Gödöllői Királyi Kastély

Kastély Színház

 

A Királyi Kastély igazgatója, dr. Ujváry Tamás szeretné, ha az eddigieknél jóval több és nem csupán zenés előadás menne a Kastély Színházban, hanem színdarabok is, azaz teljes évada lenne az igazi pompáját 2003-ban visszakapó barokk színházteremnek. Ennek az elgondolásnak a jegyében idén tavasszal, májusban tartották Pozsgai Zsolt drámájának, a Lédának a premierjét. Csak egy fél évet kellett várni, és 2019. december 22-én újra ősbemutatóra került sor, B. Török Fruzsina darabját, a Sisit vitték színre. Az teljesen magától értetődő, hogy ezen a jeles helyen csak olyan műveket játszanak, amik kötődnek a városhoz meg a kastélyhoz. Így esett a választás a kastély legismertebb személyére, a magyarok hőn szeretett Erzsébet királynéjára. A Grassalkovics kastélyt 1867-ben koronázási ajándékként kapta Ferenc József és felesége, Erzsébet, akit a hozzá közelállók csak Sisinek neveztek. A magyarok bálványozták a kiegyezést elősegítő, és nemzetünkkel sok-sok jót tevő királynét, akinek emlékéhez még a legvadabb, de az enyhébb bolsevista időkben sem nagyon mertek hozzányúlni, legfeljebb fakítottak rajta, de nem tudták kimosni a nép tudatából. A rendszerváltást követően pedig hazánkban pillanatok alatt újjá éledt a Sisi-kultusz, – a mai napig is – nem telik el olyan karácsony, hogy valamelyik tévécsatornán ne adnák a bő hatvan éve Romy Schneider főszereplésével forgatott Sissi-filmeket, amik túlcukrozott mázzal vonják be a királyné alakját. Ez az édeskés beállítás sajnos még a mai napig is hat, és nem engedi, hogy reális képet fessenek a császár- és királynéról. Természetszerűen több dokumentum, de időnként még játékfilm is akad, amik igyekeznek az igazságnak megfelelő Erzsébet-bemutatásra, ugyanakkor számtalan olyan történelmi regény meg színdarab is születik, amik az osztrák filmről lejövő édi-bédi babát, vagy ezen a sémán túllépve éppen az ellenkezőjét, a gúzsba kötött, lázadó, rakoncátlan Sisit ábrázolják.

B. Török Fruzsina dráma- és forgatókönyvíró, dramaturg, rendező a most színre vitt Sisi drámájával elszakad ezektől sztereotípiáktól. Nem szeretné tovább éltetni a tündi-bündi, de a vad, rebellis Erzsébet-felfogásokat sem, hanem a tényekhez közelálló, a nem neki való császárnéi feladatok elől menekülő asszonyt akarja bemutatni. Ehhez igen érdekes drámai szituációt választ: Erzsébet Genfben, 1898. szeptember 10-ét megelőző estén, azaz a gaztett előtti órákban találkozik gyilkosával, Luigi Luchenivel, és hol csendesen beszélgetnek, hol éles szóváltásba keverednek, elmondják életük történetét, sorsuk alakulását. Ez a jobbára heves viták sorozatából álló, kíméletlen összecsapásokkal tarkított társalgás a merénylő képzeletében játszódik le. A szerző nem részlehajló, mindkét felet egyforma mértékben, arányosan mutatja be. Lucheni ráébred, közel sem azzal az Erzsébettel fog végezni, aki gondolataiban mint valami boldog, tejben-vajban fürdő császárné él, hanem akinek látszólagos csillogása mögött ott van az esendő, az élet terhei alatt megroppanó, fájdalmakat hordozó nő. Sisi 16 évesen lett felséges asszony, akitől zsarnokoskodó nagynénje~anyósa, Zsófia elvette gyermekeit, ami akkoriban teljesen magától értetődő cselekedetnek számított, csak egy szem fia, Rudolf esetében állt a sarkára, mentette ki kegyetlen módszereket alkalmazó nevelője kezéből. Nehezen viselte el a bécsi udvar merevségét, komisz pletykáit. Nem bírta a reprezentációval együtt járó kötöttségeket, egyik betegségből esett a másikba, depressziós lett, sehol nem lelt nyugalomra, bebolyongta Európát.

Luigi Lucheni is – miközben élesre köszörüli a vérontáshoz használt reszelőt, – néha halkan, néha indulatosan meséli el élettörténetét, törvénytelen gyermekként született 1873-ban, Párizsban, anyja hamar túladott rajta, egyik árvaházból lökték a másikba, nevelőszülei is gyakran váltogatták egymást. Keserves gyermekkora volt, szakmát nem tanult, katonáskodott, ezután Svájcban telepedett le. Fiatal felnőttként az anarchizmus felé fordult, ebben vélte felfedezni a számára üdvözítő tanokat, gyűlölte az általa henyének tartott és jómódban dúskáló arisztokratákat. Elhatározta, figyelemfelhívásként egyet megöl közülük, választása Erzsébet császárnéra esett, akinek genfi tartózkodásáról a helyi újságból értesült.

Ketten viszik vállukon ezt az elejétől a végéig jó ritmusú, élvezetes előadást. A címszerepet Gubás Gabi minden kritikát kiálló módon alakítja. Ő az életre kelt és a mi nagyon szerethető Erzsébet királynénk! Egyszerre méltóságteljes és gyarló, fennkölt és gyakorlatias, aki az eszével tudja, mi lenne a dolga, de a lelke nem engedelmeskedik. Dózsa Zoltán tökéletesen hozza az anarchista férfi figuráját. Az ő Luchenije elvakult, csőlátású, akit szomorú akciójától senki sem tud eltántorítani. Megérteni nem, csak megváltani akarja a világot. Úgy áll a közönség előtt ez a nemtelen indulatoktól fűtött ember, aki hisz bűnös cselekedete értelmében, hogy általa eléri célját. Papp Janó ruha- és látványterve kiemeli a két szereplő közötti különbözőségét, Sisi elegáns, fekete gyászruhát hord, legyezőjének csattanó hangja dramaturgiai funkciót tölt be, ugyanis kifejezi érzéseit, lelkiállapotát, Lucheni kopott munkásruhában készíti elő a vérontáshoz használt eszközét.

B. Török Fruzsina rendezi is az előadást, így biztos oda kerül hangsúly, ahová kell. A Sisi el nem vitatható erénye, hogy olyan emelkedett köznyelven szól a nézőkhöz, amit a ma embere is könnyen felfog, ugyanakkor ott van benne az a fajta ünnepélyesség, ami illik a dráma mondandójához. Igazán, a hely szelleméhez és a szereplők történelemben elfoglalt helyéhez méltó produkciót láthat az, aki beül a darabra.