A játszma

Fazekas Péter filmje

Film Positive

Június 9-től a Magyar Mozgókép Fesztivál nyitófilmjeként látható a mozikban a Nemzeti Filmintézet támogatásával készített A játszma c. új magyar thriller, ami a bő tíz évvel ezelőtti, a közönség- és szakma által is kedvelt A vizsga folytatása. A forgatókönyvet kimondottan Kulka János személyiségére írta Köbli Norbert. A színész 2016-ban agyvérzést kapott, és óriási akaraterővel lett úrrá a betegség maradványtünetein, így tökéletesen és élethűen el tudja játszani a film elején szintén stroke-ot kapó, dörzsölt öreg kém, Markó Pál karakterét.

A játszma története az 1963-as esztendőben zajlik, és bő fél évet ölel fel. Ekkor a Szovjetunióban már inog Nyikita Hruscsov alatt a főtitkári szék, Leonyid Brezsnyev rengeti, aki ott toporog már a kapuban. Az itthoni Állambiztonsági Szolgálatok tagjai is várakozó álláspontot foglalnak el, kinek a bukásra ítélt, kinek a buktatni készülő moszkvai elvtárs győzelme árthat vagy jelent többet. Állománygyűlést tartanak. A tábornok az utódjáról gondolkodik, ki üljön a székébe, ki a legalkalmasabb erre a magas hivatalra. Két jelöltje is akad. Úgy dönt, versenyezzenek, és győzzön a jobbik. Miközben ünnepelnek és kitüntetik egymást, folyik a vodka, zeng a Bunkócska meg a Katyusa. Ennek az nagy „családnak” oszlopos tagja a Jung házaspár: András és Éva. Gyermekük nincs, később kiderül, az asszony annyi abortuszon esett át, amióta a dolgozó népet szolgálja, hogy már nem tud teherbe esni, és már régen elment a kedve a szexeléstől. A két szálon futó cselekmény egyikében ez a pár, a másikban pedig az egészségi állapota miatt visszavonult, koros spion, Markó Pál és elhunyt neje látható. Persze, a történet előre haladásával a két szál egybefonódik.

Markó és András között afféle mester és tanítvány viszony áll fenn, de egy súlyos ügy miatt eltávolodnak egymástól, ugyanis András, bár megtehetné, nem teljesíti oktatója kérését. Mérgező tüskeként fúródik ez mindkettejükbe, az idős hírszerző lassanként maga mögött tudja a kór következményeit, és ég a revánsvágytól, a fiatalabb pedig időnként kellemetlen bűntudatot érez. András tudja, éltes ex barátja valamit forral ellene. Ekkor kezdődik el közöttük az a játszma, amiben mindketten túl akarnak járni a másik eszén, sportot űznek abból, ki tudja ügyesebben átvágni a másikat. András azonban több orrhosszal vezet, mert rendelkezésére áll az apparátus minden eszköztára, Markónak meg a tapasztalatán és a bosszúvágyán kívül semmije sincs. Eközben pillanatonként változik a helyzet, oda-vissza becsapják egymást, nem lehet tudni, ki kivel van, netán áll össze vagy fordul ellene. Nem válogatnak a módszerekben, vonzó, fiatal lány személyében csalit vetnek be, és ebbe a csapdába András szépen belesétál, így a megbonthatatlan egységet alkotó férj és feleség között is üzemzavar támad. A női megbántottság és féltékenység sok-sok csúnya dolog elkövetésére képes, és ez bizony most sincs másképp. A generális összehívja az összes érdekelt felet, és közli velük a döntését, ami alaposan meghökkenti, és padlóra küldi mindegyiküket, ugyanis nem ők, hanem a nevető harmadik lesz a befutó. Az utolsó kockákon – valamennyi idő elteltével – újra feltűnnek a szereplők, megfigyelhető, ki lett kegyvesztett, kinek fut a szekere, ki aktív informátor még, és ki tudta valóra váltani az álmát.

A vásznon az 1960-as évek Budapestje jelenik meg, és egy-két kocka erejéig pár kis falu bukkan fel. Az M7-es bevezető szakaszán ott tornyosul még Osztapenko kapitány szobra… Szemet szúr, hogy mennyi szovjet gyártmányú személygépkocsi fut az utcákon, dugó az nincs, de időnként meglehetős a forgalom. Az emberek sétálnak, munkába igyekeznek, és ügyes-bajos dolgaikat intézik, az öltözetük sem olyan lódenkabátosan meg egyenruhásan jellegtelen. Nagy András operatőr képi világa igazodik A játszma históriájának hátteréhez, semmiféle művészieskedés, „lila köd” nincs a kockákon, amik ugyan nem fekete-fehérek, hanem színesek már, de semmiféle turbó nincs bennük, olyannak ábrázolja az akkori hétköznapokat, amilyenek azok a valójukban voltak, ingerszegények és szürkék.

Nagy Zsolt elismerésre méltóan alakítja Jung Andrást, mosoly nélkül, rezzenéstelen arccal, állandóan figyelve és mindig résen állva, ugrásra készen hozza ezt a nem annyira elvetemült, inkább csak a korparancs elvárásainak megfelelni vágyó figurát. Hámori Gabriella Évája elvhű pártkatonanő, aki – bár úgy tesz, mint akinek már nem lehet újat mondani, – ennek dacára a hűtlenségre ugyanúgy reagál, mint a földgolyó bármelyik átvágott felesége: visszavág és elégtételt vesz. Staub Viktória hibátlanul viszi fel a vászonra a nem is annyira ártatlan, sokkal inkább ravasz leányzót, Abigélt.

A magyar történelem utóbbi 70 éve bőven szolgáltat alapanyagot olyan filmek forgatásához, amikből érdekes, izgalmas sztorikat lehet alkotni. Ez a Fazekas Péter rendezte A játszma elejétől a végéig leköti a néző figyelmét, akinek másodpercnyi ideje sincs, hogy elkalandozzon vagy elmélázzon, mert a cselekmény folyton változik, és elképesztően fordulatos, ugyanis minden percben jön valamiféle nem várható, pláne nem sejthető kanyar, amibe még minden pillanatban tud újabb leágazásokat beleépíteni. Nem kell már körömlerágósan izgalmas másfél óráért az Óperenciás-tengeren túli vagy az öreg kontinens kommunista diktatúrától megkímélt országaiban gyártott, az ő jóléti közegükben játszódó krimikre beülni, ma már nálunk is lehet és kell is olyan filmeket forgatni, ami rólunk szól, eseményeinek láncolata a mi múltunkon alapul.

Pozsgai Zsolt: Jávor hajnalai

Játékszín  –  Zsadons produkció

Pozsgai Zsoltnak nem a Jávor hajnalai az első darabja, aminek középpontjába a magyar film és színjátszás ikonikus személyét, Jávor Pált állítja. Jávor a két világháború közötti időkben igazi sztár volt, rajongtak érte a nők, bálványozták. Megszámlálhatatlanul sok filmben szerepelt, amit kimondottan az ő karakterére írtak, mert tudták, amiben benne van, abból bizony kasszasiker lesz. Nem csupán filmekben, hanem a világot jelentő deszkákon, így a Vígszínházban és a Nemzetiben is fellépett.  A nyilasok bosszújától a hírneve sem mentette meg, 1944-ben Sopronkőhidára hurcolták és ott tartották fogva, mert nem akart elválni házastársától, a zsidó származású Landessmann Olgától. A szovjet megszállás után már nem tudta úgy és ott folytatni karrierjét, ahol abbahagyta. a hatalmat egyre erőszakosabban magukhoz ragadó bolsevista potentátok gyanakodva néztek rá, a múlt rendszernek, amit végképp el akartak törölni, megtestesülését látták benne: a mulatozó, az „élősködő”, uram-bátyámos dzsentrivilág képviselőjét. Feleségével együtt 1946 októberében azért indult el az USÁ-ba, hogy pénz gyűjtsön az éhező gyermekeknek, de a politikai rendszer elkomorulása miatt, Rákosi Mátyás rémuralma alatt visszatéréséről szó sem lehetett. Azonban az Egyesült Államokban nem tudta megvalósítani saját amerikai álmát, képtelen volt megtanulni angolul, nem állt rá a szája, idegesítette a Mister Dzsévör-megszólítás, semmi nem úgy alakult, ahogyan remélte, és az alkoholizmusba menekült. A forradalom után hazajött, de már nem volt a régi, egészsége megrendült, sármja megfakult, és kikopott a közönség tudatából. A hithű kommunista Major Tamás Nemzeti Színháza sem kapkodott utána.

