Leonard Gershe: A pillangók szabadok

József Attila Színház

Gaál Erzsébet Stúdió

 

Az 1922-ben New Yorkban született és 2002-ben Beverly Hillsben elhunyt Leonard Gershe amerikai író, költő legismertebb vígjátéka A pillangók szabadok, (Butterflies Ara Free) amit a nézők 1969 októberében láthattak először a Broadway-n. Azonnal slágerelőadás lett, három évadon át ment, több, mint ezer előadást ért el. Az ilyen nagy sikereket azonban az isten sem menti meg attól, hogy vászonra vigyék. Ez esetben is így történt, filmváltozatát 1972-ben csupa A kategóriás hollywoodi színésszel forgatták, ami egy-egy Oscar- és Golden Globe-díjat is hozott. Hazánkba is viszonylag hamar megérkezett, 1972 decemberében a Madách Színház mutatta be. Azóta is a kedvencek közé tartozik, mert nálunk is, és külföldön is a színházak gyakran tűzik műsorukra. Legutóbb a József Attila Színházban, a Gaál Erzsébet Stúdióban volt a premierje február 23-án.

Miért szerethető ennyire ez a vígjáték? Viszonylag könnyű rá a felelet, ugyanis olyan örökzöld – szülő-gyermek – témát dolgoz fel, ami mindig aktuális volt, és az is lesz. Felnőtt fiát, lányát elengedni nem tudó, azokon majomszeretettel csüngő anyák a kőkorszakban is éltek, és jövendőben is fognak. Ráadásul A pillangók szabadok-ban az agyondédelgetett fél születésétől fogva vak. Don Bakert az édesanyja még a széltől is óvja, és szent meggyőződése, fia képtelen az önálló életre, ezért folyton telefonál, mondvacsinált ürügyekkel toppan be hozzá. De Don nem annyira gyámoltalan, mint azt a mama hiszi. Anya és fia között igazi konfliktus akkor alakul ki, amikor kiderül, Don szerelembe esett a szomszédban lakó, színésznői álmokat dédelgető, elvált fiatalasszonnyal, akiről minden elmondható, csak az nem, hogy bármelyik anyós ilyen menyet szeretne a fia mellett látni. A két nő között kölcsönös ellenszenv alakul ki, nem akarják, ezért nem is értik meg egymást. A heves diskurzusokból azonban kiderül, Mrs. Baker nem akkora satrafa, mint amekkorának az első percben látszik, Jill sem annyira biztos magában, mint mutatja, meg fennen hangoztatja, és Don is tele van kétségekkel, bizonytalanságokkal. Tisztázó viták ezek, át nem beszélt félelmek, ki nem mondott aggodalmak, lelket marcangoló kishitűségek kerülnek felszínre. És mitől romantikus ez a vígjáték? Attól, ahogyan a darab által felvetett komoly kérdésekre reagál. Ilyenekre, mint például: meddig jogos a szülői féltés, és mikortól válik nyűggé? Egy anya mikor tesz jót? Akkor, ha hagyja, hogy felnőtt gyermeke beverje a fejét, vagy ha mindig elhúzza előle azt a bizonyos falat? Leonard Gershe komédiája az ehhez hasonló felvetésekre adja meg a csupa életigenlő, szeretetteljes és a szerelem erejét hirdető választ.

Minden produkció alapköve a színészi játék. Ha az olyan, amilyennek lennie kell, akkor minden rendben van, mert ebben az esetben ütős és a közönség szívét is megérintő lesz az előadás. És most így van a Gaál Erzsébet Stúdióban is, mindhárman minden kritikát kiálló módon keltik életre a szereplőket. Blazsovszky Ákos hibátlanul alakítja Dont. Olyan „normális” fiatalembert visz fel a színre, aki tisztában van képességeivel és korlátaival, tudja, mit bír, és mit nem. Mimikájának finom rezdüléseivel, és csak amennyire kell, annyira vakos mozgásával jellemzi ezt a céltudatos, önállóságra törekvő, értelmes, érzelemgazdag fiút. Kovalik Ágnes remekül személyesíti meg a csélcsap Jillt. Az ő Jillje ebbe-abba belekapó, maga sem tudja, mit akaró lányzó, aki sehol sem érzi jól és biztonságban magát, mindenhonnan menekül, még az érzései elől is. Molnár Zsuzsanna kiválóan hozza Mrs. Baker szigorúságát, aki fia elszakadási törekvéseiben csak a hátrányokat és a buktatókat látja, de aki belátó és önfeláldozó is tud lenni. Fehér Anna jelmezei hűen fejezik ki a szereplők jellemét, Jill tarka-barka, bohókás szoknya-blúzt, az anya decens kiskosztümöt, Don lezser bermudát, hozzáillő kinyúlt pólót visel.

