Pionírszív

Örkény Színház       –     Örkény Stúdió

 

A Révkomáromban, szlovákul Komarnóban, 1956-ban született írónő polgári foglalkozását tekintve színházi dramaturg. Felvidéki magyar színházaknál is dolgozott. A 2000-ben kiadott kisregénye, a Könyv a temetőről (Kniha o cintorine) Samko Tále álnév alatt látott napvilágot. Bő fél esztendeig homály fedte a szerző kilétét, csak találgatták, vajon ki lehet ez a semmiből előkerült rutinos tollforgató. Leginkább arra tippeltek, hogy maga a könyv főhőse, Samko Tále, de végül lehullott a lepel…Daniela Kapitanova nem csupán a helyi slágerlisták tetejére ért fel, hanem a külföldiekére is, a Könyv a temetőről-t 14 nyelvre fordították le. Vadhajtásai is lettek ennek a hirtelen jött elismerésnek, számtalan nyugati kritikus esélyegyenlőségi buzgalmában az elesettek, a fogyatékkal élők kigúnyolásaként értelmezte a művet. Idehaza elég sokat kellett várni arra, hogy magyarul lehessen olvasni: 2016-ban Mészáros Tünde ültette át nyelvünkre, ekkor jelentette meg a Magvető Kiadó. Ebben az is közrejátszott, hogy a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak Szlovákia volt a díszvendége. Az ehhez hasonló zajos sikert arató alkotásokat semmi sem menti meg attól, hogy filmre, vagy színpadra ne vigyék, így történt ezzel a regénnyel is, 2004-ben a Szarvason működő, a magyarországi szlovákok anyanyelvének ápolására létrehozott Cervinus Teátrum az Arcusfest Nemzetiségi Színházi találkozó keretén belül mutatta be, és megnyerték a fődíjat vele. Most pedig Pionírszív címmel az Örkény Színházban, az egykori Shure, ma Örkény Stúdióban március 2-án tartották a premierjét.

A magyar és a világirodalomban megszokott, így elég sűrűn előforduló írói módszer az, amikor nem egészen épeszű figurákkal mondatnak ki kisebb-nagyobb igazságokat. Régi, jól bevált gyakorlat ez, elvégre az udvari bolond tisztsége sem mai keletű. A Pionírszív főhőse a bárgyú, rosszindulatú Samko Tále a múlt század 70-es, 80-es éveiben Komarnóban éldegélt, itt szedte össze a papírhulladékot, és húzta maga után trolikocsiján. Ekkor még a kommunizmus emberarcú változatát építették Csehszlovákiában. Ezt a 44 éves, alacsony termetű, gyengeelméjű férfit testi és észbeli hiányossága miatt gyerekkorától kezdve állandóan csúfolják. Samko Tále viszont nem hagyja magát, mindenáron normálisnak akar látszani, ezért igen pedáns szabálykövetővé válik, és kritikátlanul igazodik az előírásokhoz. Ő az ideális spicli őspéldánya, az ilyen ostoba fajankókra van szüksége bármilyen színezetű elnyomó hatalomnak. Önszorgalomból mindenkiről mindent elmond a Tud.Szoc.Dr. Gunár Karolnak. Ebből látszik, mekkora tökfej, hogy nincs ki mind a négy kereke, mert fel sem fogja, mit cselekszik, kinek mennyit árt, és hogyan tesz tönkre embereket, közöttük saját családtagjait is. Még akkor is jelent, amikor már az 90-es években megbukik a rendszer, hiába fújnak már más szelek, ő még mindig besúg. Legnagyobb élménye és dicsősége, normálisságának önmaga előtti bizonyítéka, hogy annak idején a pionírok avatásán ő mondta elő a fogadalmat.

A Pionírszív úgynevezett roncsolt nyelvezete tökéletesen alkalmazkodik a főhős kóros elmeállapotához. Olyan, nagyjából 50 éve az élőbeszédben használt, akkori szlenges kifejezések, félbehagyott mondatok, töredék- meg töltelékszavak adják ennek a szövegnek a savát-borsát és keserédes humorát. Ezzel jellemzi Samko Tále groteszk személyiségéből eredő butaságát és annak a szocializmus útján haladó, életidegen korszaknak mindent elborító sötétségét, az osztályellenségre állandóan lecsapni kész gyűlöletét.

Bíró Kriszta hibátlanul kelti életre ezt az utálatos, félnótás alakot. Olyan stupid, komisz futóbolondot visz fel a színre, aki saját korának hamisítatlan lenyomata, torz kreatúrája. Juhász Nóra lepukkant, penészes, toldozott-foldozott szükséglakásbelsőt mutató látványterve tükrözi Samko Tále visszataszító, valódi személyiségjegyek meg igazi érzelmek nélküli arcát és deformált külsejét. A tökéletes hatás eléréséhez nagymértékben hozzájárul Kozma Andrea maszkmester munkája is, aki ennek a nadrágszerepnek mintaszerű eljátszásához segíti a színésznőt.

Szenteczki Zita az elejétől a végéig a közönség érdeklődését fenntartó produkciót állít színpadra. Ebben Bíró Krisztán kívül támogatja őt Ari-Nagy Barbara dramaturg és a rendező munkatársa, Érdi Ariadne is. Kákonyi Árpád zenéje pedig eszményi módon fejezi ki ennek a testileg-lelkileg sérült, embernek alig tekinthető nyomorék zavaros belső világát. Ez a monodráma megnevetteti a közönséget, ugyanakkor elgondolkodtatja is. Akik éltek akkor, azok örülnek, hogy ezeket a szomorú esztendőket a hátuk mögött tudhatják, akik meg nem, ők viszont borzongva okulhatnak belőle.

Reklámok

Nagy András: Karenina, Anna

József Attila Színház Nagyszínpad

 

Most március 3-án volt a premierje Nagy András Anna Karenina átiratának, amit még a 19. század második felében – sokak szerint – a világirodalom legnagyobb írójának tartott Lev Nyikolajevics Tolsztoj vetett papírra. A regény 1877-ben jelent meg, és Tolsztoj igen jelentékeny munkásságán belül is kiemelkedő szerepe van, amit az is jelez, hogy megszámlálhatatlanul sok feldolgozást ért el, filmre vitték, de van báb, balett és musical változata is. Mi ennek a lankadatlan érdeklődésnek az oka? Az, hogy Anna az első olyan nő, aki bevallja, unja merev, savanyú ura által teremtett langymeleg otthont, és ott meri hagyni azt. Csakhogy választottja nem sokkal különb rideg, korlátolt férjénél, az üresfejű, snájdig katonatisztbe, Vronszkijba szeret bele, és összeáll vele. Annak rendje-módja szerint rendesen őrlődik a két Alekszej között, az úri társaság azonban nem nézi jó szemmel az effajta házassági puccsot, és kiközösítik őt. Reménytelen helyzetéből nem talál más kiutat, mint az öngyilkosságot. Nagyjából ennyi az alaptörténet.