Pozsgai Zsolt kétrészes darabjának, a Jávor hajnalai-nak premierjét a terézvárosi Játékszínben tartották május 28-án. A zenés játék 1959 májusának négy, egyforma időtartamú, de nem egymást követő reggelét mutatja be. Ekkor, esténként Jávor egypár nóta erejéig a Kamara Varietében énekelt. Részben dacból, részben kényszerűségből. Betegsége korlátozta, és már nem engedte nagyobb művészi kihívások teljesítését. Ennyit bírt, és ezzel tökéletesen tisztában volt. Ezt a nyugodt állóvizet kavarja fel Torma Ilona, a kezdő színésznő, akit azzal kecsegtetnek, ha sikerül rávennie Jávort, hogy szálljon be Schiller drámájának, az Ármány és szerelemnek az előadásába, és alakítsa az apát, Miller hegedűst, akkor ő lehetne Lujza, a főhősnő, és együtt léphetnének fel. Jávor barátkozik és eljátszik a gondolattal, hogy újra nagy és komoly feladatot kaphat, ezen kívül megérinti őt a lány lelkesedése. Legyezgeti a hiúságát. Titokban tanulja a szerepet. Ám a féltékeny Olga megorrontja a dolgot és bizony nem nézi jó szemmel. A két nő majdnem hajba kap, de Olgának – miután olyan tökéletes összhangban adják elő a főbb jeleneteket, – meglágyul a szíve, és ráébred, nem holmi közönséges megcsalás esete forog fenn, hanem valós visszatérésé, amikor Jávor újra a régi fényében tündökölhetne. Okos asszonyként azonban utánajár ennek a pazar lehetőségnek, és kiderül, a lányt is becsapták, szó sincs ilyesmiről, üres ígéretekkel csak a szereposztó díványra csalogatták fel. A negyedik részben, a már kórházban fekvő, pizsamát viselő Jávor vitatkozik régi ellenlábasával, Kiss Ferenccel, aki Szálasi regnálása idején, 1944. október 15-től irányította a Nemzetit. Megértést vár tőle, de Jávor nem bocsát meg, nem borít fátylat a régi időkre, és az ex igazgató fejéhez vágja, amikor módjában állt, ő sem volt szolidáris vele, a kisujját sem mozdította érte, akkor most mért vár el tőle bármiféle viszonzást?  

Minden produkció lelke a színész, rajta áll, hogy az megérinti vagy nem a széksorokban ülők szívét-lelkét. A legendás Jávor Pál alakját senki más nem tudná olyan élethűen és hitelesen megformálni, mint Szolnoki Tibor, akit erre a cseppet sem könnyű feladatra nem csupán közel azonos életkora meg külső hasonlósága jelöl ki és nem véletlenül „talál meg”, hanem a mindig tökéletességre törekvő művészi elhivatottsága, karaktereket megjelenítő ereje, az operett~musical műfaj iránti elkötelezettsége. Kifogástalanul jeleníti meg Jávor Pált! Zsadon Andrea remekül kelti életre Olgát. Olyan fáradhatatlan és sokat tapasztalt asszonyt visz fel a színre, aki a hosszú évek sora alatt megedződött, és nem unta meg férje istápolását, megadóan tűri szeszélyeit, rosszkedveit, és okosan figyelmezteti a buktatókra. A Kamara Varieté plakátjaival dekorált díszleteket és a szereplők társadalmi rangjához illő jelmezeket is ő tervezte. Kelemen Fanni pályakezdő színésznője olyan, mint amilyennek a karrierje elején járó színésznőnek lennie kell: mindent bevállal, hogy megkapja azt a szerepet, amit szeretne, egyszerre reális és idealista is. Balogh Bodor Attila remekül hozza az elejétől az utolsó percekig a sarokban üldögélő, kellően alázatos, a végén megszégyenülten elkullogó Kiss Ferencet.  Tóth Marcell látható Hajnal gróf szerepében, aki éjjeliőrként próbál életben maradni Kádár János munkás-paraszt rezsimjében Körmendi Péter Menedék Imrét, a Kamara Varieté zongoristáját alakítja. Ő a Jávor hajnalainak zenei vezetője, kíséretével szólal meg a magyar operettek és sanzonok számos, a suszterinasok által is fütyült dala. 

A szórólap szerint „az előadás egyik legfontosabb célja, hogy az igényes szórakoztatáson túl hiteles közelségbe hozza a generációk számára imádott színész alakját, élettörténetét”. A Seregi Zoltán által rendezett Jávor hajnalai ezt a nemes és dicséretre méltó célkitűzést maradéktalanul teljesíti.

Szigeti Réka – Krizsik Alfonz: A Vörös Pimpernel

Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház

Ez a délvidéki gyökerekkel rendelkező társulat 2002 óta van jelen színházi életünkben, és azt a nemes cél tűzték maguk elé, hogy a minőségi szórakoztatás és a valós tényeken alapuló ismeretterjesztés jegyében csak olyan a színműveket vesznek fel repertoárjukba, amik a magyarság közös, szellemi értékeit mutatják be. Otthonra a Budapest-Pozsonyi úti Református Egyházközség altemplomában leltek, de nem csupán itt, hanem vidéken is gyakran lépnek fel.

A Vörös Pimpernel a több mint tíz közül az egyik olyan előadásuk, ami már bő fél év óta megy, tavaly októberben volt a premierje. Orczy Emma bárónő itt született Magyarországon, 1865-ben, de Londonban halt meg 1947-ben. Kamaszlány korában szüleivel együtt hagyta el hazáját, és Angliában telepedtek le. Húsz regénynek a szerzője, ezek közül a legismertebb A Vörös Pimpernel, ami az 1903-ban jelent meg, de nem a regény, hanem annak két évvel későbbi, 1905-ös színpadi változata juttatta el a világhírnévig. Eközben a regény is meghódította Európát és Amerikát, 14 nyelvre fordították le, és a szerző még öt darabbal bővítette a Pipmernel-történeteket. Bizony-bizony a mai napig nincs megállás: mozi- és tévéfilmeket, filmsorozatokat, musicalt írtak belőle, a földgolyó számos színpadán manapság is igen gyakran tűzik műsorukra a színházak.

A Vörös Pimpernel cselekménye közismert, Párizsban, de vidéken is, a forradalom idején, 1792-ben, amikor a véres túlkapások következtében a fejek, mint a mákszemek úgy hulltak a porba, akkor egy ismeretlen angol arisztokrata – a franciák számára bosszantóan – leleményesen és ügyesen sorra menti ki a guillotine alól a nemeseket, papokat. Minden alkalommal a kis, igénytelen, vörös vadvirággal – a pimpernellel – jelzi, ő tette. Sikerül borsot törni a jakobinus terroristák orra alá. Hiába küldik a legjobb szimatú kopóikat a nyomába, Pimpernel mindig túljár az eszükön. Nem tudják elkapni. Egyszer kerül csak közel a lelepleződéshez, amikor felesége, Marguerite – saját bátyja megmentése érdekében, – kényszer hatására nyomoz utána, és nagyon közel kerül a lebukáshoz.

Mindig nehéz és dramaturgot meg rendezőt próbáló feladat olyan produkciót színpadra állítani, ami nem a dráma műfajában keletkezett. Az Udvari Kamaraszínház Pimpernel-változatát igen értő kézzel és az alapmű iránti tisztelettel alkotta meg Szigeti Réka és Krizsik Alfonz. Nem változtattak csak annyit, amennyit a színszerűség követelménye feltétlenül igényelt. Minden fontosabb eseményszálat és szereplőt meghagytak. Dicséretükre legyen mondva, nem dőltek be a mához közelítés oly divatos korparancsának, nem erőltettek bele semmi olyasmit, ami a távol áll a mű eszmeiségétől, vagy meghamísította volna. Az összművészeti hatás elérését nem csupán a színészek avatott játéka segíti elő, hanem Papp Janó által tervezett pazar, szemet gyönyörködtető jelmezek díszletei viszont praktikusak. Zsoldos Béla autentikus zenéje a kor hangulatához illik. Pethő Kincső Nóra koreográfiáját táncolják el a szereplők az első felvonás végén, aminek elbűvölő kecsessége a közönség elé varázsolja a királyi udvarok elegáns, magával ragadó légkörét.

