Nemzeti Színház – Kaszás Attila Terem
Márai Sándorról az utóbbi harminc évben hallhatunk ismét. A rendszerváltásnak nevezett fordulat után szabad megint beszélni róla, bekerült a tananyagba, művei ott sorakoznak a könyvesboltok kirakataiban és a könyvtárak polcain. Azt is lehetne mondani: divatba jött. Regényeit gyakran dramatizálják, ugyanis Márai mindössze két színjátékot alkotott. A Kaland című művét a Nemzeti Kamaraszínházában, 1940-ben mutatták be, A kassai polgárokat pedig 1942-ben, a Nemzetiben. Mindegyiket a Nemzeti akkori igazgatója, a háború után félreállított, majd méltatlanul elfeledett, a szovjet megszállás után vidékre száműzött színháztudós, Németh Antal rendezte.
Márai egész életét és szemléletét a polgári liberális hagyomány hatja át. szívósan küzdött a polgári lét értékeinek megmaradásáért. Erről szól a most, szeptember 20-án a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termében bemutatott A kassai polgárok is. Bő hetven esztendő távlatából szól hozzánk, mai magyarokhoz: Kassa városa 1311-ben nem hátrált meg a sokszoros túlerőben lévő ellenség elöl, hanem szembeszállt az erőszakoskodókkal. Egyik polgára, János mester megöli a főgonoszt, a várost uralma alá hajtani akaró Omodét. A büszke és elszánt kassaiak megadásra kényszerítették és elzavarták a rájuk rontókat. Mindezt összefogással érték el, közülük egyik karddal, másik fél karjával, a harmadik a lábával, a negyedik a vésőjével vívta meg élet-halál harcát. Senki nem menekült el, szilárdan álltak a lábukon, csak a jó megélhetését, a számításait féltő velencei aranyműves. Bártan, egy emberként küzdöttek.
Márai darabja a 14. század elejébe vezeti a nézőt. Az Árpád-ház kihalása után a még gyönge Anjou-uralkodó, Károly Róbert a szabad királyi várost, Kassát az önkényeskedő kiskirálynak, Amadé Lászlónak ajándékozza. Az öntudatos polgárok ezt nem tudják, nem akarják elfogadni, csupán egyetlen éjszaka alatt – súlyos veszteségek árán, de megnyerik a csatát, likvidálják Amadét, fosztogató hordáit kiverik. A király ítélő-bírái az utólagos tárgyaláson felmentik a vádlottakat a nádorgyilkosság bűne alól, mert a védekező igazság ellen nem tudnak egyebet tenni. A jog és az igazság a leghatásosabb fegyverük. Nincs új a nap alatt, mennyire mai történet ez! A Nemzeti előadása azt üzeni nekünk, 21. századi magyaroknak, védjük meg, ami a miénk, nem szabad feladnunk semmit, amit már elértünk, akár életünk kockáztatásával is óvjuk meg jussunkat, amiket apáink hagytak ránk. Ne tűrjük, hogy most, amikor tatár- törökdúlástól meg bolsevik rémuralomtól megkímélt távoli, gazdag városokban ülésező, önmagukat csalhatatlan és tévedhetetlen vezéreknek, az igazság felkent bajnokainak és egyetlen letéteményeseinek képzelő politikusok és politikusnők fejünk felett döntsenek rólunk, a mi sorsunkról, és szórjanak ránk mindenféle légből kapott, hamis vádakat. A színpadon látható jelenetek szinte szuggerálják belénk: tiltakozzunk, és fogjunk össze, mert csak így maradhatunk meg, és őrizhetjük meg életünket, becsületünket.
János mestert, az eleinte vonakodó, a művészetbe menekülni kívánó, majd a legnagyobb haditettet végrehajtó szobrászt Rátóti Zoltán minden kritikát kiálló módon alakítja. Az erőt, a semmit föl nem adó elszántságot emeli ki a figurából. Eszményi János mester! A két női szerep a Móricz Zsigmond-i szépasszonyt és boldogasszonyt testesíti meg. A csábító, igéző lidérckét, az apát és fiát meg a korosodó aranyművest és megszédítő, tűz és szél Genovévát Barta Ágnes remekül kelti életre, tele van démoni erővel, a férfiak józan eszét elvevő, izzó, maga körül mindent felperzselő nőiességgel. János mester feleségét, Ágnest, a megkötő víz és föld boldogasszonyt Tóth Auguszta tökéletesen jeleníti meg. Nagyszerűen adja vissza azt a fiatalabb vetélytárs okozta önemésztő és fájdalmas belső küzdelmet, ami a férje és a fia szívét is elvette tőle. Nagy Mari mintaszerűen hozza a mindent tudó, fájdalmakat, bajokat azonnal megérző idős Szabina dajka karakterét. A kétszínű, az érzéki vágyait megélni akaró, vagyonát féltő Jakab aranyművest Schnell Ádám hibátlanul ábrázolja. Blaskó Péter kifogástalanul személyesíti meg a sokat látott és tapasztalt Gergely pátert. A vagyonát és a lányát is elveszítő Dyles molnárt Szarvas József a tőle megszokott profizmussal viszi fel a színre. Horváth Lajos Ottó az eleinte meghunyászkodó, majd a harc élére álló Petrus bírót elismerésre méltóan, Rubold Ödön a békét teremtő, igazságot és jogot szolgáltató István főpapot sallangmentesen állítja a nézők elé. A piperkőc, sima modorú Leonardus szűcsmestert Rácz József, a hezitáló Timót fürmendert Bakos-Kiss Gábor, János mester fülig szerelmes, de az apai szóra mégis hajló fiát, Kristófot Berettyán Sándor játssza. Kisebb szerepekben Herczegh Péter és Szép Domán látható. Az egyszerű, csupán jelzésértékű díszletek Mira János munkáját dicsérik, a külső és belső tér bemutatására egyaránt alkalmasak. A nem korhű jelmezeket JDS tervezte.
Az Erdélyből származó Szabó K. István rendezi a drámát. Messzemenően érti sorskérdéseinket, a magyarokat újfent igába hajtani akaró idegen hatalmak dölyfét, a népet ősi jogaitól megfosztani akaró szándékát és szolganéppé silányítani szándékozó törekvését. Megtalálta a párhuzamokat az 1311-es események és a 2020-ban folyó történések között. A mába helyezi Márai drámáját, de utal bizonyos, időközben megesett, sorsfordító eseményekre is. Mindezeket napjaink divatjához közelítő jelmezekkel, mostanság használatos, elektronikus háztartási gépekkel, például ventilátorokkal, a második nagy világégésbe belépésünket kiprovokáló, 1941-es kassai légitámadás felidézésével éri el. És mi nézők értjük a feladatot, ami ugyanaz volt 1311-ben is és most is.