Nemzeti Színház

Nagyszínpad

 

A nagy angol dráma- és vígjátékíró munkásságát záró darabja az 1610-11 környékén keletkezett A vihar, ami után visszavonult, és szülővárosában, Stratford-upon-Avonban élt egészen az 1616-ban bekövetkezett haláláig. A vihar az a mindig szívesen bemutatott és hosszú ideig műsoron tartható mű, amit kedvel a minőséget és értéket elváró publikum és a színészek java része is, mert pazarabbnál pazarabb szereplehetőségekkel ajándékozza meg őket, a direktorok viszont azért lelkesek, mert számtalan előadásra van kilátás belőle. Mindezeken felül talányos, sokféle értelmezésre kiválóan alkalmas dráma, ami bő négyszáz esztendő óta megszólítja a közönséget, az utóbbi időben főképp a rendezőket, hogy az elmúlt majdnem fél évezred történelmi, társadalmi fejlődését, mozgásait figyelembe véve fejtsék ki véleményüket, miféle átalakulásokon ment~megy át a dráma mondanivalója, és mutassák meg, ebben a folyamatos változásban hol tart és legfőképp mit üzen most. Andrzej Bubient, a Szentpétervári Tovsztogonov Nagy Drámai Színház lengyel származású vezető rendezőjét nem először kérte fel Vidnyánszky Attila, a Nemzeti vezérigazgatója, hogy dolgozzon a társulattal, 2014-ben Bubien rendezte az Operettet, ezt a formabontó előadást. Öt év elteltével újabb művet állított színpadra, 2019. december 18-án volt a premierje Shakespeare Viharjának.

Bubien a Vihart teljes mértékben felfűzi napjaink gondolatmenetére, a ma emberét foglalkoztató kérdésekre. Szakít az eddigi produkciókat uraló felfogással, miszerint Shakespeare utolsó darabja nem a fennkölt, nagy lélek megbocsátó gesztusáról szól, aki képes felülemelkedni sértettségén és megbántottságán. Nála Prospero nem az a szegény, sajnálatara méltó, a tudományba és olvasásba belebódult milánói fejedelem, akit elvarázsolnak a könyvek, hanem a hivatalát nem megfelelően ellátó, sőt azt bűnösen elhanyagoló uralkodó. Megkapta, ami jár neki, ugyanis szemfüles öccse, Antonio kihasználta a kínálkozó alkalmat, megfosztotta hatalmától, és elkergette. Itt, száműzetése kis szigetén Prosperóban hatalmas lánggal ég a revánsvágy, csak a bosszún jár az esze, mindenkit eszköznek tekint és manipulál, köztük a szelíd Arielt és a vad Calibant. Ez alól még saját lánya, a csinos Miranda sem kivétel, önző céljainak megfelelően őt is kihasználja.

A rendező azt is kiemeli, hogy a dráma többi alakja, – ez alól Prospero sem kivétel, – mindazzal a sok-sok, visszataszító tulajdonsággal rendelkezik, mint amilyenekkel Ádám és Éva óta a férfiak és a nők.  Évszázadok hosszú sora alatt szemernyit sem módosult az ember alaptermészete, az egymást követő nemzedékek ugyanazokat a hibákat követik el, mint őseik, semmiben sem különböznek tőlük. Alonso, Nápoly királya is a maga pecsenyéjét sütögeti, amikor segít Milánóból kiebrudalni Prosperót, Alonso gátlástalan öccse, Sebastian ugyanazt a gaztettet akarja elkövetni, mint Antonio: felbújtja Alonso teszetosza, kétbalkezes embereit, hogy gyilkolják meg testvérét.  De ezek az együgyű hímneműek képtelenek végrehajtani a feladatot. A szép, a tinikorból éppen kilépő hajadon, Miranda is olyan, mint minden fiatal nő: szerető családra, házi boldogságra, elsöprő érzelmekre, mindent felemésztő szerelemre vágyik. Ferdinánd nápolyi királyfi sem más, mint a többi legény, meg szeretné mutatni az erejét, a hódítás és a csábítás a célja, a világ minden nőjét le akarja venni a lábáról.

A színészek derekasan helytállnak, csak a legnagyobb elismerés hangján szabad és lehet róluk szólni. Prosperót Horváth Lajos Ottó remekül alakítja, az ő számkivetett hercege állandóan a dicső múltban él, amit saját elméletei szerint hol így, hol úgy színez, ezek a kisebb vagy nagyobb mértékben eltorzított események mozgatják a szigeten történteket is. Szász Júlia hibátlanul formálja meg Mirandát, ezt az átlagos és tipikus kívánságokkal rendelkező lányt, akiből két tucat egy. Szűcs Nelli tökéletesen jeleníti meg a vonakodó Arielt, aki kénytelen-kelletlen, de engedelmeskedik Prosperónak, végrehajtja a legtöbb esetben mindenféle hátsó szándékkal terhelt, nem egészen tisztességes parancsait. Kristán Attila hol engedelmes, hol lázadó, néha buta, néha ’a megvan a magához való esze’ Calibanja olyan, mint amilyennek az afféle emberszabású torzszülöttnek lennie kell: gonosz, hőbörgő és alig-alig irányítható. Bordás Roland kifogástalanul viszi fel a színre a hebehurgya nápolyi királyfit, Ferdinándot, aki az elkényeztetett ficsúrból az igaz szerelem hatására felelősen gondolkodó, felnőtt férfivé válik. Rubold Ödön sallangmentesen személyesíti meg a saját csapdájába esett, kétszínű nápolyi királyt, Alosnsót. Bakos-Kiss Gábor mintaszerűen kelti életre a sunyi Antoniót, a Prosperót kisemmiző és elzavaró fivért. Tóth László mesteri módon hozza az álnok, kétszínű Sebastiant. Schnell Ádám színészmesterségbeli tudásának széles repertoárjával ábrázolja Gonzalót, Alonso minden hájjal megkent idős tanácsosát. Rácz József és Farkas Dénes igen szórakoztatóan játssza Alonso szolgáit, a viccelődő Trinculót és a mindig ittas Stephano borászt, ezt a két ügyefogyott jómadarat.

Nem csupán a látottak, hanem a hallottak, azaz Piotr Salaber zenéje is elősegíti, hogy igencsak intenzív érzelmeket váltson ki a Nemzeti előadása. Ez a Vihar nem hagyja nyugodni és elmélázni a széksorokban ülőket. Nádasdy Ádám fordításának régies nyelvhasználata és Anita Bojarska napjainkat idéző jelmezei és díszletei azzal az elkeserítő következtetéssel járnak, hogy a kőkorszak óta a fölgolyón élők legfeljebb technikai értelemben lépnek előre, pszichés haladásuk azonban elakadt. Ugyanakkor felcsillantja előttük a reményt, hogy van kiút a kilátástalanságból, de csak akkor, ha kiszállnak a mókuskerékből, így felül tudnak emelkedni traumáikon, és nem hagyják, hogy ezek a kisebb-nagyobb horzsolások folyamatosan mérgezzék a lelküket, és gyógyíthatatlan gennyes sebekké terebélyesedjenek.