Tizenegyen szerepelnek A Vörös Pimpernelben. A gyanakvó és a bulldog szívósságával nyomozó Chauvelin ügynököt Boros Ádám hibátlanul alakítja.  Bach Zsófia utolérhetetlen bájjal jeleníti meg Marguerite-et, akiben a testvéri szeretet mindet felülír. Csomor Csilla az időnként fennhéjázó grófnőt kellő rátartisággal és veleszületett méltósággal személyesíti meg. Az anyja által mindig lepisszegett mademoiselle-t, de amikor kell, akkor határozottan cselekvő Susanne-t Csikász Ágnes mintaszerűen formálja meg. Jantyik Csaba a tőle megszokott magas színvonalon hozza a határozatlan, mindig habozó Mr. Hempseed-et és a daliás, művelt Lord Grenvillt. Sir Percy összetett és Benjamin egyszerűbb karakterét Illés Dániel elismerésre méltóan kelti életre. Nádas Gábor Dávid tökéletesen ábrázolja a méltóságteljes, néha értetlenkedő Sir Andrew-t. Kákonyi Tibor hiba nélkül adja elő a sima modorú francia és a durva angol fogadóst. Tóth Zsuzsi kis fruskaként kedvesen tárja a nézők elé a cserfes Sallyt. A nem túl okos ügynöksegédet, Desgast Anga Kakszi István kiválóan állítja színre. Adam Ardens Dora korrektül játssza mind a négy szerepét, gyanakvó Robespierre-t, a hangtalan Lakájt, az engedelmes Lovászt és a vérgőzös gazfickót.

Krizsik Alfonz rendezi A vörös Pimpernel-t, ami osztatlan örömöt és igencsak kellemes perceket szerez a nézőknek, akik ezt a pompás, élményekben gazdag estét szűnni nem akaró vastapssal jutalmazzák.

Szabó Dezső – Fazekas István: Feltámadás Makucskán

Újszínház

Nagyszínpad

Szabó Dezsőt a két világháború közötti időszak legjelentősebb írójaként tartja számon irodalomtörténetünk. Alkotói pályája mélységek és magasságok között mozgott. Mondták őt mindenféle ellenesnek, de ő csak a magyarságot védte mindkét totális eszmétől: a barna és a vörös fasizmustól. Az 1919-ben közreadott Az elsodort falu c. regényét pedig úgy olvasták, mint a Bibliát.  Ő maga pedig ennek a korszaknak a legeredetibb jelensége volt, előadásain – ahogyan mondani szokták – még a csilláron is lógtak, fiatal híveiből valóságos udvartartása alakult ki, ők voltak a „ludasok”, az 1934 és 42 között megjelenő Ludas Mátyás-füzetek sorozatának terjesztői. 1945 januárjában halt meg a József körút 31. alatti lakásának óvóhelyén, egy konyhaszekrényből eszkábált koporsóban temették el a Rákóczi téren, de ott nem maradhatott. A mauzóleumot, amit a Gellérthegyre álmodott meg magának, nem építették meg, leginkább a Szociáldemokrata Párt tagjainak vétója miatt, így a totális hatalmat megszerző kommunisták 1949-ben, mutyiban, a Kerepesi temetőben mindenféle szertartás nélkül elhantolták. Ezután már csak suttogva és titokban lehetett beszélni róla, és csak szapulni volt szabad és befeketíteni illett személyét. De hát, ahogyan ő maga írta versében: „Meghalok én tízszer, százszor, / Nem félek én a haláltól, / De rakhatsz rám hegyet, hatot, / Míg magyar van: feltámadok.” Ennek ékes bizonyítéka az Újszínház produkciója, a Feltámadás Makucskán, aminek premierjét 2022. május 20-án tartották a Nagyszínpadon.

Szabó Dezső a címadó kisregényt 1932-ben tette közzé, és azóta a legismertebb művei közé tartozik, amit 1945-ben már színpadra is tettek Pécsett. Nyomtatásban a forradalom után, 1957-ben a Vidám könyvek sorozatban jelent meg, Erdélyben is kiadták, 1995-ben tévéfilmet forgattak belőle. Az Újszínház igazgatójának, Dörner Györgynek a kérésére Fazekas István író-színész készített színpadi változatot belőle. De nem csupán a szatírát állította színre, hanem Szabó Dezső egyéb műveiből is tett bele részleteket, amik az első felvonásban kapnak helyet. Ezzel a szélesítéssel tágabb látóhatárba helyezi a darabot.

Szabó Dezső hőseinek általában beszélő nevet adott, ez alól a Feltámadás Makucskán sem kivétel. Színművet nem írt, egy-két zsengéje akad ugyan. Szép- és közíró volt, – társadalmi rangra nem tekintve – írásban és szóban egyaránt vitriolos gúnnyal beszélt bárkiről és bármiről, és bizony, jaj volt annak, akit tolla hegyére tűzött, mert gyilkos szatírájával megsemmisítette. Különös, – igéket főnevesítő, főneveket, melléknevet igésítő, – expresszív nyelve igazán olvasva fejti ki lenyűgöző hatását. és ez nem minden esetben jön át a színpadon. Fazekas István dicséretére legyen mondva, sikerült áttennie ezekből a szarkazmussal átitatott Szabó Dezső-szófüzérekből jó párat.

Makucska értelmiségi rétege és közemberei szerepelnek a darabban, így a falu tiszteletese, segédlelkésze, harangozója és családja, bírója, némája, parlamenti képviselője meg a felesége, az ellenzék vezére, és feltűnik még az országos hírű újságíró~költő, akiben Ady Endre ismerhető fel. És az emberi alakot öltő Halál, aki ott jár-kel a nép között, és viszi magával azokat, akiket kiszemel. Haló poraikból – a második részben – ők támadnak fel húsvétkor. De nem szereznek ezzel osztatlan örömöt az élőknek, mert hát követelik vissza a helyüket, amiket az utódok elfoglaltak, és bizony nem szívesen engedik át újra nekik. Leginkább Terka mamától, az uzsorásasszonytól tartanak, őt senki sem látja szívesen, mert sokan és sokkal tartoznak neki. De a holtak nem tágítanak, ismét be akarják tölteni valamikori pozícióikat. Természetszerűen a csodás feltámadás ténye nem marad a kisközség határán belül, országos ügy lesz belőle, sőt botránnyá dagad, egészen a Parlamentig jut, ahol a képviselők késhegyig menő vitát folytatnak erről a szokatlan tényről. Végül a holtak unják meg a hercehurcát, ráébrednek, sokkal jobb nekik a föld alatt, mint fölötte, és szépen visszamasíroznak a temetőbe.

Az első rész hosszabb és kevésbé mulatságos meg pörgős, a második vidámabb és sokkal mozgalmasabb, de nem rövidebb. Rengeteg párhuzam fedezhető fel az Országgyűlésben a harmincas évekbeli és a manapság zajló politikai csatározások időnként útszéli hangneme és egymást korrupcióval vádolás tematikája között, ami hatalmas hahotázásra késztetni a nézőket, az akkori ellenzék meg a mai ugyanazt a nótát fújja, hasonló logikára jár az agya. A Tisztelt ház tagjainak otromba modora, nulla vitakultúrája és faragatlan stílusa jottányit sem változott. Persze, lehet mondani, hogy mindez csak a véletlen műve…