Szitás Barbara rendezése kiemeli A pillangók szabadok fészekmeleg otthonosságát, sugárzó kedvességét és pihe-puha fesztelenségét. Jó kedvvel, örömmel feltöltekezve jön ki a néző a József Attila Színházból, mert nem csupán kétórás kacagásban meg pompás szórakozásban volt része, hanem elmerenghet, és összehasonlíthatja saját felnőtté válásának útjait~útvesztőit Donéval és Jillével, valamint elmélázhat, annak idején mennyire nehezen vagy könnyen szakította el azt a bizonyos lelki köldökzsinórt.

Reklámok

Herczeg Ferenc: Bizánc

Újszínház

A hosszú életű Herczeg Ferencet a két háború közötti időszak ünnepelt írójaként, rovatvezetőjeként, szerkesztőjeként, politikusaként, akadémikusaként, vagyis ennek a kornak tekintélyeként tartja számon a közvélemény, olyan emberként, akinek a szavára odafigyeltek. Könyvei sorra jelentek meg, irodalmi Nobel-díjra három alkalommal is jelölték, színműveit egymás után mutatták be. A szovjet megszállást követően kiszorították a közéletből, jó bolsevista szokás szerint agyonhallgatták, úgy tettek, mintha nem is létezett volna. A rendszerváltozás után azonban teátrumaink felfedezték, és drámái újra megjelentek vidéki és fővárosi színpadokon.

Az egyik, szinte a tökéletességet elérő alkotása a Bizánc, amit 1904-ben játszottak először a pesti Nemzeti Színházban, ahol változó szereposztással éveken keresztül ment. 1945 után a darab sorsa közel 50 esztendei tetszhalál lett. Ezután, ha nem is a virágkor jött el, de mindenféleképp kedvező fordulat állt be, gyakrabban vitték~viszik színre. Legutóbbi premierje az idén, az Újszínházban volt február 23-án.

A Bizánc a szophoklészi drámai hármas egységet – a katarzist is belevéve, – a színszerűség összes követelményének maximálisan megfelelő és a nézők szeretetére bizton számító tragédia, amitől minden direktor erkölcsi és pénzügyi sikert vár, és nem csalódik… Mondanivalója bizony bő 100 esztendővel a bemutatása után aktuálisabb, mint valaha. Cselekménye rövid időt ölel fel, mindössze egy napot, ami nem más, mint a tankönyvekből ismert dátum: 1453 május 29-e, Konstantinápoly eleste, azaz a keletrómai birodalom bukása. A dráma nagy vonalakban követi a valós tényeket, de nem ezeknek a dokumentumhű felidézése a célja, hanem annak a hosszú és szerteágazó útnak az elemzése, ami miatt a muzulmánok elfoglalhatták Bizáncot. Ez a több, mint szomorú esemény bizony máig ható következményekkel jár, ugyanis ezt a napot a történelemtudomány úgy tartja számon, mint a kereszténység legfájdalmasabb és legsúlyosabb vereségét. Nem csupán a túlerő győzi le a falakat, hanem a XI. Konstantin császárt körülvevő férfiak és nők hitványsága is, akik amolyan percemberkék, mert csak az orrukig látnak, mindannyian jellemtelenek, önzők, megalkuvók, politikai és anyagi hasznot lesők. Csupán páran vannak, akikben még felfedezhető valamiféle morális tartás, a többiek mind egy szálig alávaló, semmirekellő alakok.