Nagy Andrást régóta foglalkoztatja Anna Karenina karaktere, az 1998-ban a Színház drámamellékletében megjelent művének, az Anna Karenina pályaudvarnak ő áll a centrumában.  Régi~új~módosított alkotását úgy különbözteti meg, hogy címét félig-meddig nyelvünk szabályrendszere szerint írja: Karenina, Anna. Központi elem azonban most is az az egy-két már működő, vagy éppen épülőfélben lévő pályaudvar. A sztori nagy vonalakban követi az eredetit, hangsúlyeltolódások azonban szép számmal akadnak. Alekszej Karenin most nem az a ’színtelen-szagtalan, tornából felmentett’ fajankó, hanem érző és vérző szívű férfiú, akit szemmel láthatóan megvisel felesége hűtlensége meg az ágytól-asztaltól elszakadás kíméletlensége. Fáj neki félárvaságra jutott fia anyahiánya, amit a kis Szergej gyerekfejével fel sem tud fogni. Ezt a tip-top Karenint látva az jut a jámbor (női) néző eszébe, miért kellett ezt az áldott, mint egy falat kenyér, olyan jó embert megcsalni és otthagyni? Nincs olyan épeszű asszony, aki lecserélné őt holmi pipogya szépfiúra! Jelen esetben egy olyan link alakra, mint Alekszej Vronszkij.

Vronszkij jelleme nem esik át jelentős módosuláson, most is ugyanaz a hódító pávakakas, aki a következményekkel nem számolva kiugrasztja Annát a házasságból. Lemondások sorozataként éli meg kapcsolatát, és úgy is viselkedik, mint aki mindent feláldozott a szerelem oltárán. Emiatt duzzog is, mert azt látja, foglalkozását, családját, barátait eldobta, csakhogy Annát boldoggá tegye. Végképp nem érti és furcsállja, miközben ő alkalmazkodik és tűrőképessége határáig jutott, az asszonynak semmi sem jó, egyre szerencsétlenebb, követelőzőbb és hisztérikusabb.

Nagy András variációjában Anna gyötrődik rendesen, állandóan ostorozza magát, kétségek között vergődik, nem találja a helyét. Kilöki őt a társadalom, a férfiak sajnálkozva tekintenek rá, és óvják feleségüket tőle, akiket barátnőinek hitt, azok sem állnak szóba vele, még szűk körbe sem hívják meg, csak átnéznek rajta, még sógornője, Dolly is hátat fordít neki, akinek pedig megmentette a házasságát. Vronszkij is csak távolodik tőle, a kötelességérzet tartja mellette, egyébként is megtalálja új hivatását a lótenyésztésben meg a versenyeztetésben. Anna meg csak siránkozik, nyöszörög. Útja nyílegyenesen halad a sínek közé.

Hárman viszik a vállukon az előadást, a címszereplőt alakító Létay Dóra, a Karenint megjelenítő Gazdag Tibor és a Vronszkijt megszemélyesítő Mészáros András. Közülük messze kiemelkedik Létay Dóra minden kritikát kiálló teljesítménye.  Kétségbeesett Annát visz fel a színre, akit agyonnyom a kozmikus fájdalom, ellep a tengernyi kínlódás és széttép az állandó önmarcangolás. Gazdag Tibor Kareninje nem az az orosz irodalomból jól ismert, látástól-vakulásig dolgozó, magas rangú csinovnyik, hanem élete összeomlásától megviselt, önbecsületétől megfosztott férfiember. Mészáros András Vronszkija olyan, amilyennek az effajta szívtiprót lefesti a „szakirodalom”: érzéki és gátlástalan. Zöld Csaba igen meggyőzően hozza a felelőtlen, a félrelépést bocsánatos bűnnek tartó, laza, még fess Sztyepant. A kotlóstyúk Dollyt, Sztyepan feleségét Fazakas Júlia remekül kelti életre. Chajnóczki Balázs hibátlanul formálja meg a cári haderő kötelességtudó, a parancsnak vakon engedelmeskedő, a ranglétrán egyre feljebb lépkedő tagját, Szerpuhovszkijt. Fekete Réka Thália és Galambos Zsófi kiválóan játssza a pétervári úri hölgykoszorú egy-egy dámáját, akik olyan könnyen törnek pálcát a megtévedt asszony fölött. Fabó Györgyi a kíváncsi török utazó, Kiss Gábor a készséges Kuzma szolga, Botár Endre a segítőkész szomszéd és Brunczlik Péter a vakmerő zsoké szerepében látható.

Libor Kati égbemeredő vasrudakból meg súlyos keresztgerendákból összekapcsolt díszletei tökéletes hátteret adnak Anna kesze-kusza életéhez, kifejezik ennek a tragikus sorsnak a csomópontjait, elágazásait, vakvágányait. De alkalmasak azoknak a jeleneteknek a bemutatására is, amik kényelmes szobabelsőben, pompás itáliai nyaralóban vagy fényes bálteremben történnek. Papp Janó korhű jelmezei, így Anna pazar ruhakölteményei, a nagyságák elegáns kosztümjei, Karenin és Sztyepan öltönyei, Vronszkij és harcostársainak uniformisai pontosan kifejezik ennek a felső osztálynak öltözködési stílusát.

Telihay Péter rendező biztos kézzel fogja össze ezt a sok-sok szálból összerakott előadást. Lassan, méltóságteljesen hömpölygő produkciót állít színpadra, amiben mindennek megvan a maga pedánsan kijelölt helye, így a számtalan önvizsgálatnak és az időnkénti sietségnek meg a ritkán előforduló ábrándozásnak is.

Leonard Gershe: A pillangók szabadok

József Attila Színház

Gaál Erzsébet Stúdió

 

Az 1922-ben New Yorkban született és 2002-ben Beverly Hillsben elhunyt Leonard Gershe amerikai író, költő legismertebb vígjátéka A pillangók szabadok, (Butterflies Ara Free) amit a nézők 1969 októberében láthattak először a Broadway-n. Azonnal slágerelőadás lett, három évadon át ment, több, mint ezer előadást ért el. Az ilyen nagy sikereket azonban az isten sem menti meg attól, hogy vászonra vigyék. Ez esetben is így történt, filmváltozatát 1972-ben csupa A kategóriás hollywoodi színésszel forgatták, ami egy-egy Oscar- és Golden Globe-díjat is hozott. Hazánkba is viszonylag hamar megérkezett, 1972 decemberében a Madách Színház mutatta be. Azóta is a kedvencek közé tartozik, mert nálunk is, és külföldön is a színházak gyakran tűzik műsorukra. Legutóbb a József Attila Színházban, a Gaál Erzsébet Stúdióban volt a premierje február 23-án.