A színészek, mint mindig, most is kitesznek magukért. Viczián Ottó remekül alakítja a könyörtelen Halált, aki szüntelenül szedi áldozatait, de néha be lehet csapni. Terka mamát, – ma úgy mondanánk: dörzsölt üzletasszonyt – Esztergályos Cecília minden kritikát kiálló módon jeleníti meg. A megvesztegethető Kupeczky képviselőt Nagy Lóránt a figura megkívánta sima modorral és rafináltsággal, feleségét, az igen kardos és szókimondó asszonyságot Gregor Bernadett kifogástalanul viszi fel a színre. Csóka harangozót Incze József, beteg asszonyát Timkó Eszter elismerésre méltóan kelti életre. Az ájtatos Kátay nagytiszteletű urat Jászai László a tőle megszokott profizmussal mintázza meg. Bánföldi Szilárd az egyszerre támadó és támadott költőt, Farkas Miklóst igen meggyőzően, a poéta múzsáját Nemes Vanda hiba nélkül ábrázolja. Kömény András bírót Háda János, az öregembert Tóth Tamás mintaszerűen formálja meg. A handabandázó államtitkárt Almási Sándor, a megalkuvó jegyzőt Szaniter Dávid mesterien tárja a nézők elé. Orosz Csenge a kétszínű, felkapaszkodni vágyó szobalányt, az idős Bogárnét Szabó Zsuzsa humorral telve adja elő. Néma Jankó beszédessé váló karakterét Kazári András, a hivatalától sehogy sem megválni akaró lelkészt Szarvas Balázs, Beyer Jakab modern költőt Jánosi Dávid, a doktort Báhner Péter, a kisbírót, Incze Máté sallangmentesen játssza. Az összművészeti, egyszerre humoros és elmélázásra késztető hatásból nem csupán az Újszínház összes vezető színésze veszi ki részét, hanem a társulat többi tagja is, akik a gyászhuszárokat, a betlehemeseket, a falusi zenészeket, a kocsmatöltelékeket, a firkászokat meg honatyákat testesítik meg. Rózsa István díszlete nem csak a vidéki környezet, de a fővárosi illusztrálására is alkalmas, Kiss Beatrix jelmezei pedig kifejezik a szereplők társadalmi helyzetét, rangját.

Nagy Viktor rendező szuggesztív előadást állít színpadra, amin lehet nevetni és elgondolkodni meg szórakozni is.

Euripidész: Bakkhánsnők

Nemzeti Színház

Nagyszínpad

A görög drámáknak három nagy mesterét tartja számon a világirodalom-történet, Aiszkhüloszt, Szophoklészt és Euripidészt. A legfiatalabb közülük a Kr. e. 480-tól 406-ig élt Euripidész, aki 5 alkalommal – először Kr. e. 422-ben – nyert a drámaköltők versenyén, és 18 műve maradt fenn hiánytalanul. A Goethe által a legjobb görög tragédiának tartott Bakkhánsnők kései művei közé tartozik, amit fia főszereplésével a halála után mutattak be és jutalmaztak első díjjal. Hazánkban teátrumaink viszonylag gyakran veszik fel repertoárjukra, legutóbbi premierje a Nemzeti Színház Nagyszínpadán, május 14-én volt.

A görög drámák a nevelés, az erkölcsi tanítás és morális okulás jegyében születtek, ezért is kellett minden polgárnak részt venni a játékokon, és még úgynevezett nézőpénzt is kapott érte, elvégre addig nem tudta az ügyeit intézni meg a munkáját végezni. Szórakoztatásról szó sem volt, rövid ideig, bő egy óráig tartottak. A Nemzeti Bakkhánsnők-je időtartamban ezt a régi ideált közelíti meg, színi megvalósítása viszont nagyon-nagyon eltér az antik példától. Ugyan ki lehetne autentikusabb rendezője az irodalmárok által a legtökéletesebbnek tartott ókori tragédiának, mint egy görög rendező? Theodórosz Terzopulosz jelentős és világszerte elismert szakember, a színházi olimpia életre hívója, az általa alapított Attisz Színházban 34 éve folyamatosan kísérletezik és alakítja ki sajátos felfogását, szemléletmódját. Nem csupán Göröghonban, de a földgolyó számos játszóhelyén valósítja meg elképzeléseit, de work shopokat, kurzusokat is tart.  Nem csupán színre viszi a műveket, díszleteit és jelmezeit is megtervezi.

A ma embere számára a görög drámák leginkább értehetetlen tartozéka a kar. Miután a szereplők keveset mozogtak az előadásokon, többnyire egy helyben álltak, így a kar tagjai mondták el és kommentálták az eseményeket, háttérmagyarázatokat adtak, figyelmeztették, józanságra, cselekedeteik megfontolására intették a szereplőket. Ebben a Bakkhánsnőkben viszont nincs hagyományos értelemben vett kar, hanem átalakul 12 főből álló, folyton nyüzsgő, elejétől és végéig mindenféle kellemetlen, fúvó vagy hörgő hangokat hallató, tátott szájjal ütemre lihegő, időnkét görög kifejezéseket mondogató, siratóénekeket kántáló együttessé, akik még törzsük és hasizmaik egyszerre mozgatásával is besegítenek az erőteljes színi hatás elérésébe. Le a kalappal a Szent István Egyetem Ripl-Rónai Művészeti Karának színészhallgatói előtt, hogy ennyire összehangoltan, tévesztés nélkül tudják ezt a kőkemény, színészt próbáló feladatot megoldani! Nincs az a dicsérő szó, amit meg ne érdemelnének! A két hírnök viszont megmaradt, egyikük meséli el a szörnyű tragédiát. hogy Penteuszt saját anyja, Agaué meg a bódulattól megvadult társnői tépik darabokra.

Kozma András Devecseri Gábor fordítását vette alapul a szövegkönyv megalkotásához, a könnyebb érthetőség kedvéért nem sokat igazított rajta, így az ódon hatás megmarad, így ebből érzi a közönség, régi görög drámát lát, ugyanis sem Panayiotisz Velianitisz modern kísérő zenéje meg a díszlet-, jelmez- és mozgáselemek egyike sem utal erre. Pentheusz úgy fest, mint ahogyan napjainkban a deszantosok, terepszínű overallban, derekán kézigránátövvel, mellkasán golyóálló mellénnyel, betűrt kepi sapkával jár-kel. Amikor Dionüszosz elveszi az eszét, és bakkhánsnői közé küldi, megszabadítja addigi öltözetétől, fokozatosan átváltoztatja az eddig maszkulin külsővel rendelkező férfit, és piros tűsarkúban tipegő, fekete, csábos csipkebugyogót viselő, vörösre rúzsozott szájú hímringyót kreál belőle. Nem csak bolonddá, hanem nevetségessé és visszataszítóvá is teszi. Ez a jelenet napjaink gender-ideológiáját – őrületét szolgálja. Két női szereplő pedig fekete biciklisnadrágban végzi tánclépéseit, a kórus tagjai is feketében vannak, a nők és a férfiak is pantallót viselnek, a fiúk felsőteste csupasz, a lányokon keskeny kis melltartó azért van. A többi szereplő bő köpenyt hord

A görög tragédiákban a konfliktust legtöbb esetben a „hübrisz” adja, ami nem más, mint a földi halandó elbizakodottsága, aki dölyfében és kivagyiságában szembeszáll, és ujjat merészel húzni az égben lakókkal. A Bakkhánsnőkben Penteusz is elköveti ezt az ősbűnt. Semmibe veszi és megkérdőjelezi Dionüszosz isteni mivoltát meg Zeusz az apaságát, és a féktelen jókedv, az önkívületig jutó mámor istene kegyetlen, kíméletet nem ismerve áll rajta bosszút.

A színészek is kitesznek magukért, különösen Szúcs Nelli alakítása felejthetetlen és megrázó. Olyan magasfeszültségű művészi energiákat megmozgatva kelti életre Agauét, hogy az teljesen magával ragadja a nézőket. Annyi önmarcangoló fájdalom hatja át, hogy időnként nem csak az ő lélegzete, de a széksorokban ülőké is eláll. Borbás Roland Dionüszoszában származásának kétségbevonása miatt semmi kisebbrendűségi érzés nincs, tisztában van vele, ki fia, borja, hogy maga a fellegtorlaszoló Zeusz az apja, és ettől olyan magabiztos, durván és brutálisan odacsap, amikor úgy véli, tiszteletlenek vele. Herczegh Péter minden kritikát kiálló módon jeleníti meg azt az isten büntetése miatt rámért leépülési, önfeladási folyamatot, amiben Pentheusz, ez a kőkemény és magabiztos katona önmagából kifordult, nyámnyila piperkőc lesz, akit ízekre tépnek szét Dionüszosz eszüket vesztő, megtébolyult papnői. Schnell Ádám kifogástalanul formálja meg Kadmoszt, Théba királyát,, aki csak ritkán szólal meg, de akkor annak bizony súlya van. Szarvas József mesterien állítja színpadra a vak jóst, Teiresziászt. Kiválóan játssza a két hírnököt Mészáros Martin és Varga József.