A 2015 nyara óta kontinensünket muszlim bevándorlók inváziója fenyegeti. Félelmet keltve, maguk körül mindent letarolva, Allahot dicsőítve életerős fiatal férfiak hordákba tömörülve masíroznak államhatárokon keresztül Európa gazdagabb országaiba. Ők az új honfoglalók. Nem kell hozzá túltengő fantázia, hogy Bizánc elfoglalása és a mai események közötti párhuzam világos legyen. Az előadás kezdetekor az Európai Unió zászlaja leng, és himnusza zeng. Nem csak Beethoven Örömódája meg a kékcsillagos lobogó jelenti az azonosságot, hanem Csík György tervező jelmezei is, a szereplőket napjaink öltözetébe bújtatja, a császár meg a várost védő katonák terepszínű kezes-lábasban, oldalukon méretes Kalasnyiokovval jönnek-mennek, a civilek jól szabott öltönyben, az asszonyok csinos nadrágkosztümökben járkálnak.

Hogy az előadás a nézőkből azt aggodalommal teli, földrészünk szomorú jövőjét erőre vetítő hatást kiváltja, az bizony nemcsak Nagy Viktor rendező a dráma értékeit kibontó és hozzánk szóló üzeneteit felerősítő munkájának köszönhető, hanem minden egyes színész avatott, a darab igazságába vetett hitét tükröző játékának is. Városa és saját helyzetét rosszul felmérő, valamint alattvalóinak kétszínűségét nem ismerő Konstantin császárt Viczián Ottó kifogástalanul alakítja. Gregor Bernadett Iréne császárnéja gőgös és fennhéjázó, akibe cseppnyi együttérzés sem szorult. Szakács Tibor igen meggyőzően jeleníti meg Giovannit, a kemény, de azért érző szívű zsoldosvezért. Vass György remekül személyesíti meg Spiridont, a kétkulacsos főkamarást. Almási Sándor a tőle megszokott profizmussal kelti életre a talpnyaló, ’aki többet ígér’, ahhoz húzó Laszkarisz tengernagyot. Szaniter Dávid hibátlanul hozza a költő ingatag karakterét. Ifj. Jászai László az önmaga és a hadtudomány előírásszerű alkalmazásának fontosságától az orra hegyéig sem látó Notarasz fővezért utolérhetetlen megjelenítő erővel formálja meg. Csurka László a nyereséget szem előtt tartó kalmárt mintaszerűen viszi fel a színre. Fehérvári Péter Leonidaszt, Nagy Zoltán az ide-oda húzó pátriárkát minden kritikát kiálló módon játssza. Jánosi Dávid az ifjú Ahmed khán hőzöngő, elvakult figuráját szuggesztíven tárja a nézők elé. Incze József az okos, simaszavú Lala Kalili követet imponáló biztonsággal mintázza meg. Nemes Wanda kitűnően ábrázolja a hol férfinak öltözött rettenthetetlen harcost, hol pedig a császárhoz hű, azt rajongva szerető szép nőt. Orosz Csenge derekasan helytállva adja elő a kétes erkölcsű Zenóbia udvarhölgyet. Kisebb szerepben Kanda Pál, Kurkó József Kristóf, Beszterczey Attila, Szarvas Attila és Bálizs Anett látható.

Ez a Bizánc bizony erős koncentrációt igénylő dráma. A figyelem még fél perc erejéig sem lankadhat, mélázásra nincs idő. Veretes, itt-ott templomi zengésű, többszörösen összetett mondatokból álló nyelvezetének megértése szellemi munkát igényel, mert ezáltal lehet csak felfogni a dráma mondanivalóját. A ma nézője azonban az efféle agytornától elszokott már. De jólesik újra felfedezni és átélni, hogy eszünket is használnunk kell, nem kapjuk készen vagy kevés befektetett energia árán a színház nyújtotta örömöket, hanem meg kell dolgoznunk értük.

Ron Hutchinson: A forgatókönyv

Fórum Színház

 

Fővárosunk új színházát ezzel a fergeteges vígjátékkal – a Mikulás ajándékaként – tavaly december 6-án adta át a budapestieknek Németh Kristóf színművész~színigazgató. Nem ismeretlen objektumban kezdte meg a működését a Fórum Színház, hanem igencsak illusztris helyen, a pazaron díszített, velencei-mór stílusú Rákóczi úti palotában, ami nem más, mint az eddig jobbára moziként működő Uránia Nemzeti Filmszínház nagyterme. Azért is szimbolikus épület ez, mert felső szintjén található a Színház- és Filmművészeti Egyetem. Németh Kristóf azzal a határozott céllal hívta életre a Fórum Színházat, hogy olyan nézőbarát műveket mutasson be, amik széles körben számíthatnak a közönség érdeklődésére, szeretetére. Ars poeticája szellemében nemesen szórakoztató, érdekes és színvonalas bulvár komédiákat, krimiket akar színre vinni. Az efféle darabokra erős az igény, ugyanis az emberi léleknek olyan nagy szüksége van a derűre, mint a falat kenyérre. Nem kell mindig borongani, lelki mélyszántást végezni, igazán jól esik szélesen mosolyogni, felhőtlenül kacagni. Az 1947-ben született Ron Hutchinson észak-ír származású szerző műve, A forgatókönyv (Moonlight and Magnolias) pontosan az előbb említett kategóriába tartozik. Premierje 2004-ben volt Chicagóban, itthon eddig még nem játszották.