Miért szerethető ennyire ez a vígjáték? Viszonylag könnyű rá a felelet, ugyanis olyan örökzöld – szülő-gyermek – témát dolgoz fel, ami mindig aktuális volt, és az is lesz. Felnőtt fiát, lányát elengedni nem tudó, azokon majomszeretettel csüngő anyák a kőkorszakban is éltek, és jövendőben is fognak. Ráadásul A pillangók szabadok-ban az agyondédelgetett fél születésétől fogva vak. Don Bakert az édesanyja még a széltől is óvja, és szent meggyőződése, fia képtelen az önálló életre, ezért folyton telefonál, mondvacsinált ürügyekkel toppan be hozzá. De Don nem annyira gyámoltalan, mint azt a mama hiszi. Anya és fia között igazi konfliktus akkor alakul ki, amikor kiderül, Don szerelembe esett a szomszédban lakó, színésznői álmokat dédelgető, elvált fiatalasszonnyal, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy bármelyik anyós ilyen menyet szeretne a fia mellett látni. A két nő között kölcsönös ellenszenv alakul ki, nem akarják, ezért nem is értik meg egymást. A heves diskurzusokból azonban kiderül, Mrs. Baker nem akkora satrafa, mint amekkorának az első percben látszik, Jill sem annyira biztos magában, mint mutatja, meg fennen hangoztatja, és Don is tele van kétségekkel, bizonytalanságokkal. Tisztázó viták ezek, át nem beszélt félelmek, ki nem mondott aggodalmak, lelket marcangoló kishitűségek kerülnek felszínre. És mitől romantikus ez a vígjáték? Attól, ahogyan a darab által felvetett komoly kérdésekre reagál. Ilyenekre, mint például: meddig jogos a szülői féltés, és mikortól válik nyűggé? Egy anya mikor tesz jót? Akkor, ha hagyja, hogy felnőtt gyermeke beverje a fejét, vagy ha mindig elhúzza előle azt a bizonyos falat? Leonard Gershe komédiája az ehhez hasonló felvetésekre adja meg a csupa életigenlő, szeretetteljes és a szerelem erejét hirdető választ.

Minden produkció alapköve a színészi játék. Ha az olyan, amilyennek lennie kell, akkor minden rendben van, mert ebben az esetben ütős és a közönség szívét is megérintő lesz az előadás. És most így van a Gaál Erzsébet Stúdióban is, mindhárman minden kritikát kiálló módon keltik életre a szereplőket. Blazsovszky Ákos hibátlanul alakítja Dont. Olyan „normális” fiatalembert visz fel a színre, aki tisztában van képességeivel és korlátaival, tudja, mit bír, és mit nem. Mimikájának finom rezdüléseivel, és csak amennyire kell, annyira vakos mozgásával jellemzi ezt a céltudatos, önállóságra törekvő, értelmes, érzelemgazdag fiút. Kovalik Ágnes remekül személyesíti meg a csélcsap Jillt. Az ő Jillje ebbe-abba belekapó, maga sem tudja, mit akaró lányzó, aki sehol sem érzi jól és biztonságban magát, mindenhonnan menekül, még az érzései elől is. Molnár Zsuzsanna kiválóan hozza Mrs. Baker szigorúságát, aki fia elszakadási törekvéseiben csak a hátrányokat és a buktatókat látja, de aki belátó és önfeláldozó is tud lenni. Fehér Anna jelmezei hűen fejezik ki a szereplők jellemét, Jill tarka-barka, bohókás szoknya-blúzt, az anya decens kiskosztümöt, Don lezser bermudát, hozzáillő kinyúlt pólót visel.

Szitás Barbara rendezése kiemeli A pillangók szabadok fészekmeleg otthonosságát, sugárzó kedvességét és pihe-puha fesztelenségét. Jó kedvvel, örömmel feltöltekezve jön ki a néző a József Attila Színházból, mert nem csupán kétórás kacagásban meg pompás szórakozásban volt része, hanem elmerenghet, és összehasonlíthatja saját felnőtté válásának útjait~útvesztőit Donéval és Jillével, valamint elmélázhat, annak idején mennyire nehezen vagy könnyen szakította el azt a bizonyos lelki köldökzsinórt.

Herczeg Ferenc: Bizánc

Újszínház

A hosszú életű Herczeg Ferencet a két háború közötti időszak ünnepelt írójaként, rovatvezetőjeként, szerkesztőjeként, politikusaként, akadémikusaként, vagyis ennek a kornak tekintélyeként tartja számon a közvélemény, olyan emberként, akinek a szavára odafigyeltek. Könyvei sorra jelentek meg, irodalmi Nobel-díjra három alkalommal is jelölték, színműveit egymás után mutatták be. A szovjet megszállást követően kiszorították a közéletből, jó bolsevista szokás szerint agyonhallgatták, úgy tettek, mintha nem is létezett volna. A rendszerváltozás után azonban teátrumaink felfedezték, és drámái újra megjelentek vidéki és fővárosi színpadokon.

Az egyik, szinte a tökéletességet elérő alkotása a Bizánc, amit 1904-ben játszottak először a pesti Nemzeti Színházban, ahol változó szereposztással éveken keresztül ment. 1945 után a darab sorsa közel 50 esztendei tetszhalál lett. Ezután, ha nem is a virágkor jött el, de mindenféleképp kedvező fordulat állt be, gyakrabban vitték~viszik színre. Legutóbbi premierje az idén, az Újszínházban volt február 23-án.

A Bizánc a szophoklészi drámai hármas egységet – a katarzist is belevéve, – a színszerűség összes követelményének maximálisan megfelelő és a nézők szeretetére bizton számító tragédia, amitől minden direktor erkölcsi és pénzügyi sikert vár, és nem csalódik… Mondanivalója bizony bő 100 esztendővel a bemutatása után aktuálisabb, mint valaha. Cselekménye rövid időt ölel fel, mindössze egy napot, ami nem más, mint a tankönyvekből ismert dátum: 1453 május 29-e, Konstantinápoly eleste, azaz a keletrómai birodalom bukása. A dráma nagy vonalakban követi a valós tényeket, de nem ezeknek a dokumentumhű felidézése a célja, hanem annak a hosszú és szerteágazó útnak az elemzése, ami miatt a muzulmánok elfoglalhatták Bizáncot. Ez a több, mint szomorú esemény bizony máig ható következményekkel jár, ugyanis ezt a napot a történelemtudomány úgy tartja számon, mint a kereszténység legfájdalmasabb és legsúlyosabb vereségét. Nem csupán a túlerő győzi le a falakat, hanem a XI. Konstantin császárt körülvevő férfiak és nők hitványsága is, akik amolyan percemberkék, mert csak az orrukig látnak, mindannyian jellemtelenek, önzők, megalkuvók, politikai és anyagi hasznot lesők. Csupán páran vannak, akikben még felfedezhető valamiféle morális tartás, a többiek mind egy szálig alávaló, semmirekellő alakok.

A 2015 nyara óta kontinensünket muszlim bevándorlók inváziója fenyegeti. Félelmet keltve, maguk körül mindent letarolva, Allahot dicsőítve életerős fiatal férfiak hordákba tömörülve masíroznak államhatárokon keresztül Európa gazdagabb országaiba. Ők az új honfoglalók. Nem kell hozzá túltengő fantázia, hogy Bizánc elfoglalása és a mai események közötti párhuzam világos legyen. Az előadás kezdetekor az Európai Unió zászlaja leng, és himnusza zeng. Nem csak Beethoven Örömódája meg a kékcsillagos lobogó jelenti az azonosságot, hanem Csík György tervező jelmezei is, a szereplőket napjaink öltözetébe bújtatja, a császár meg a várost védő katonák terepszínű kezes-lábasban, oldalukon méretes Kalasnyiokovval jönnek-mennek, a civilek jól szabott öltönyben, az asszonyok csinos nadrágkosztümökben járkálnak.