Intenzív hatást vált ki és mély benyomást gyakorol a közönségre a Bakkhánsnőknek az az előadása. Hagyományos és a görög tragédiákra jellemző, vagyis a magasabb, megtisztult, erkölcsi világba eljuttató katarzishoz nem juttatja a publikum tagjait, inkább csak tovább gondolkodásra készteti őket. Levonhatják azt a tanulságot, hogy az emberek jelleme és a dolgok menete kétezer ötszáz év óta semmit sem változott: ilyen csúnyán megüti a bokáját az, aki nem bír magával, jártatja a száját és dacolni mer a felsőbb hatalmakkal.

Petőfi Sándor: Tigris és hiéna

Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház

Kelemen László Kamaraszínház

Lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor nem csak színészként próbálta ki magát, hanem drámaíróként is, de ebben a műfajban nem volt igazán termékeny. Egy-két drámatöredék maradt az utókorra, a Tigris és hiéna viszont az egyetlen teljes szöveggel olvasható darabja. Már 1846 januárjában tudósítás jelent meg, hogy benyújtotta a Nemzetinek, ahol el is fogadták, de olyan feltételekkel, amiket méltánytalannak tartott, ezért visszakérte a kéziratot. Nyomtatásban egy évre rá, 1847 januárjában tette közzé. Ősbemutatójára majdnem 40 esztendőt kellett várni, 1883-ban Kolozsvárott vitték színre, az erdélyi színjátszás „sztárjának,” E. Kovács Gyulának a rendezésében. Az azóta elmúlt közel másfél évszázadban fővárosi és vidéki teátrumaink jó nagy időközökkel tűzik csak műsorukra, a legutóbbinak a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Kelemen László Kamaraszínházában 2022. április 29-én volt a premierje.

Az Árpád-házi királyaink időszaka bőven szolgáltat okot történelmi drámák papírra vetéséhez. Petőfi tragédiájának cselekményideje az 1130-as évekre tehető, amikor II. Béla vezette az országot. Az uralkodót nem csak testi gyengesége, azaz vaksága hátráltatta, hanem nagybátyjának, Könyves Kálmánnak el nem ismert fiával, a legmegátalkodottabb trónkövetelővel, a már a II. István és a még II. Géza életét is megkeserítő Borisszal való folytonos küzdelme, mert Borisz úgy gondolta, joga van, hogy ő regnáljon a magyarok felett. Petőfi drámája nem dokumentumjáték, nem kell és nem is szabad számon kérni rajta az adatok tényszerűségét. Az efféle drámák az esetek döntő többségében, példabeszédek, a szerzők saját korukhoz akarnak szólni, nekik szeretnének üzenni. Petőfi is ezt tette, parabolát nyújtott át kortársainak, a két, legősibb és felettébb pusztító emberi tulajdonságot: a hataloméhséget és bosszúvágyat állította műve középpontjába. Összes szereplőjét, vagyis a közrendűtől kezdve a főúrig bezárva, csak önző érdeke vezérli, senkire és semmire, pláne a közjóra nincsenek tekintettel, csak a saját hasznukat keresik. Ez alól azonban II. Béla kivétel. (Csak zárójelben: Petőfi, aki fanatikusan gyűlölte a királyság intézményét, „Akasszátok föl a királyokat…”, ebben a darabjában viszont csupán egy szem pozitív hőst alkotott, aki nem más, mint II. Béla…)

 Pataki András rendező igencsak tisztelettel és értő módon nyúlt a Tigris és hiénához, a terjengős, négy felvonásos, ma már szinte csak a kutatók vagy egyetemisták által olvasott, sokszereplős színművet egy részbe és 70 percbe sűrítette, ami szerfelett jót tett a színszerűség és a nézhetőség mai kívánalmainak. Fordulatos, pergő és közönségbarát lett az előadás. Az, hogy a darab oly mértékben megfogja a publikum tagjainak a szívét és lelkét, az a színészek avatott játékának köszönhető. Borics – a francia helyesírás szerint így, a végén cs-hanggal ejtik a nevét – negatív alakja a drámának. Ferencz Bálint ebből a könyörtelen, egyszerre gyönge és energikus figurából, az érzések nélküli hitványságot és trónra kerülés érdekében mindenen és mindenkin átgázoló jellemtelenséget emeli ki. Csapó Virág kifejező művészi erővel jeleníti meg Predszlávát, akinek csak akkor jönnek elő anyai érzelmei, ha arra szüksége van, amúgy önös érdekeitől vezérelve mindig könyörtelenül cselekszik. Fazakas Géza csupa szív II. Bélájában semmi rosszindulat nincs, csak a keresztényi megbocsátás és krisztusi szeretet. Aradi Imre olyan, mint amilyennek az udvari bolondnak~bohócnak lennie kell: Sülülünek felvágott a nyelve és éles az esze, aki azért tudja, meddig mehet el, hol vannak a határai. Orth Péter remekül személyesíti meg Sault, Predszláva másik fiát, Borics testvérét, aki ha, kell akkor, elfogadja sorsát és beletörődik abba, de ha, kell, akkor harcosan kiáll a maga érdekei mellett. Hegedűs Zoltán élethűen kelti életre Predszláva valamikori férjét, ő is, mint a többiek csak a maga hasznát keresi. Borics elhanyagolt ifjú feleségét, Juditot Horváth Alexandra kedvesen és bájosan formálja meg. Varga-Huszti Máté a szerelmes és asszonyszöktető ifjú Milutinként látható. A harcias és bosszúszomjas Ilona királyné szerepében Szabó Dorottya jeleskedik. Az elégedetlenkedőket Pál Attila, Körtvélyessy Zsolt, Koller Krisztián és Lakatos Máté játssza. A gyermek II. Gézát Varga Áron és Gyurgyik Balázs viszi színre.

A kiváló színészi teljesítmények mellett kiemelkedő feladata van a zenének is, ami nem csak kiegészítésként, pláne nem amolyan aláfestő muzsikaként szolgál, hanem egyenértékű a játékkal, amit Horváth Kornél komponált és ad is elő a színpadon. Demcsák Ottó koreografálta mozgáselemek is hozzájárulnak az összhatáshoz. Gyarmathy Ágnes jelmezei – még a méretes, a hajléktalanok által előszeretettel használt csíkos meg fehér műanyag bevásárlószatyra dacára – is stilizáltak, Pataki András és Katona Imre fából épült, emeletes, lépcsős díszlete alkalmas a gyakran változató terek ábrázolására.

Érdemes volt lefújni a port a Tigris és hiénáról, és lerövidíteni, napjainkhoz közelíteni, mert Isten teremtményeinek minden nemzedékben meglévő örök gyarlóságait láttatja, amik – amíg világ a világ -, addig mindig aktuálisak lesznek.

Csík Csaba: Öreglányok

RAM Colosseum

Liliom produkció

A Liliom Produkciót két színésznő: Tallós Rita és Révész Viktória azzal a határozott céllal alapította, hogy olyan, a minőségi szórakoztatás igényével született előadások életre hívását segítsék elő, amik a női lélek rejtelmeit, gondjait-bajait, örömeit-bánatait humorosan és kicsattanó vidámsággal szólaltatják meg. Ezt fejezi ki szlogenjük is: „Nők, nőkről, nem csak nőknek”. Ennek jegyében mutatták be május 7-én az angyalföldi RAM Colosseum zsúfolásig megtelt nézőterén legújabb zenés komédiájukat, az Öreglányokat. Abból az ötletből indultak ki, hogy ne csupán a fiatal meg a középgenerációs nőszemélyek életének nehézségeit járják körbe, hanem az érettebb korosztályokét, azokét, akiket a népnyelv csak ÖTYE-tagoknak (Öreg Tyúkok Egyesülete) nevez. Az ötlet megvalósítását, színdarabbá formálást viszont egy férfire, a rutinos szövegíró-színészre, Csík Csabára bízták.