A világ mozgóképművészetének legismertebb alkotásai közé tartozik az Elfújta a szél, ez a színes amerikai film, amit először 1939 decemberében vetítettek. Alapjául szolgáló azonos című (Gone with the Wind) regényt Margaret Mitchell amerikai írónő vetette papírra, a filmesítési jogokat tőle vette meg David O. Selznick producer, aki abban az időben toronymagas összeget, 50.000 dollárt fizetett érte. Ő volt – szinte egyedül – az, aki elejétől fogva hitt a filmben, tudta, érezte, ez bizony nagy dobás lesz. Mindenki fanyalgott, kételkedett és a fejét csóválta, de ő maradéktalanul bízott ítélőképességében és jó szimatában. Neki lett igaza… Tokkal-vonóval együtt mindössze 4 millió dollárba került a felvétel meg az utómunka, és csupán az első évben 100 milliót kaszáltak vele. Nem csak anyagi hasznot hozott, hanem erkölcsit is: a kilenc Oscar-díj önmagáért beszél.

A latin közmondás szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ez a filmekre, így az Elfújta a szélre is igaz. Nagyjából három esztendőt vett igénybe a forgatás, ami alatt rendezők, forgatókönyvírók, látványtervezők jöttek-mentek, mindenféle bonyodalmak, kicsinyes vádaskodások, furcsa sértődések, eget rengető ellenségeskedések, puszipajtásos kibékülések, egymás karjába omló ellágyulások, no meg mesterségesen gyártott vagy önmaguktól lábra kapó legendák keletkeztek. Erről az időszakról szól Hutchinson színműve. A forgatókönyv nem avatja be a közönséget abba a temérdek mennyiségű galibába, ami ezalatt adódott, csak a nagy kavarás utolsó 5 napját ábrázolja.  Három férfi: David O. Selznick producer, Ben Hecht forgatókönyvíró és Victor Fleming rendező szellemi iszapbirkózását mutatja be, akik közül csak a producer véli úgy, helyes úton jár, azaz a kritikusok és a nézők is szeretni fogják a filmet, a másik kettő a háta közepébe kívánja, nyűg nekik az egész. Selznick jókora adag banán meg földimogyoró társaságában bezárja őket az irodájába, néha szelíd rábeszéléssel, néha heves erőszakkal kényszeríti őket a munkára. Mindannyian kiborulnak, egymás idegeire mennek, de a határidőre elkészülnek…

Az Uránia széksoraiban ülők alaposabb tájékoztatása és színpadon történtek jobb megértése érdekében vászonra vetítik a valós tényeket meg a magyarázatokat, amit a rendező, Szente Vajk hangján hallhat a nagyérdemű. Kellenek ezek a beiktatott szövegrészek, amik nem tördelik szét az előadást, hanem segítik az embereket, hogy felfogják az egészet, támpontokat találjanak és eligazodjanak az összefüggésekben.