Hogy az előadás a nézőkből azt aggodalommal teli, földrészünk szomorú jövőjét erőre vetítő hatást kiváltja, az bizony nemcsak Nagy Viktor rendező a dráma értékeit kibontó és hozzánk szóló üzeneteit felerősítő munkájának köszönhető, hanem minden egyes színész avatott, a darab igazságába vetett hitét tükröző játékának is. Városa és saját helyzetét rosszul felmérő, valamint alattvalóinak kétszínűségét nem ismerő Konstantin császárt Viczián Ottó kifogástalanul alakítja. Gregor Bernadett Iréne császárnéja gőgös és fennhéjázó, akibe cseppnyi együttérzés sem szorult. Szakács Tibor igen meggyőzően jeleníti meg Giovannit, a kemény, de azért érző szívű zsoldosvezért. Vass György remekül személyesíti meg Spiridont, a kétkulacsos főkamarást. Almási Sándor a tőle megszokott profizmussal kelti életre a talpnyaló, ’aki többet ígér’, ahhoz húzó Laszkarisz tengernagyot. Szaniter Dávid hibátlanul hozza a költő ingatag karakterét. Ifj. Jászai László az önmaga és a hadtudomány előírásszerű alkalmazásának fontosságától az orra hegyéig sem látó Notarasz fővezért utolérhetetlen megjelenítő erővel formálja meg. Csurka László a nyereséget szem előtt tartó kalmárt mintaszerűen viszi fel a színre. Fehérvári Péter Leonidaszt, Nagy Zoltán az ide-oda húzó pátriárkát minden kritikát kiálló módon játssza. Jánosi Dávid az ifjú Ahmed khán hőzöngő, elvakult figuráját szuggesztíven tárja a nézők elé. Incze József az okos, simaszavú Lala Kalili követet imponáló biztonsággal mintázza meg. Nemes Wanda kitűnően ábrázolja a hol férfinak öltözött rettenthetetlen harcost, hol pedig a császárhoz hű, azt rajongva szerető szép nőt. Orosz Csenge derekasan helytállva adja elő a kétes erkölcsű Zenóbia udvarhölgyet. Kisebb szerepben Kanda Pál, Kurkó József Kristóf, Beszterczey Attila, Szarvas Attila és Bálizs Anett látható.

Ez a Bizánc bizony erős koncentrációt igénylő dráma. A figyelem még fél perc erejéig sem lankadhat, mélázásra nincs idő. Veretes, itt-ott templomi zengésű, többszörösen összetett mondatokból álló nyelvezetének megértése szellemi munkát igényel, mert ezáltal lehet csak felfogni a dráma mondanivalóját. A ma nézője azonban az efféle agytornától elszokott már. De jólesik újra felfedezni és átélni, hogy eszünket is használnunk kell, nem kapjuk készen vagy kevés befektetett energia árán a színház nyújtotta örömöket, hanem meg kell dolgoznunk értük.

Ron Hutchinson: A forgatókönyv

Fórum Színház

 

Fővárosunk új színházát ezzel a fergeteges vígjátékkal – a Mikulás ajándékaként – tavaly december 6-án adta át a budapestieknek Németh Kristóf színművész~színigazgató. Nem ismeretlen objektumban kezdte meg a működését a Fórum Színház, hanem igencsak illusztris helyen, a pazaron díszített, velencei-mór stílusú Rákóczi úti palotában, ami nem más, mint az eddig jobbára moziként működő Uránia Nemzeti Filmszínház nagyterme. Azért is szimbolikus épület ez, mert felső szintjén található a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Németh Kristóf azzal a határozott céllal hívta életre a Fórum Színházat, hogy olyan nézőbarát műveket mutasson be, amik széles körben számíthatnak a közönség érdeklődésére, szeretetére. Ars poeticája szellemében nemesen szórakoztató, érdekes és színvonalas bulvár komédiákat, krimiket akar színre vinni. Az efféle darabokra erős az igény, ugyanis az emberi léleknek olyan nagy szüksége van a derűre, mint a falat kenyérre. Nem kell mindig borongani, lelki mélyszántást végezni, igazán jól esik szélesen mosolyogni, felhőtlenül kacagni. Az 1947-ben született Ron Hutchinson észak-ír származású szerző műve, A forgatókönyv (Moonlight and Magnolias) pontosan az előbb említett kategóriába tartozik. Premierje 2004-ben volt Chicagóban, itthon eddig még nem játszották.

A világ mozgóképművészetének legismertebb alkotásai közé tartozik az Elfújta a szél, ez a színes amerikai film, amit először 1939 decemberében vetítettek. Alapjául szolgáló azonos című (Gone with the Wind) regényt Margaret Mitchell amerikai írónő vetette papírra, a filmesítési jogokat tőle vette meg David O. Selznick producer, aki abban az időben toronymagas összeget, 50.000 dollárt fizetett érte. Ő volt – szinte egyedül – az, aki elejétől fogva hitt a filmben, tudta, érezte, ez bizony nagy dobás lesz. Mindenki fanyalgott, kételkedett és a fejét csóválta, de ő maradéktalanul bízott ítélőképességében és jó szimatában. Neki lett igaza… Tokkal-vonóval együtt mindössze 4 millió dollárba került a felvétel meg az utómunka, és csupán az első évben 100 milliót kaszáltak vele. Nem csak anyagi hasznot hozott, hanem erkölcsit is: a kilenc Oscar-díj önmagáért beszél.

A latin közmondás szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ez a filmekre, így az Elfújta a szélre is igaz. Nagyjából három esztendőt vett igénybe a forgatás, ami alatt rendezők, forgatókönyvírók, látványtervezők jöttek-mentek, mindenféle bonyodalmak, kicsinyes vádaskodások, furcsa sértődések, eget rengető ellenségeskedések, puszipajtásos kibékülések, egymás karjába omló ellágyulások, no meg mesterségesen gyártott vagy önmaguktól lábra kapó legendák keletkeztek. Erről az időszakról szól Hutchinson színműve. A forgatókönyv nem avatja be a közönséget abba a temérdek mennyiségű galibába, ami ezalatt adódott, csak a nagy kavarás utolsó 5 napját ábrázolja.  Három férfi: David O. Selznick producer, Ben Hecht forgatókönyvíró és Victor Fleming rendező szellemi iszapbirkózását mutatja be, akik közül csak a producer véli úgy, helyes úton jár, azaz a kritikusok és a nézők is szeretni fogják a filmet, a másik kettő a háta közepébe kívánja, nyűg nekik az egész. Selznick jókora adag banán meg földimogyoró társaságában bezárja őket az irodájába, néha szelíd rábeszéléssel, néha heves erőszakkal kényszeríti őket a munkára. Mindannyian kiborulnak, egymás idegeire mennek, de a határidőre elkészülnek…

Az Uránia széksoraiban ülők alaposabb tájékoztatása és színpadon történtek jobb megértése érdekében vászonra vetítik a valós tényeket meg a magyarázatokat, amit a rendező, Szente Vajk hangján hallhat a nagyérdemű. Kellenek ezek a beiktatott szövegrészek, amik nem tördelik szét az előadást, hanem segítik az embereket, hogy felfogják az egészet, támpontokat találjanak és eligazodjanak az összefüggésekben.