A vígjáték cselekményideje nem hosszú, egy közparkban meg két lakásban és napjainkban játszódik, négy, más-más kultúrájú, neveltetésű, sorsú szereplője van, mindannyian hetvenesek, és mai szóhasználattal élve: szinglik. Egyikük palóc nyelvjárásban beszél, amiből számtalan félreértés származik, és kikapós menyecske hírében áll, a másik banyatankkal közlekedik, ő amolyan gyűjtögető asszonyság, a harmadik még mindig a 96 éves édesanyja rövid pórázán tartott vénlány, a negyedik pedig nagyszájú, vérbő cigányasszony. Ők találkoznak a templommal szemközti játszótéren. Eleinte gyanakodva méregetik egymást, kimértek és tartózkodók. Azonban egyre gyakrabban összefutnak, és ülnek le egymás mellé, így szóba elegyednek, lassan-lassan felengednek, kezdeti bizalmatlanságuk elszáll. A végén barátnőkké válnak, akik segítik, támogatják egymást, és még az a fájdalmas felismerés sem befolyásolja bajtársivá váló kis közösségüket, hogy mindegyikük édesapja olyan megbocsáthatatlan bűnt követett el a másik családfő ellen, amik egyenesen következnek a 20. századi magyar történelem tragikus alakulásából, amikor a nemzet két diktatúra: a barna meg a vörös alatt nyögött. Olyan szorossá vált véd- és dacszövetségük, hogy az apák vétkei sem tudják megbontani. 

Eközben annyi muris helyzetkomikum adódik, hogy a közönség a hasát fogja és gurul a nevetéstől. Nem csupán a mulatságosabbnál mulatságosabb szituációktól, hanem annak a négy príma színésznőnek kiváló teljesítményétől is, akik színre viszik az Öreglányokat. Remekül játszanak, énekelnek és táncolnak. Régi, közismert dallamokat – más, újraírt szöveggel – adnak elő. A Kossuth és Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társaságának örökös tagja, Oszvald Marika, aki maga a nagybetűs SZUBRETT, most is komikai tudásával és tapasztalatával hozza a park bokrában lakó, több férjet is elfogyasztó és még mindig a szerelment kereső, ’á-zó’ nyelvjárásban csacsogó, többszörös özvegyet, aki nem tud kibújni vidéki bőréből. Kováts Kriszta kifogástalanul alakítja a katolikus, napi gyónó, áldozó, háklis, gyakran kereszteket vető, mindentől rettegő aggszüzet, akit idős anyja még mindig terrorizál. A Jászai Mari-díjas Horváth Zsuzsa hibátlanul jeleníti meg a sokat megélt, zsidó vallását naponta nem gyakorló, csak a hovatartozás szintjén tudó, guberáló matrónát, aki húzós kocsijával járja a környéket és gyűjt be mindenféle ócskaságot, értéktelen, mások által kidobott vackot, és halmozza fel ezeket a lomokkal dugig megtelt lakásában. Papadimitriu Athina a tőle megszokott vehemenciával személyesíti meg a cigányasszonyt, olyan, amilyennek ezt a fajta nőtípust ábrázolni szokták: zajos, tenyérből jósol, időnként beszélgetőtársa térdére csap, miközben égre-földre meg a devlára esküdözik.

 Ziegler Katalin és Velkey Virág jelmezei kifejezik a szereplők egyéniségét. A sokszorosan férjezett, mégis egy szál magában élő dáma csinos, rózsaszín ruhában feszít, az ájtatos öregkisasszony unalmas sötét és jellegtelen blúz – kiskosztüm összeállításban, a szemétben túrkáló nőszemély pedig szedett-vedett hacukában, a roma asszony csiricsáré szabadidő-öltözetben jár-kel. Nem csak a jelmezeket, hanem a díszletet is ők ketten tervezték, amik vetített templomtornyos, díszkertes háttérképek, emellett összevisszaságról árulkodó meg pedáns rendben lévő szobabelsőket is ábrázolnak, a helyváltoztatások illusztrálására pedig a szereplők által mozgatott, méretes kockákat alkalmaznak,

Ha az a kívánsága a nézőnek, hogy jóízűen rötyögjön és vigadjon, jókedve kerekedjen, akkor nem is kell egyebet tennie, mint beülni a Tallós Rita által rendezett az Öreglányokra. Garantáltan kellemes kikapcsolódásban lesz része! Nem kell mindig búslakodva, komoran szomorkodni a zsöllyében, és megoldhatatlan társadalmi dilemmákon rágódni, elég csak szívből jövően kacagni és ünnepelni az életet, mert mélyen igaz, amit az örökzöld sláger üzen: Nem csak a húszéveseké a világ….

Rain – Esőcirkusz

Fővárosi Nagycirkusz

Nagy közhely, hogy minden változik… De milyen igaz! És ez a sommás megállapítás a cirkuszra is érvényes. Hol van már és mennyire idejétmúlt a régi trükkökre, főképp állatidomításra épülő műsor? A ma cirkuszában látható jelenetek a balett és a tánc szépségét idézik meg, mert nem csupán az ügyességen, hanem a művészi előadásmódon is nyugszanak. A mostani bohócok sem fenékbebillentéssel csalnak mosolyt a nézők arcára. A Fővárosi Nagycirkusz három különleges műsorral készül erre a nyárra: hétköznapokon gyermekeknek és szüleiknek a vízi show-val, azaz Esőcirkusszal, (Rain), hétvégén este pedig a Magic Show csábító, felnőtteknek való tartalmával várják az ilyen típusú műsor iránt érdeklődőket. Május első napjaiban pedig a vietnámi A O Show-t nézheti meg a közönség a nagycirkusz mellett felállított sátorban.

Ma már egyik produkció a másik után nem csak úgy, ötletszerűen, vagy az átrendezés szükségszerűsége miatt kialakult sorrendben következik, hanem alaposan át- és végiggondolt, az ember társas és morális lény mivoltából kiinduló, felelősségérzésére és szociális érzékenységére épülő koncepció alapján. Maga a cím: Esőcirkusz is ezt mutatja. A víz őselem, éltető és pusztító erő is egyben, szimbólum is, amiben megtisztulhat mindenki. Ennek változata az eső, ami elmossa az ellentéteket, megszabadít a sötét gondolatoktól, gyógyít és békét hoz a világra. Másik jelkép a plüssmackó, ami kedves, ölelgethető, megnyugvást adó játékszer, kevés olyan férfi meg nő akad, akinek ne lett volna gyerekkorában. A macit többnyire a 11 éves közreműködő kislány, Dasenyka tartja a kezében. A harmadik jelkép pedig az előadás végén jelenik meg, mégpedig matracok formájában, rajtuk párnák és méretes paplanok, amik alá embertársunk mellé védelmet keresve be is lehet bújni. Ez az individuum kiszolgáltatottságával szemben az összefogás erejét és az együvé tartozást jelzi.

Szakál László vezényli a kilenc tagból álló zenekart, ők kísérik az előadókat, és Valc Szabolcs koreográfiáját közel 20 fős balettkar táncolja. Varga László porondmester irányításával kilencen segítenek a számok közötti váltásszünetekben. Az egész műsor dramaturgiáját Pál Dániel Levente állította össze. A hangtechnikáért Szakács Krisztián, a fénytechnikáért Szimeiszter Balázs, a vizuális effektekért Kardos Zsolt és Nagy Attila felel. A műszaki vezető tisztjét Pánczél Lajos, a cirkuszszakmaiét pedig Graeser József látja el.  Fekete Péter rendezőt dicséri a teljes műsor.

Az Esőcirkusz konferansziéja a színész Maka Gyula, aki 9 éve vezeti a show-kat, ő jelenti és mutatja be a fellépőket, időnként verset vagy prózai szöveget is mond. A két bohóc, Pippa és Bobby nevetteti meg az egybegyűlteket. Két férfi erőművésztől, Danil Giniborgtól és Aleksandr Pishkintől jó fizikai kondíciót és odafigyelést igényel a lazának és könnyednek tűnő hand tu hand produkció. Egyensúlymutatványaival kápráztatja el a nézőket egy zongora tetején a bájos Maria Bakalkina. A deltás Vitalii Zaetz pedig hosszú rúddal egyensúlyoz a homlokán, aminek a végén kolléganője, Margarita Nikulina mutat be lenyűgöző trükköket. A férfi és a nő szenvedélyes kapcsolatát veszélyes levegőtánccal – láncon – adja elő Nikita Pavlov és Aliaksandra Vishneuskaya. A gurtnin Popeta Vitalii és Shipaeva Elena bravúros attrakciókat visz végbe. Vladimir Erofeev a görgőkön igen parádésan egyensúlyoz. A még gimnazista Grandpierre Gabriel sok művészi talentummal van megáldva, és ezt elhivatottan kamatoztatja. Lendületes és gyors görkorcsolya számot Donnert Rían és Szécsényi Anna jelenít meg. Mindketten a Baross Imre Artistaképző Intézet Szakgimnáziumában végezték el tanulmányaikat. Magasdróton hárman: Oleg Lobanov, Beata Slabko és Ihar Sakhatski nyűgözi le a széksorokban ülőket. Lengőrúdon Dobos Richárd egyszerre ábrázolja az erőt és a hajlékonyságot, A 17 esztendős Ameli Bilyk pedig lengődróton maga a megtestesült női kecsesség, kötéltánc közben nem csupán zsonglőrködik, hanem hullahopp karikákkal is játszik. Természetszerűen az illúzió sem hiányozhat egyetlen cirkuszi a műsorból sem, kisebbek és nagyobban most is elképednek, hogyan csinálja Anton Gryshyn. A felelős állattartás megerősödését segíti elő Ermakov professzor kutyaiskolája, ahol a diákok leckéiket boldog farkcsóválás közepette mondják fel.