Minden produkció lelke a színész, ő rajta áll, vagy bukik az előadás, tőle függ, hogy az adott darab belopja magát a publikum tagjainak a szívébe, közel férkőzik hozzájuk, vagy nem. Jelen esetben ez utóbbiról szó sincs. A forgatókönyvet a magyar színművészet kiemelkedő képességű, szakmájukat magas fokon művelő személyiségei játsszák, akik tökéletesen tisztában vannak mesterségük összes fogásával. Szerednyey Béla minden kritikát kiálló módon alakítja Selznick producert. Ha kell, akkor atyaian jóságos vagy szeretetteljesen kemény, olyan férfiút visz fel a színre, aki erős, határozott kézzel irányítja a beosztottjait. Magyar Attila falánk Ben Hecht-je megállás nélkül nyafog és hisztizik, a szó szoros és átvitt értelmében unja a banánt, örökké ki akar szállni, és egyáltalában nem hisz abban, amit csinálnak. Csonka András Fleminget, a rendezőt kifogástalanul kelti életre. Lazára veszi ezt az elegáns figurát, aki csak úgy, merő véletlenségből csöppent bele az egészbe. Pleskó Szimonetta udvarias, tisztelettudó és nélkülözhetetlen titkárnője nem csupán finom kávét tud főzni, hanem mindenféle ügyes-bajos dolgokat elintézni, tartani a frontot. Kovács Yvette Alida díszletei és jelmezei kifejezik azt a kort, vagyis a múlt század negyvenes éveinek elejét, amiben a színmű cselekménye zajlik.

Szente Vajk pergő, feszes ritmusú, igen kellemes produkciót hozott létre, ami meghatározza ennek a friss színháznak az arculatát. Mi nézők pedig megköszönjük és elismerésünket fejezzük ki Németh Kristófnak, hogy olyan játszóhelyet hívott életre, ami előadásaival kellemesebbé, vidámabbá teszi hétköznapjainkat.

Békeffi István – Stella Adorján: Janika

Újpest Színház

Turay Ida Színház vendégjátéka

 

Az összeszokott szerzőpáros egyik leginkább szerethető vígjátéka, a Janika január 27-én érkezett el városunkba. A nézők pukkadásig megtöltötték az Ady Endre Művelődési Központ nagytermét, aminek világot jelentő deszkáin ez volt az utolsó előadás. Mindannyian fájó szívvel, de nem titkolt örömmel veszünk búcsút ettől a ma már idejétmúlt épülettől, mert tavasszal megnyílik a várva várt új, impozáns piaccsarnok, aminek emeletén minden igényt kielégítő színházterem is lesz. Mi, újpestiek végtelenül szerencsések, éppen ezért igen hálásak vagyunk, mert itt, a „város peremén” évek hosszú sora alatt olyan – bátran ki merjük jelenteni – színháztörténeti jelentőségű produkciókat láthattunk, amik bizony sokkal nagyobb anyagi és technikai hátérrel rendelkező színházak is megirigyelnének. Köszönettel tartozunk nem csak polgármesterünknek, önkormányzatunknak, hanem az Újpest Színház főrendezőjének, Dózsa László érdemes művésznek, Budapest és Újpest díszpolgárának, számtalan kitüntetés birtokosának, aki az 56-os forradalom és szabadságharc közöttünk élő ikonikus alakja. Nem csupán a magyar irodalom klasszikusainak, így köztük Németh László, Sarkadi Imre, Gyurkovics Tibor alkotását állította színpadra a tőle elvárt magas színvonalon, hanem olyan közönségbarát művet is, mint Kálmán Imre nagyoperettje, a Csárdáskirálynő. Szerepet kaptak kortárs szerzők – Spiró György és Pozsgai Zsolt – darabjai is. Külön gondot fordított helyi érdekeltségű művek bemutatására is, színre vitte a legendás újpesti labdarúgónak, Szűcs Sándornak utolsó éveit taglaló drámát, a Halálcselt és Újpest történelemi jelentőségű polgármesterének, Ugró Gyulának az életútját ismertető zenés darabot, a Meglepetést. Számos, a világ színpadain zajos sikert arató, nemzetközi musicalt is elhozott nekünk. Az őszi és tavaszi bérletek sorozatában sok-sok vendégelőadásnak is tapsolhattunk, így a határon túli magyar társulatok produkcióinak is. Mindezt a Janika megkezdése előtt elmondta Agárdi László színművész, akit gyakran láthattunk, és aki avatott játékával jó pár örömteli percet szerzett nekünk. Ezután Dózsa László szólt a publikum tagjaihoz, nagyra értékelte támogatásukat, szeretetüket, megbecsülésüket. Mi pedig, a széksorokat minden alkalommal megtöltők, erősen reménykedünk benne, hogy az Újpest Színház tevékenysége a jövőben, immár sokkal kedvezőbb feltételek mellett az eddig megszokott értékteremtő- és őrző, nemesen szórakoztató szellemben fog tovább folytatódni.