Minden produkció lelke a színész, ő rajta áll, vagy bukik az előadás, tőle függ, hogy az adott darab belopja magát a publikum tagjainak a szívébe, közel férkőzik hozzájuk, vagy nem. Jelen esetben ez utóbbiról szó sincs. A forgatókönyvet a magyar színművészet kiemelkedő képességű, szakmájukat magas fokon művelő személyiségei játsszák, akik tökéletesen tisztában vannak mesterségük összes fogásával. Szerednyey Béla minden kritikát kiálló módon alakítja Selznick producert. Ha kell, akkor atyaian jóságos vagy szeretetteljesen kemény, olyan férfiút visz fel a színre, aki erős, határozott kézzel irányítja a beosztottjait. Magyar Attila falánk Ben Hecht-je megállás nélkül nyafog és hisztizik, a szó szoros és átvitt értelmében unja a banánt, örökké ki akar szállni, és egyáltalában nem hisz abban, amit csinálnak. Csonka András Fleminget, a rendezőt kifogástalanul kelti életre. Lazára veszi ezt az elegáns figurát, aki csak úgy, merő véletlenségből csöppent bele az egészbe. Pleskó Szimonetta udvarias, tisztelettudó és nélkülözhetetlen titkárnője nem csupán finom kávét tud főzni, hanem mindenféle ügyes-bajos dolgokat elintézni, tartani a frontot. Kovács Yvette Alida díszletei és jelmezei kifejezik azt a kort, vagyis a múlt század negyvenes éveinek elejét, amiben a színmű cselekménye zajlik.

Szente Vajk pergő, feszes ritmusú, igen kellemes produkciót hozott létre, ami meghatározza ennek a friss színháznak az arculatát. Mi nézők pedig megköszönjük és elismerésünket fejezzük ki Németh Kristófnak, hogy olyan játszóhelyet hívott életre, ami előadásaival kellemesebbé, vidámabbá teszi hétköznapjainkat.

Békeffi István – Stella Adorján: Janika

Újpest Színház

Turay Ida Színház vendégjátéka

 

Az összeszokott szerzőpáros egyik leginkább szerethető vígjátéka, a Janika január 27-én érkezett el városunkba. A nézők pukkadásig megtöltötték az Ady Endre Művelődési Központ nagytermét, aminek világot jelentő deszkáin ez volt az utolsó előadás. Mindannyian fájó szívvel, de nem titkolt örömmel veszünk búcsút ettől a ma már idejétmúlt épülettől, mert tavasszal megnyílik a várva várt új, impozáns piaccsarnok, aminek emeletén minden igényt kielégítő színházterem is lesz. Mi, újpestiek végtelenül szerencsések, éppen ezért igen hálásak vagyunk, mert itt, a „város peremén” évek hosszú sora alatt olyan – bátran ki merjük jelenteni – színháztörténeti jelentőségű produkciókat láthattunk, amik bizony sokkal nagyobb anyagi és technikai hátérrel rendelkező színházak is megirigyelnének. Köszönettel tartozunk nem csak polgármesterünknek, önkormányzatunknak, hanem az Újpest Színház főrendezőjének, Dózsa László érdemes művésznek, Budapest és Újpest díszpolgárának, számtalan kitüntetés birtokosának, aki az 56-os forradalom és szabadságharc közöttünk élő ikonikus alakja. Nem csupán a magyar irodalom klasszikusainak, így köztük Németh László, Sarkadi Imre, Gyurkovics Tibor alkotását állította színpadra a tőle elvárt magas színvonalon, hanem olyan közönségbarát művet is, mint Kálmán Imre nagyoperettje, a Csárdáskirálynő. Szerepet kaptak kortárs szerzők – Spiró György és Pozsgai Zsolt – darabjai is. Külön gondot fordított helyi érdekeltségű művek bemutatására is, színre vitte a legendás újpesti labdarúgónak, Szűcs Sándornak utolsó éveit taglaló drámát, a Halálcselt és Újpest történelemi jelentőségű polgármesterének, Ugró Gyulának az életútját ismertető zenés darabot, a Meglepetést. Számos, a világ színpadain zajos sikert arató, nemzetközi musicalt is elhozott nekünk. Az őszi és tavaszi bérletek sorozatában sok-sok vendégelőadásnak is tapsolhattunk, így a határon túli magyar társulatok produkcióinak is. Mindezt a Janika megkezdése előtt elmondta Agárdi László színművész, akit gyakran láthattunk, és aki avatott játékával jó pár örömteli percet szerzett nekünk. Ezután Dózsa László szólt a publikum tagjaihoz, nagyra értékelte támogatásukat, szeretetüket, megbecsülésüket. Mi pedig, a széksorokat minden alkalommal megtöltők, erősen reménykedünk benne, hogy az Újpest Színház tevékenysége a jövőben, immár sokkal kedvezőbb feltételek mellett az eddig megszokott értékteremtő- és őrző, nemesen szórakoztató szellemben fog tovább folytatódni.

A Janika történetét aligha kell ismertetni, minden színház- és filmrajongó tudja. A lényeg, – mint mindig – a színészek mesterségbeli tudásán múlik. És ez most sincs másképp. Kiváló és elhivatott művészekből áll a társulat. A Turay Ida Színház kötődik ehhez a műhöz, hiszen a Keleti Márton rendezte Janika-filmben a címszerepet névadójuk alakítja. Az ünnepelt dívát most Germán Lívia elismerésre méltóan jeleníti meg. Amikor Polgár Gizi, akkor vonzó, szerelmét és házasságát megmenteni akaró, azért mindenre képes szépasszony meg sztárallűrös primadonna, amikor Janika, akkor viszont rosszalkodó kisfiú, afféle vásott kölyök. Kurkó J. Kristóf kifogástalanul személyesíti meg a hűtlen férjet, aki szánja-bánja bűneit, de nem tudja, hogyan tegye jóvá. Sztárek Andrea Gizi zsémbes édesanyját mesteri módon viszi fel a színre. Benkő Péter Gizi semmit sem értő, mindig az események után kullogó édesapját mintaszerűen kelti életre. Mikó István a sokat látott, a színésznők kényeskedéseit hatalmas tapasztalattal és bölcsen kezelő Adorján színházigazgatót utolérhetetlen eleganciával formálja meg. Xantus Barbara remekül hozza az amerikai nő érzelemmentesen gondolkodó és racionálisan döntő figuráját. A valaha szebb napokat látott, fontosságával tökéletesen tisztában lévő öltöztetőnő, Malvin karakterét Topolcsányi Laura szórakoztatóan ábrázolja. Fenek Jenőt, a mamlasz, sete-suta írót Rubóczki Márkó igen meggyőzően állítja a nézők elé. Kovács Dézi két szerepben látható, Julcsiéban és az újságíróéban, mindkettőt jól játssza. Vass János Pál pedig a boyt adja elő. Darvas Ilona pazar jelmezei felidézik a Janika cselekményidejében divatos ruhaviseletet, Nemes Richárd praktikus díszletei pedig ezt a polgári miliőt fejezik ki.

Mikó István igen hozzáértően, azaz profi módon rendezi ezt a fordulatos, tökéletesen ülő és soha meg nem kopó poénokból álló darabot. Egy fél perc üresjárat nincs benne. A nézők elejétől a végéig élvezik a komédiát, örülnek a szívesen látott kedvenceiknek, és hosszú perceken keresztül boldogan tapsolják őket vissza.

Simon Stephens: Heisenberg

Hatszín Teátrum

Orlai Produkciós Iroda

 

A mindössze 47 esztendős brit író rutinos és hazánkban is ismert szerző, Heisenberg címmel írt drámája nem az első műve, amit itthon is láthatnak a nézők. A darab ősbemutatója 2015-ben, a Broadway-én volt, és a nagy szériás produkciók között tartják számon. Hozzánk most érkezett meg, az Orlai Produkciós Iroda előadását a Hatszín Teátrumban tekinthette meg először az érdeklődő közönség január 24-én.