Mindannyian lélegzetelállító és a fizika törvényeivel dacoló teljesítményt nyújtanak. De nem csupán ők ejtik ámulatba a publikumot, hanem az a párját ritkító, 80 tonnányi, 11.000 liter vizet mozgató, +27 Celsius fokú, süllyeszthető és emelhető szerkezetrendszer, ami 700 fúvókából áll. A porond néha rezzenetlen állóvíz, néha dühöngő óceán. A szökőkút sugara pedig 18 méter magasságba is felér. A záró jelenet előtt a pazar víz- és fényjáték együttese kápráztatja el a nagyérdeműt.

Az egész előadás a békéről és a békevágyról szól. Mindegy, milyen nációhoz tartozunk, emberi értékeink számítanak, ezért lépnek fel a magyarokkal együtt orosz, ukrán és fehérorosz művészek. A háború elől a kijevi és a harkivi artistaképző növendékei pedig itt, nálunk folytathatják tanulmányaikat. A tetőről leereszkedő óriási ernyő alatt összegyűlhetnek Isten teremtményei, mert oltalmat kaphatnak a rossz és a gonosz ellen. Ez az üzenete az Esőcirkusznak.

Pozsgai Zsolt: A Miniszterelnök és a Fiú

Ivancsics Ilona és Színtársai

Thália Színház   –   Arizona Stúdió

A Magyarország Érdemes Művésze díjjal kitüntetett szerző drámái históriánknak mindig olyan szeletéről szólnak, amiket tovább lehet értelmezni, el lehet játszani velük. Már bő húsz esztendeje érlelődött benne a gondolat, hogy megírja az 1990 októberének vége felé zajlott taxisblokád utáni fejleményeknek Pozsgai Zsolt-os változatát. Arról az időszakról, amikor az azóta a történelem süllyesztőjébe került Szabad Demokraták Szövetségének prominens tagjai, mint valami kommünárok parádéztak a fővárosi barikádokon, amiket a benzinár előre be nem jelentett emelése miatti tüntetés ürügyén a taxisok emeltek, megbénítva nemcsak Budapest, hanem az egész ország életét. Mindezt akkor, amikor az ország miniszterelnöke, Antall József orvosi kezelésre várva feküdt a kórházban, akire a tavaszi választási eredmények miatt a vérig sértett és gyűlölettől fröcsögő baloldali sajtómunkások hada kígyót-békát kiáltott. Kapott hideget-meleget. Közéleti pletykákévek óta suttogják, hogy Antall József Orbán Viktorra úgy tekintett, mint politikai művének folytatójára, azaz örökösére, akit halála előtt magához hívatott, és mindent megbeszélt vele. Akkortájt sokan mosolyogtak ezen, hitték is meg nem is, mert a rendszerváltás környéki Fidesz inkább az ultraliberális Szadesz ifjúsági rohamcsapatának tűnt, mint annak a keresztény, népben, nemzetben gondolkodó, a magyarság sorsa iránt elkötelezett és felelősségteljes társaságnak, mint amilyen manapság. És Orbán Viktor az Országház ülésén hazugnak nevezte a kormányfőt.

 A Miniszterelnök és a Fiú végleges formáját már régebben megkapta, és nem csupán a Covid hátráltatta a színrevitelét, de sem az író, sem az Ivancsics Ilona és Színtársai, akiknek produkciója a dráma, nem szerette volna a 2022-es választások előtt bemutatni, ugyanis semmilyen formában nem akarták befolyásolni a voksolást, azért április 22-ére tették a premier időpontját. A Thália Színház Arizona Stúdiója ad helyet az előadásnak. A Miniszterelnök és a Fiú cselekményideje rövid és konkrét: 1990. október 29-ének délutánja, és mindössze bő óra talán, helyszíne pedig a Parlament egyik liftje, ami két utasával elakad az emeletek között. A liftnek jelképes szerepe van, ami le és felviszi a benne utazókat. A két, elegáns, öltönyös úr neve egyszer sem hangzik el, ennek ellenére a széksorokban ülők mind egy szálig tudják, ki kicsoda.

A két férfi, a középkorú kormányfő és a harmincas frakcióvezető együtt be sem akar szállni a liftbe, végül megteszik, de csak feszengnek, egyik lábukról a másikra álldogálnak, társalogni meg végképp nem óhajtanak, de a műszaki hiba megoldja a kínos helyzetet. Beszédbe elegyednek… A fáradt és ingerült miniszterelnök indulatosan számon kéri az ifjút, hogy merészelt ilyen erős kifejezést használni, hogy hazudik a kormány? A frakcióvezető jobbára csak védekezik. Nem szeretne tiszteletlen lenni, ráadásul, meg is van illetődve. Azt is nehezményezi és szóvá is teszi, hogy az idősebb tegezi és fiúnak szólítja. Ahogy telik-múlik az idő, egyre inkább belemelegednek, oldottabbá válik a légkör. A többet tapasztalt igen hevesen magyarázza, mit miért tett, Közben kibontakozik a szépítően rendszerváltásnak – a népnyelv által csak rablásváltásnak – nevezett folyamat minden ellentmondása, visszássága. Milyen külhoni erők működtek közre és gyakoroltak nyomást a nem a szájuk íze szerinti megalakult, kissé naiv kormánytagokra, hogyan forgatták ki az egyszerű embereket a közös tulajdonból, miként privatizálták és játszották át maguknak az elvtársak az állami vagyont, mi módon befolyásolták az eseményeket nyugati spekulánsok, köztük leginkább az amerikai. Magához kérette – ma úgy mondjuk: – a közszolgálati televízió stábját, akik két interjút is készítettek vele, amikben részletesen elmagyarázta, mit miért tettek, mivel néznek szembe, miféle gazdasági nehézségek vannak és lesznek, mire kell felkészülni, köztük a magas munkanélküliségre, emelésekre, megszorításokra. inflációra. De egyik interjút sem adták le, állítólag azért, mert nem fért bele a műsorszerkezetbe… Valójában a tévé akkori – ahogyan Csurka István nevezte: „hadari beszédű” – elnöke megtiltotta. Az ifjú csak hüledezik ennek hallatán, már más fényben látja a történéseket. Kezd megváltozni a társalgás tónusa, a fiú egyre tiszteletteljesebben, majdhogynem az apa iránt érzett szeretetnek, elismerésnek a hangján szól. Amikor pedig a liftszerelő bemondja, csak nagy döccenők kíséretében tudják újraindítani a szerkezetet, akkor az idősebb belecsimpaszkodik a fiatalabb karjába, így éli túl a veszélyhelyzetet. Elindul a masina, visszadöccen minden a régi kerékvágásba, mindketten mennek a dolguk után. Ez keretet ad a történetnek, liftduruzsolás kíséri a nyitó és a záró jelenetet.