A Janika történetét aligha kell ismertetni, minden színház- és filmrajongó tudja. A lényeg, – mint mindig – a színészek mesterségbeli tudásán múlik. És ez most sincs másképp. Kiváló és elhivatott művészekből áll a társulat. A Turay Ida Színház kötődik ehhez a műhöz, hiszen a Keleti Márton rendezte Janika-filmben a címszerepet névadójuk alakítja. Az ünnepelt dívát most Germán Lívia elismerésre méltóan jeleníti meg. Amikor Polgár Gizi, akkor vonzó, szerelmét és házasságát megmenteni akaró, azért mindenre képes szépasszony meg sztárallűrös primadonna, amikor Janika, akkor viszont rosszalkodó kisfiú, afféle vásott kölyök. Kurkó J. Kristóf kifogástalanul személyesíti meg a hűtlen férjet, aki szánja-bánja bűneit, de nem tudja, hogyan tegye jóvá. Sztárek Andrea Gizi zsémbes édesanyját mesteri módon viszi fel a színre. Benkő Péter Gizi semmit sem értő, mindig az események után kullogó édesapját mintaszerűen kelti életre. Mikó István a sokat látott, a színésznők kényeskedéseit hatalmas tapasztalattal és bölcsen kezelő Adorján színházigazgatót utolérhetetlen eleganciával formálja meg. Xantus Barbara remekül hozza az amerikai nő érzelemmentesen gondolkodó és racionálisan döntő figuráját. A valaha szebb napokat látott, fontosságával tökéletesen tisztában lévő öltöztetőnő, Malvin karakterét Topolcsányi Laura szórakoztatóan ábrázolja. Fenek Jenőt, a mamlasz, sete-suta írót Rubóczki Márkó igen meggyőzően állítja a nézők elé. Kovács Dézi két szerepben látható, Julcsiéban és az újságíróéban, mindkettőt jól játssza. Vass János Pál pedig a boyt adja elő. Darvas Ilona pazar jelmezei felidézik a Janika cselekményidejében divatos ruhaviseletet, Nemes Richárd praktikus díszletei pedig ezt a polgári miliőt fejezik ki.

Mikó István igen hozzáértően, azaz profi módon rendezi ezt a fordulatos, tökéletesen ülő és soha meg nem kopó poénokból álló darabot. Egy fél perc üresjárat nincs benne. A nézők elejétől a végéig élvezik a komédiát, örülnek a szívesen látott kedvenceiknek, és hosszú perceken keresztül boldogan tapsolják őket vissza.

Simon Stephens: Heisenberg

Hatszín Teátrum

Orlai Produkciós Iroda

 

A mindössze 47 esztendős brit író rutinos és hazánkban is ismert szerző, Heisenberg címmel írt drámája nem az első műve, amit itthon is láthatnak a nézők. A darab ősbemutatója 2015-ben, a Broadway-én volt, és a nagy szériás produkciók között tartják számon. Hozzánk most érkezett meg, az Orlai Produkciós Iroda előadását a Hatszín Teátrumban tekinthette meg először az érdeklődő közönség január 24-én.

A Heisenberg kamaradarab, egyetlen felvonásból áll, mindössze két szereplője van: Alex Priest, az idős, 75 éves férfi és Georgie Burns, a jóval fiatalabb, de 42 évével már nem éppen bakfis korú nő. Cselekményideje sem hosszú, alig pár hónapot ölel fel, helyszínei viszont változatosak: London egyik pályaudvara, Alex háza és az Óperenciás-tengeren túl, New Jersey városának hotelszobája. Cziegler Balázs egyszerű, igen ötletes díszletet tervezett, ami képes a várótermek cseppet sem kényelmes, de a célnak megfelelő ülőalkalmatosságát, a lakásbelső otthonosságát és a szállodák unalmas praktikusságát felidézni. Ő alkotta a ruhákat is, amik kifejezik a két ember társadalomban elfoglalt helyét, Georgie laza, kissé hippis ruhákat hord, míg Alex hagyományosan öltözködik.