A Heisenberg kamaradarab, egyetlen felvonásból áll, mindössze két szereplője van: Alex Priest, az idős, 75 éves férfi és Georgie Burns, a jóval fiatalabb, de 42 évével már nem éppen bakfis korú nő. Cselekményideje sem hosszú, alig pár hónapot ölel fel, helyszínei viszont változatosak: London egyik pályaudvara, Alex háza és az Óperenciás-tengeren túl, New Jersey városának hotelszobája. Cziegler Balázs egyszerű, igen ötletes díszletet tervezett, ami képes a várótermek cseppet sem kényelmes, de a célnak megfelelő ülőalkalmatosságát, a lakásbelső otthonosságát és a szállodák unalmas praktikusságát felidézni. Ő alkotta a ruhákat is, amik kifejezik a két ember társadalomban elfoglalt helyét, Georgie laza, kissé hippis ruhákat hord, míg Alex hagyományosan öltözködik.

A két „főhős” szimpla hétköznapi figura. Alex magányos, nincs se fia, se borja, még mindig dolgozik, hentesként keresi a kenyerét, mindenből és mindenkiből kiábrándult, az élettől már nem vár semmit, ennek ellenére az alapvető jóság nem veszett ki belőle. Szabad perceiben össze-vissza lődörög, parkokban, vasútállomások peronjain üldögélve, zenét hallgatva üti agyon az időt. Egyenes jellem, nem köntörfalaz, mindig azt mondja, amit gondol. Udvarias, kevés és választékos beszédű. Georgie éppen az ellenkezője. Nyílt, mosdatlan szájú és örökké fecseg. Ha akad munkája, akkor pincérnőként melózik. Sohasem árulja el, mit forgat a fejében, nem lehet tudni, mikor beszél igazat, vagy füllent, netán hazudik. Csacsogásával kizökkenti Alexet szürke napi rutinjából, magához édesgeti, még az ágyába is belebújik. Varázsa csak egy röpke pillanatra illan el, amikor pénzt kér, hogy meglátogathassa Amerikában élő fiát. Közös történetük úgy kezdődik, hogy minden előjel nélkül, Georgie fogja magát, és megcsókolja a zene élvezetébe belefeledkező, a fémpadon békésen üldögélő Alexet. Innentől kezdve nincs megállás, összefonódik a sorsuk.

A Heisenberg tulajdonképpen két színész jutalomjátéka. Benedek Miklós és Ullmann Mónika kivételes képességű művész, nem puskázzák el ezt a ragyogó lehetőséget, hanem maximálisan kihasználják. Mindketten mesterségbeli tudásuk legjavát nyújtják, színészi eszköztáruk tökéletes felvonultatásával megmutatják, a szakma összes csínja-bínja a kisujjukban van. Benedek Miklós megformálta Alex ugyan megette már a kenyere javát, de még nem mondott le az élet nyújtotta örömökről, még benne van a tartalmasabb, emberibb lét reménye. Ez az Alex önmagába zárt köréből nem keresi a kitörési pontokat, de nem is zárkózik el előlük teljesen, és vonakodva, de boldogan ragadja meg az egyetlen adódó alkalmat, és csendes megelégedettséggel hagyja magát sodortatni az eseményektől. Ullmann Mónika amolyan Madách Imre Tragédiája-beli örök Évát visz fel a színre. Kiismerhetetlen, pillanatonként változó, hol elomlóan kedves, hol fejfájdítóan idegesítő, néha olyan lágy, hogy kenyérre lehetne kenni, néha olyan durva, mint a lópokróc. Számító és adakozó, nagylelkű és szűkmarkú. Időnként velejéig romlott, máskor pedig olyan tiszta, mint a ma született bárány.

Ez a Szabó Máté által rendezett, egyfelvonásos Heisenberg igen kellemes perceket szerez, és felhőtlen szórakozást nyújt a közönségnek, mert lehet nevetni, de szomorkodni is, csak, úgy belefeledkezni, de elgondolkodni is. Izgalmas, érdekes párbeszédek vannak benne, bárki beleképzelheti magát azokba a szituációkba, amikbe a szereplők belekeverednek, dialógusai hatalmas igazságokat mondanak ki, ugyanakkor mégsem közhelyesek. Tartalmas előadás, amit két remek színész míves játéka tesz utolérhetetlenné.

 

William Shakespeare: Hamlet

Vígszínház

 

Shakespeare legismertebb tragédiája a Hamlet, dán királyfi, aminek 1609-es első londoni előadása óta megszámolni sem lehet, hogy a földgolyó színházaiban hányszor tűzték műsorra. Nálunk 1794-ben Kolozsvárott játszották először, majd bő nyolcvan év múlva Pesten, 1867-ben, a Nemzeti Színházban, Arany János fordításában. A Madách Színházban, 1962-ben, Vámos Miklós rendezésében, Gábor Miklóssal a címszerepben vitték színre, amit a mai napig úgy tart számon a magyar színháztörténet, mint ennek a műnek leghitelesebb előadását. Csak zárójelben: e sorok írója szüleivel együtt még kislányként látta, és a mai napi emlékszik bizonyos jeleneteire. Egészen 2002-ig kellett várni Nádasdy Ádám friss „magyarítására”. A Vígszínház tavalyi, október 1-jei premierjére viszont új szöveg kellett, amit Forgács András alkotott. Forgács András nem csupán a fordításban működik közre, hanem Vörös Róberttel együtt a mai napokra szabott színpadi változat elkészítésében is. A Wikipédia – nem mindig megbízható – információja szerint 1911-ben Guth Sándor fordításában és Péchy Kálmán rendezésében a Vígszínházban már bemutatták a Hamletet.

Egy színmű – de, bármilyen irodalmi alkotás – akkor tud évszázadokon átívelő hatást kiváltani, ha olyasmiről szól, és sok-sok olyan motívum van benne, amik minden korban érvényesek. A Hamlet ezek közé tartozik. Káin és Ábel első esete óta, ha nem is gyakran, de előfordul a testvér megölése, ami itt, a darabban azért esik súlyosabban a latba, mert ez egyúttal királygyilkosság is. Előfordul, hogy a friss uralkodó gyorsan feleségül veszi az özvegyet, és az is hétköznapi eset, amikor a fiatal trónörököst – mondván, még nem érett a kormányzás felelősségteljes feladatára – a trónbitorló félreállítja, barátoknak álcázott kémeket ültet a nyakára, talpnyalókkal és besúgókkal veszi körbe, sőt még a szerelmét is felhasználja ellene. Mindezek a Hamletben megtalálhatók.