Ha Pozsgai Zsoltnak az lett volna szándéka, hogy olyan színészekre bízza a két szereplő eljátszását, akik külsejükben hasonlítanak Antall Józsefre és a harminc évvel ezelőtti Orbán Viktorra, akkor ezt a nem túl bonyolult feladatot még egy kezdő maszkmester is sikeresen megoldotta volna. Szabó Sipos Barnabás robusztus alkata és a fülnek oly kellemes orgánuma együtt tökéletesen jeleníti meg azt a szellemi és emberi nagyságot, ami a kormányfőt jellemezte, és kiemeli még imponáló tudását, bámulatot keltő tájékozottságát, lényegre törő látásmódját, ugyanakkor érzékelteti testi gyengeségeit, elesettségét és a halálra készülődését, amivel hihetetlen lelkierőt tanúsítva bátran szembenézett. Méltó partnere Fecske Dávid, akit nem csupán színészként, hanem énekesként is ismer a közönség. Nehéz bizony olyan karaktert megformálni, akinek fiatalkori énjére még sokan emlékeznek, de filmkockákon is gyakran feltűnik. Derekasan helytállva oldja meg ezt a cseppet sem könnyű, színészpróbáló feladatot! Mira János funkcionális díszlete éppen olyan, amilyennek a szürke liftfülkéknek lenniük kell.

A Miniszterelnök és a Fiút Pozsgai Zsolt szerző-rendező úgy viszi fel a színre, hogy az elejétől a végéig leköti a nézők figyelmét. A darab első felében kiemelkedő szerepet kap a humor, a kínos szituációba kerülő két emberen szívből jövően lehet kacagni, ahogyan halad a cselekmény előre, amikor már a komoly és nehéz kérdések kerülnek terítékre, akkor ezek már nem ingerlik nevetésre a nagyérdeműt, inkább elmélázásra, tovább gondolásra serkentik.

Szikora Róbert – Lezsák Sándor: Az Ég tartja a Földet

Erzsébet, a szerelem szentje

Erkel Színház

Zsuffa Tünde író akkor vált közismertté, amikor a 2021-ben megrendezett 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus sajtófőnökeként és kommunikációs igazgatójaként tevékenykedett. Első regényei még akkor jelentek meg, amikor az osztrák fővárosban élt, mert a magyar nagykövetség sajtótitkára volt. 2019-ben családjával együtt hazaköltözött. A kongresszus jelentőségét kiemelő, és mibenlétének alaposabb megismerését elősegítő hangjátékát, A reménység oszlopát és ennek a folytatását, a Király a Föld fölött-et 2021-ben sugározta a Kossuth Rádió. Az Ég tartja a Földet címmel 2020-ban adta közre Árpád-házi Szent Erzsébet életét bemutató regényét. A musicalnek az a sajátossága, hogy cselekménye értékes irodalmi műre épül, így Zsuffa Tünde regénye szinte kínálta magát erre a nemes feladatra. 2021-ben jelentették be, hogy a regény korunk kedvelt műfajában, a musicalben fog életre kelni. A zene komponálására Szikora Róbertet kérték fel, aki a magyar könnyűzenei élet neves és közkedvelt szereplője, és mindenki tudja róla, mélyen vallásos, katolikus hitét megvalló és gyakorló zenész. A dalszövegek alkotására pedig Lezsák Sándor bizonyult a leghivatottabbnak, aki nem csupán népben, nemzetben gondolkodó politikus, hanem többkötetes, József Attila-díjas költő is.

Szent Erzsébet a katolikus anyaszentegyház legismertebb, igencsak szerethető szentjei közé tartozik, akit Türingiai Erzsébetnek is neveznek. Katona József Bánk bánja kötelező olvasmány, így tartalma mindenki előtt világos, az itt szereplő II. András magyar király és az 1213-ben, az elégedetlenkedő magyar főurak által meggyilkolt meráni Gertrúd királyné harmadik gyermekeként született 1207-ben, Sárospatakon. Már négyéves korában – politikai okokból – eljegyezték Hermannal, a türingiai tartománygróf elsőszülött fiával. Korán el kellett hagynia szüleit és hazáját, gazdag hozomány kíséretében Wartburg várába vitték, ott nevelkedett. Mély istenhite, és mai szóhasználattal élve: szociális érzékenysége nagyon hamar megmutatkozott. A tüdőgyenge vőlegény meghalt, így végül Lajos, a második fiú felesége lett 1221-ben. Dinasztikus okok ide vagy oda, ez bizony igazi szerelmi házasság volt. Három gyermekük született Hermann, Zsófia és Gertrúd. Férje távollétében maga ápolta a betegeket, árva gyermekek részére menedékhelyet hozott létre, ispotályokat alapított, a szegényeket élelmezte, és bizony ezt a „tékozlást” a családja nem nézte jó szemmel.  Egyszer, amikor kötényében kenyeret vitt a nélkülözőknek, sógora megállította, mert meg akarta leckéztetni, ezért megkérdezte, mi van nála, Erzsébet azt felelte: rózsák… és csodák csodájára, a kenyerek rózsává változtak, így Isten megmentette őt a megszégyenüléstől. ezért is ábrázolják őt legtöbbször rózsákkal. Már saját korában is szentnek tartották. Amikor Lajos meghalt, a 20 éves özvegyet megfosztották vagyonának és birtokainak kezelésétől, még a gyermekeit is elvették tőle. Ezután kétkezi munkával tartotta el magát. Mindössze 24 esztendősen, 1231-ben Marburg várában hunyt el.  Életében is sokakat meggyógyított, és sírjánál is számtalan hasonló eset történt, IX. Gergely pápa 1235-ben avatta szentté.

Az Ég tartja a Földet nem dokumentumjáték, hanem zenei és irodalmi műalkotás, a musical története azonban a valóságtól szinte semennyire sem tér el. Összesen 47 jelenetből áll, bő húsz esztendőt: 1210-től 1235-ig terjedő időt öleli fel, és négy helyszínen játszódik, Esztergomban, Pozsonyban, Wartburgban és Marburgban. Szendrényi Éva a gót stílus színes, csúcsíves ablakait idéző díszletei nagymértékben hozzájárulnak az összhatáshoz, és bizony van ám a középkorban annyira kedvelt, így minden várban meglévő kút is. Berzsenyi Krisztina jelmezei mind egy szálig korhűk, és kifejezik a szereplők jellemét és a társadalmi helyzetét. Erzsébet mindig puritán öltözetet visel, többnyire a szerzetesek habitusát hordja, vele ellentétben anyósa, Zsófia igen pazar toalettekben parádézik. A magyar király és királyné, a türingiai gróf és a családtagjai meg a lovagok is mind egy szálig rangjukhoz illő ruhákban, a papok pedig reverendákban, a páterek csuhákban járnak-kelnek.  

Az Ég tartja a Földet premierje 2022. április 8-án volt az Erkel Színházban, és kettős szereposztásban tekinthetik meg az érdeklődők. A musical magyar sztárjai lépnek színpadra. E sorok írója a 7-ei esti főpróbát látta, ahol zömmel a második szereposztás tagjai énekelték és játszották a főbb szerepeket, így Erzsébetet Békefi Viktória, Lajost Pesák Ádám, Waltert Dolhai Attila, Gertrúdot Fésűs Nelly, Zsófiát Auksz Éva, Hermann grófot Szerednyeí Béla, Gergely pápát Benkő Péter. Teljesítményükről csak a legmagasabb elismerés hangján lehet és szabad szólni! A produkció egésze, így benne a Benkő Dávid és Benkő-Morvai Krisztina remek koreográfiáját előadó sok-sok príma táncos és gyerekszereplő meg artista, valamint Madarász János (Madár) szenzációs világítás és vizuáltechnikája igencsak elementáris hatást gyakorol a közönségre, akik szűnni nem akaró tapssal fejezik ki elégedettségüket. Cseke Péter rendezése tökéletesen visszaadja és megvalósítja a szerzők elképzelésit, az alapmű mondanivalójából nem vesz el semmit, hanem számos többletértéket ad hozzá.

Olyan szívből jövő boldogsággal és nemzeti büszkeséggel tölti el a nézőt, hogy ilyen, az Isten teremtményeit önzetlenül szolgáló, a jézusi szeretetet, az agapét megélő és megvalósító szent került ki közülünk, aki évszázadok óta példaképe a keresztény világnak, mert megmutatta, milyen lelkületű valójában az, aki az Úr útján – keskeny ösvényén – jár.  Az Erkel Színház előadása az ember lelkének legszebb és legmélyebben fekvő húrjait szólaltja meg, ahhoz a réteghez ér le, amelyiket a Mindenható úgy alkotott meg, hogy az rezonáljon a szavaira.