A két „főhős” szimpla hétköznapi figura. Alex magányos, nincs se fia, se borja, még mindig dolgozik, hentesként keresi a kenyerét, mindenből és mindenkiből kiábrándult, az élettől már nem vár semmit, ennek ellenére az alapvető jóság nem veszett ki belőle. Szabad perceiben össze-vissza lődörög, parkokban, vasútállomások peronjain üldögélve, zenét hallgatva üti agyon az időt. Egyenes jellem, nem köntörfalaz, mindig azt mondja, amit gondol. Udvarias, kevés és választékos beszédű. Georgie éppen az ellenkezője. Nyílt, mosdatlan szájú és örökké fecseg. Ha akad munkája, akkor pincérnőként melózik. Sohasem árulja el, mit forgat a fejében, nem lehet tudni, mikor beszél igazat, vagy füllent, netán hazudik. Csacsogásával kizökkenti Alexet szürke napi rutinjából, magához édesgeti, még az ágyába is belebújik. Varázsa csak egy röpke pillanatra illan el, amikor pénzt kér, hogy meglátogathassa Amerikában élő fiát. Közös történetük úgy kezdődik, hogy minden előjel nélkül, Georgie fogja magát, és megcsókolja a zene élvezetébe belefeledkező, a fémpadon békésen üldögélő Alexet. Innentől kezdve nincs megállás, összefonódik a sorsuk.

A Heisenberg tulajdonképpen két színész jutalomjátéka. Benedek Miklós és Ullmann Mónika kivételes képességű művész, nem puskázzák el ezt a ragyogó lehetőséget, hanem maximálisan kihasználják. Mindketten mesterségbeli tudásuk legjavát nyújtják, színészi eszköztáruk tökéletes felvonultatásával megmutatják, a szakma összes csínja-bínja a kisujjukban van. Benedek Miklós megformálta Alex ugyan megette már a kenyere javát, de még nem mondott le az élet nyújtotta örömökről, még benne van a tartalmasabb, emberibb lét reménye. Ez az Alex önmagába zárt köréből nem keresi a kitörési pontokat, de nem is zárkózik el előlük teljesen, és vonakodva, de boldogan ragadja meg az egyetlen adódó alkalmat, és csendes megelégedettséggel hagyja magát sodortatni az eseményektől. Ullmann Mónika amolyan Madách Imre Tragédiája-beli örök Évát visz fel a színre. Kiismerhetetlen, pillanatonként változó, hol elomlóan kedves, hol fejfájdítóan idegesítő, néha olyan lágy, hogy kenyérre lehetne kenni, néha olyan durva, mint a lópokróc. Számító és adakozó, nagylelkű és szűkmarkú. Időnként velejéig romlott, máskor pedig olyan tiszta, mint a ma született bárány.

Ez a Szabó Máté által rendezett, egyfelvonásos Heisenberg igen kellemes perceket szerez, és felhőtlen szórakozást nyújt a közönségnek, mert lehet nevetni, de szomorkodni is, csak, úgy belefeledkezni, de elgondolkodni is. Izgalmas, érdekes párbeszédek vannak benne, bárki beleképzelheti magát azokba a szituációkba, amikbe a szereplők belekeverednek, dialógusai hatalmas igazságokat mondanak ki, ugyanakkor mégsem közhelyesek. Tartalmas előadás, amit két remek színész míves játéka tesz utolérhetetlenné.

 

William Shakespeare: Hamlet

Vígszínház

 

Shakespeare legismertebb tragédiája a Hamlet, dán királyfi, aminek 1609-es első londoni előadása óta megszámolni sem lehet, hogy a földgolyó színházaiban hányszor tűzték műsorra. Nálunk 1794-ben Kolozsvárott játszották először, majd bő nyolcvan év múlva Pesten, 1867-ben, a Nemzeti Színházban, Arany János fordításában. A Madách Színházban, 1962-ben, Vámos Miklós rendezésében, Gábor Miklóssal a címszerepben vitték színre, amit a mai napig úgy tart számon a magyar színháztörténet, mint ennek a műnek leghitelesebb előadását. Csak zárójelben: e sorok írója szüleivel együtt még kislányként látta, és a mai napi emlékszik bizonyos jeleneteire. Egészen 2002-ig kellett várni Nádasdy Ádám friss „magyarítására”. A Vígszínház tavalyi, október 1-jei premierjére viszont új szöveg kellett, amit Forgács András alkotott. Forgács András nem csupán a fordításban működik közre, hanem Vörös Róberttel együtt a mai napokra szabott színpadi változat elkészítésében is. A Wikipédia – nem mindig megbízható – információja szerint 1911-ben Guth Sándor fordításában és Péchy Kálmán rendezésében a Vígszínházban már bemutatták a Hamletet.