Az igazgatónő, Eszenyi Enikő rendezi a darabot. Olyan lett, amilyet az utóbbi években a nagyérdemű bizonyos rétege megszokhatott és elvár tőle. Hangos, füstös, meghökkentő, szaladgálós, pancsolós, rideg, fémes csillogású, amiben bármiféle az alapmű iránt tanúsított alázat és tisztelet legfeljebb nyomokban található meg. Az a fele a közönségnek, aki kedveli az ő úgynevezett napjainkhoz igazodó, – inkább csak mondanivalójából kiforgatott – koncepcióját, az aléltan dicsőíti a színpadi jeleneteket. A publikum másik fele, aki azt szeretné látni, amit a szerző megírt, az kritikusan és józanul szemléli a Víg világot jelentő deszkáin látottakat, és bizony fanyalog, és nemigen boldog. Úgy érzi, szétrombolják az eddig benne élő Hamlet-képet és megfosztják attól a szellemi örömtől, amit egy időtlen klasszikus megtekintése nyújt. Hiába keresi a fejében élő olvasmány- és előző színházi élményeit, nem találja. Ellenben számos furcsasággal terítik be. Ezek közé sorolandók a mindenféle aktuálpolitikai ki- és beszólások, erőltetett diktatúra-párhuzamok, mint például az 1935 novemberében keletkezett József Attila-költeménynek, a Levegőt!-nek az elhangzása, amit a Színész tehetségének és rátermettségének demonstrálására szaval el.

Hamlet karaktere átalakul. Nem az a hidegfejű, okos, minden lépését precízen kiszámító, a cél érdekében magát bolondnak tettető, öntudatos fiatalember, aki méltó ellenfele apja gyilkosának, hanem afféle fegyelmezetlen, ön- és közveszélyes hülyegyerek, aki össze-vissza futkározik, mint a töketlen kutya, és úgy pattog, mint a nikkelbolha. Nem csupán a címszereplő jelleme változik, a többeké is, de ezek nem annyira lényegesek, mint Hamleté. Különös, és kissé érthetetlen megoldás az is, hogy színésztrupp helyett csupán egyetlen férfiú alkotja a vándortársulatot, akivel Hamlet együtt adja elő apjának megmérgezését.

Az amerikai filmek elmaradhatatlan kelléke az autósüldözés meg a funkciótlan izmos férfisegg. Az előbbi ugyan nincs, legfeljebb Hamlet atyjának szelleme érkezik lassan, orral lefelé álló terepjárón, utóbbi viszont van, annyi módosulással, hogy funkciója most sincs, de nem izmos, hanem lottyadt idős férfiülepet bámulhatnak a nézők. Természetszerűen női meztelenség is akad, szegény, bomlott elméjű Ophelia csupaszon kászálódik ki a patakból.

Ugyanakkor, hogy a széksorokban ülők nehogy elfelejtsék, mire váltottak jegyet, ezért imitt-amott a jól ismert, szállóigévé vált Arany János-i sorok is felröppennek, de nem ott, ahol azt a nagy William megírta, és nem attól, akinek a szájába adta. A legismertebb monológból, a Lenni, vagy nem lenni-ből alig hangzik el valami. Polonius mondata az „Őrült beszéd, de van benne rendszer” vagy a „Kölcsönt ne végy, ne adj” is hallható, valamint az a gondolatsor is, amit Hamlet izgága ellenfelének címez: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Ezek az ódon szavak arra hivatottak, hogy emlékeztessék a közönséget, ez a gomolygó ködben fel-le csúszó, hatalmas, ezüstös díszletek között zajló csörtetés – kiabálás – pocsolás bizony nem más, mint Shakespeare Hamletje.

A színészek derekasan helytállva adják elő a drámát. Ifj. Vidnyánszky Attila dán királyfija mindig pörög és csinál valamit, fél perc nyugta nincs, időnként falra mászik, néha őrjöng, folyton nyüzsög, és keresztbe-kasul nyargal a színpadon. Hegedűs D. Géza a gyilkos Claudiust és Hamlet atyját alakítja. Kellően sunyi, éberen figyelő, minden hájjal megkent fickó, aki egyszerre energikus és enervált. Börcsök Enikő Gertrudként azt a fajta alázatos nőt személyesíti meg, aki a férfi tulajdonát képezi, és csak ritkán mer anya lenni. Fesztbaum Béla Poloniusa az intrikus, ide-oda hajló, mindenkinek megfelelni akaró szolgalelkűség mintapéldánya. Réti Nóra kedves, engedelmes Opheliát visz fel a színre. Orosz Ákos Laertese hőzöngő kiskakas, Király Dániel Horatiója pedig krakéler alak. Csapó Attila és Zoltán Áron a két hamis barátot, Rosencrantzot és Guildensternt formálja meg. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera a két sírásót, Hajduk Károly a színészt kelti életre. Gilicze Márta Fortinbras nadrágszerepében látható. A kisebb szerepeket Borsi-Balogh Máté, Szántó Balázs, Viszt Attila, Takács Zalán, Szabó Mátyás és Kovács Olivér játssza.

Ha a szórólap adatai pontosak, miszerint „A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve.”, akkor bizony ezt a hagyományt tiszteletben kellett volna tartani. És továbbra is folytatni.

Lucifer show

József Attila Színház

 

December 16-án mutatta be a József Attila Színház új produkcióját, a Lucifer show-t. Ketten írták, a szövegét Verebes István, aki rendezi is, a zenéjét pedig Nemlaha György. Lucifer, a bukott angyal ikonikus alakja az emberiség történelmének, ő az örök ellentmondás, az elégedetlenség, a kétely megtestesítője. Megszámlálhatatlan azoknak a műveknek a száma, amik róla szólnak. Irodalmunk egyik legjelesebb alkotása Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája, ami a 19. század hatvanas éveiben született. Madách nem a világot jelentő deszkákra szánta művét, hanem olvasásra, lelki elmélyülésre, gondolatainak tovább érlelésére. Az azóta eltelt bő 150 év alatt akad néhány olyan író, aki saját korához, annak szokásaihoz, vezéreszméihez igazítva újraértelmezi a Tragédiát. Most is ilyen átalakításnak a tanúi azok, akik megtekintik a darabot.

A Lucifer show hat képből áll, úgy száz esztendőt ölel fel, amiben megjelennek egy-egy kurzus meghatározó figurái, akiknek nevével fémjelezni szokták a korszakot. Az első felvonásban Ferenc József osztrák császár és magyar király, majd Tisza István miniszterelnök, és Horthy Miklós kormányzó szűk ötven éve jelenik meg. A szünet után Rákosi Mátyás pártfőtitkár, utána Nagy Imre miniszterelnök és Kádár János főtitkár félévszázadnyi időszaka látható. Őket a színpad jobb és bal oldalán három-három arc nélküli szobor testesíti meg. Ez az egyformaság azt az üzenetet közvetíti, hogy a szóban forgó férfiúk között semmi különbség nincs, egyre megy, mit tettek, mennyit ártottak, vagy használtak, miként ítéli meg őket az utókor, mindannyian jó firmák voltak. Amint vége van a nagyjából azonos cselekményidejű résznek, Lucifer kéjes örömmel dobja be a kukába a vezér szobrát.

A felvonásegységeket még az Ádám-casting választja szét egymástól. A rendező koncepciója abból is áll, hogy nem csupán történelmi nagyságokkal fejezi ki távoli, vagy éppen kőhajításnyira eső korok lényegét, hanem az előadást egészen közel hozza a ma nézőihez. Ez úgy valósul meg, hogy a közszolgálati és kereskedelmi televíziók napjainkban oly divatos tehetségkutató műsorainak forgatókönyve alapján dolgozik, ezeknek nézőcsalogató fogásait használja fel. Ezért virít a színpad tetején az XX FAKTOR felirat.

