül mindenre, csak nyűg neki ez az egész „cirkusz”, nem is érti, nővérük miért ragaszkodik a puszta falakhoz, a csorba használati eszközökhöz meg az értéktelen dísztárgyakhoz, a neki már semmit nem jelentő, kiüresedett rítusokhoz. A famíliához tartozik még Bonnie, Herbert kissé unalmas, engedelmességhez szokott felesége. Ebbe a zárt, kényszeredett közösségbe robban be Gene barátnője, a vallástalan, egyik nevelőszülőtől a másikig hányódó Kia, a 20 éves a fenékig érő hajú, hosszú lábú szexbomba, aki csak úgy, az első ránézésre tűnik buta szőke kiscsajnak. Naiv, időnként ostoba és otromba, oda nem illő, egyáltalában nem bosszantónak szánt, de lényegre tapintó kérdéseivel méretes köveket hajigál a Schwartz család poshadt állóvizébe.

A Szemünk fénye vígjáték, de legalább annyira tragédia is. Szabó Máté rendező, gondosan ügyel arra, hogy komikus elem több legyen, mint drámai, és a szomorú részek is humoros végkifejletekben oldódjanak fel. A gyermektelenség minden kultúrában hatalmas csapásnak minősül, és az asszony megbélyegzésével jár, mert megterheli a házasságot. Nem „piskóta”, ha a körberajongott öcsike kikezd bátyja feleségével, és a szeretőjévé teszi. Az sem számít etikus kérésnek, ha a köztiszteletnek és szeretetnek örvendő após fizetni akar meddő menyének, hogy hagyja el hites urát, mert így a férfi szabaddá válik, újranősülhet, és lehetnek törvényes utódai. Az is, ép ésszel alig felfogható lépés, hogy a hatóságoknál az anya jelenti fel kamasz fiát, mert az füvezett, és ezt a vállalhatatlan és csúnya tettét azzal indokolja, vallási és világi törvények betartása érdekében cselekedett így. De az sem helyes felfogás, hogy a várandós csinibaba a meglehetős egészségügyi kockázatot jelentő abortuszt még csak műtétnek sem tekinti, csupán a legegyszerűbb és legkényelmesebb módnak, hogy megszabaduljon nem kívánt terhességétől.

A Szemünk fénye cselekménye rövid idő alatt, egy térben, mindenféle kacattal, elavult bútorral telezsúfolt szobában történik. Ondraschek Péter díszletei jellemzik az egykor benne élőket, és felidézik az otthon melegét. Kiss Julcsi ruhái kifejezik a szereplők társadalomban elfoglalt helyét. A zsidó hagyományokhoz ragaszkodó, festetlen arcú Normát és Bonnie-t szimpla, egyszerű szabású, mindenféle cicoma nélküli, térd alá érő fekete ruhába bújtatja, ahogyan azt az ortodox előírás megköveteli. Az igen mutatós, erősen sminkelt, kibontott hajú Kiát viszont élénk színű, kihívó minibe öltözteti. A három férfi ruházatában semmi nem utal a hithű zsidó férfiak közismert viseletére, mindannyian lezser, – nadrágban, ingben, pólóban, zakóban – azaz utcai ruhákban járnak-kelnek. A színészek mindent megtesznek az produkció sikeréért, rajtuk múlik, hogy miként hat a nézőkre. Péter Kata tökéletesen alakítja a fájdalmakkal telített, terméketlen asszonyi létbe beletörődő, de a Gene-nel folytatott viszonnyal sivár, egyhangú életébe némi izgalmat csempésző Bonnie-t. Szamosi Zsófia vaskalapos, merev Normája olyan, amilyennek az ilyen szemellenzős asszonynak lennie kell: se lát, se hall, és csökönyösen kitart elvei mellett, még akkor, ha bajt hoznak rá, és elkergetik a szülői házból egy szem fiát. László Lili mesterien ábrázolja az igen dekoratív Kiát, hibátlanul mutatja meg, hogy karaktere frivol külseje ellenére nem üresfejű libuska, hanem jó érzésekkel teli teremtés, akiben sokkal több a női szolidaritás, mint azt kacér viselkedése alapján gondolni lehetne. Pataki Ferenc kifogástalanul kelti életre a számító, mindent piculákban mérő, közömbös Herbertet. Az elvarázsolt, az eget fürkésző, nem a hétköznapi, hanem valamiféle világunkat meghaladó létbe kívánkozó Simont Dékány Barnabás remekül személyesíti meg. Nagy Dániel Viktor igen meggyőzően hozza a nyegle, megbízhatatlan, Gene-t.

Pergő előadás a Szemünk fénye, vannak olyan jelenetek, amikor a nézők a hasukat fogják a nevetéstől, és bőben akadnak olyanok is, amikor síri csendben ülnek. Semmi sem fehér vagy fekete benne, meg kell találni a sötétben a világosat meg a világosban a sötétet. Ez adja a produkció savát-borsát.