Nem csak a szövegnek meg a látványnak és a táncnak van kiemelkedő jelentősége a Lucifer show-ban, legalább ennyire hangsúlyos az élő zene. Darvas Ferenc ül a zongoránál, ő szolgáltatja az aláfestő muzsikát és kíséri a színészeket. Az énekszámok mindig az adott kor legismertebb slágerei, azok a fülbemászó dallamok, amiket régen a suszterinasok is fütyültek, a maiakat pedig mindenféle rádióadók unos-untalan játsszák. Az izgalmas előadás titka a profi színész, akinek kisujjában van mesterségének összes csínja-bínja. És ez most sincs másképp. A József Attila Színház majdhogynem teljes társulata részt vesz a Lucifer show-ban, és bizony igen derekasan helytállnak. Nem csupán színészi kvalitásaikra meg hivatástudatukra van szükség, hanem ének- és tánctudásukra is. És tökéletesen hozzák, amit kell, bármelyik Hollywoodban készült megaprodukció szereplői sem csinálnák jobban.

A színház vezetésétől igazán dicséretes és újítóan merész vállalkozás Lucifer show-nak a színre vitele. Közelebb hozza a nézőkhöz történelmünket. Segíti őket a tisztánlátásban, úgy oktat, hogy fikarcnyi didaktikus elem nincs benne, és eközben pompásan szórakoznak. Az egész produkciót áthatja a megértő és jóízű kedélyesség, ami szükséges is, mert igencsak kemény, azaz barna és vörös diktatúrák emberpróbáló intézkedéseit mutatja be. Kell ez az egybemosó nyájasság, mert oldja a feszültséget. A közelmúlt fejleményeinek felidézése azonban kockázatot is hordoz magában, mert még nincs meg az a bizonyos történelmi távlat, amiből nyugodt objektivitással lehet szemlélni az akkori eseményeket. Szinte karnyújtásnyira vannak még azok a napok, és a széksorokban ülők közül sokan lehetnek olyanok, akik részt vettek bennük, még az is előfordulhat, hogy testi-lelki vagy anyagi kárt szenvedtek miattuk, netán éppen hasznot húztak belőlük.

Egy ilyen előadásnak nem feladata, hogy ítéletet mondjon élők és holtak felett, szűkre szabott ideje sem engedi, hogy alaposabban a dolgok mélyére hatoljon, ezért inkább a felszínen mozog, a megszokott és közismert sablonok, szlogenek kerülnek bele. De ez nem baj, legalább szó esik róluk, és aki szeret elmélázni események felett, esetleg a mélyükre hatolni, az jó szívvel megteheti.

Élet.történetek.hu

Mozsár Műhely

Orlai Produkciós Iroda

 

Az Élet.történetek.hu-sorozat harmadik részének december 8-án tartották a premierjét a Nagymező utcai Mozsár Műhelyben. Lengyel Nagy Anna író, újságíró riportjai nyomán készülnek a monodrámák, amik minden esetben igaz történeten alapulnak. Ezekben nem földöntúli erővel megáldott~megvert eposzi hősök mesélik el a maguk sztoriját, hanem olyan, a hátukon a világot vivő nők és férfiak, akik hangyaszorgalommal, észrevétlenül teszik a dolgukat. Idáig csupán női életutak kerültek be az Orlai Produkciós Iroda előadássorozatába: a Levél apámhoz, A nővérek, a Pira és a Bella, mind asszonysorsot regélt el a nézőknek. Most azonban A mi Józsink személyében itt van az első, a kenyere javát már megevő férfi. Ez a mokány, szókimondó, sokat megélt és tapasztalt lény az a fajta kisember, aki feltűnés nélkül morzsolgatja a hétköznapjait. Józsi életét nem csak saját maga alakította, hanem Magyarország és a nagyhatalmak politikája is. Erre az apró termetű, de szívós gyermekre senki nem figyelt oda, de ő mégsem úgy nőtt fel, mint a dudva. Hamar megtanulta, csak magára számíthat. Éles szemmel figyelte a látómezejébe került embereket, tudott köztük különbséget tenni, észrevette, ki a hitvány, vagy a szavatartó. Akárhogyan változtak a külső körülmények, lehetett háború, forradalom, kemény, vagy puha diktatúra, rendszerváltás, ő mindent úgy fogadott el, ahogyan volt, nem kérdezett rá a miértekre, nem ágált semmi ellen, viszont igyekezett mindenből a maga számára a legjobbat kihozni, a leghasznosabbat elérni. Epres Attila remekül hozza ennek az eltaposhatatlan, mindenképpen megmaradni és gyarapodni akaró, szebbre, jobbra törekvő embernek a figuráját. Az örök túlélő, a mindig talpra eső, a hitét, reményét soha el nem vesztő, küzdő őserőt emeli ki a szerepből. Olyan, igencsak kedvelhető fiatal és tiszteletreméltó idős férfinek mutatja be Józsit, aki képesnek bizonyult egész életében gyermeki rácsodálkozással szemlélni a világot.

Az előadás megkezdése előtt – hangulati aláfestésként – a Csínom Palkó tüzes toborzója harsog. A díszlet most is az eddig megszokott méretes kocka, aminek hátsó részét olyan mosolyt keltő falvédő díszíti, amire szálöltéssel hímezték rá Józsi fordulatokban gazdag útjának tárgyi bizonyítékait, így köztük a legfényesebbet, a Mercedes autót.

A második felvonásban a kortalan Erzsike mondandóját hallhatják a nézők. Az ő története nem olyan, mint Józsié, mert nem a makro, hanem a mikrokozmosz eseményei határozzák meg. Egy kevés iskolát járt, de az élet értelmét mélységeiben ismerő asszony heroikus küzdelmének a tanúja a Mozsár Műhely játszóhelyét pukkadásig megtöltő közönség. Ez a tigrisanya a 10 év körüli rákbeteg lánya megmentéséért harcol. Lázár Kati a tőle megszokott és elvárt profizmussal formálja meg a szókimondó, a jófajta itókát meg nem vető Erzsikét. Az ő Erzsikéje az a harapós ősanya, aki még az ördöggel is szembeszáll, vagy éppen szövetkezik, hogy megóvja gyermekét. Úgy ábrázolja ezt az elpusztíthatatlan és optimista asszonyt, aki nem hajlandó tudomásul venni a könyörtelen tényeket, hanem faltörő kosként, mindenkit félresöpörve, öles, döngő léptekkel halad előre, nem zavarja, hogy eközben kit dönt fel, sodor el, vagy bánt meg, mert csak az a cél lebeg a szeme előtt, hogy mindenáron kiszabadítsa a lányát a rossz baj halálos szorításából. Vele aztán közölhetnek bármi elkedvetlenítőt az orvosok, oda se figyel rájuk, fütyül minden szavukra. A színésznő ugyanakkor Erzsike bogaras öregasszonyosságát azzal érzékelteti, hogy motyogás közben szórja a száraz kenyérdarabkákat a galambok elé, prolinős harsányságát pedig a mindent jobban tudás bizonyosságával mintázza meg.

Erzsike is a kitágított, kórházi szobának, parknak is alkalmas kockában jön-megy, ebben mondja hol halkabban, hol hangosabban a magáét.

Két történet elevenedik meg a nézők előtt. Keresztes Tamás és Pelsőczy Réka úgy rendezi a darabot, hogy a két karakter közötti azonosság észrevehető legyen: Józsi és Erzsike is az életigenlők és a soha semmit fel nem adók táborába tartozik, akiket olyan könnyű a nézőknek szívükbe zárni.