Egy színmű – de, bármilyen irodalmi alkotás – akkor tud évszázadokon átívelő hatást kiváltani, ha olyasmiről szól, és sok-sok olyan motívum van benne, amik minden korban érvényesek. A Hamlet ezek közé tartozik. Káin és Ábel első esete óta, ha nem is gyakran, de előfordul a testvér megölése, ami itt, a darabban azért esik súlyosabban a latba, mert ez egyúttal királygyilkosság is. Előfordul, hogy a friss uralkodó gyorsan feleségül veszi az özvegyet, és az is hétköznapi eset, amikor a fiatal trónörököst – mondván, még nem érett a kormányzás felelősségteljes feladatára – a trónbitorló félreállítja, barátoknak álcázott kémeket ültet a nyakára, talpnyalókkal és besúgókkal veszi körbe, sőt még a szerelmét is felhasználja ellene. Mindezek a Hamletben megtalálhatók.

Az igazgatónő, Eszenyi Enikő rendezi a darabot. Olyan lett, amilyet az utóbbi években a nagyérdemű bizonyos rétege megszokhatott és elvár tőle. Hangos, füstös, meghökkentő, szaladgálós, pancsolós, rideg, fémes csillogású, amiben bármiféle az alapmű iránt tanúsított alázat és tisztelet legfeljebb nyomokban található meg. Az a fele a közönségnek, aki kedveli az ő úgynevezett napjainkhoz igazodó, – inkább csak mondanivalójából kiforgatott – koncepcióját, az aléltan dicsőíti a színpadi jeleneteket. A publikum másik fele, aki azt szeretné látni, amit a szerző megírt, az kritikusan és józanul szemléli a Víg világot jelentő deszkáin látottakat, és bizony fanyalog, és nemigen boldog. Úgy érzi, szétrombolják az eddig benne élő Hamlet-képet és megfosztják attól a szellemi örömtől, amit egy időtlen klasszikus megtekintése nyújt. Hiába keresi a fejében élő olvasmány- és előző színházi élményeit, nem találja. Ellenben számos furcsasággal terítik be. Ezek közé sorolandók a mindenféle aktuálpolitikai ki- és beszólások, erőltetett diktatúra-párhuzamok, mint például az 1935 novemberében keletkezett József Attila-költeménynek, a Levegőt!-nek az elhangzása, amit a Színész tehetségének és rátermettségének demonstrálására szaval el.

Hamlet karaktere átalakul. Nem az a hidegfejű, okos, minden lépését precízen kiszámító, a cél érdekében magát bolondnak tettető, öntudatos fiatalember, aki méltó ellenfele apja gyilkosának, hanem afféle fegyelmezetlen, ön- és közveszélyes hülyegyerek, aki össze-vissza futkározik, mint a töketlen kutya, és úgy pattog, mint a nikkelbolha. Nem csupán a címszereplő jelleme változik, a többeké is, de ezek nem annyira lényegesek, mint Hamleté. Különös, és kissé érthetetlen megoldás az is, hogy színésztrupp helyett csupán egyetlen férfiú alkotja a vándortársulatot, akivel Hamlet együtt adja elő apjának megmérgezését.

Az amerikai filmek elmaradhatatlan kelléke az autósüldözés meg a funkciótlan izmos férfisegg. Az előbbi ugyan nincs, legfeljebb Hamlet atyjának szelleme érkezik lassan, orral lefelé álló terepjárón, utóbbi viszont van, annyi módosulással, hogy funkciója most sincs, de nem izmos, hanem lottyadt idős férfiülepet bámulhatnak a nézők. Természetszerűen női meztelenség is akad, szegény, bomlott elméjű Ophelia csupaszon kászálódik ki a patakból.

Ugyanakkor, hogy a széksorokban ülők nehogy elfelejtsék, mire váltottak jegyet, ezért imitt-amott a jól ismert, szállóigévé vált Arany János-i sorok is felröppennek, de nem ott, ahol azt a nagy William megírta, és nem attól, akinek a szájába adta. A legismertebb monológból, a Lenni, vagy nem lenni-ből alig hangzik el valami. Polonius mondata az „Őrült beszéd, de van benne rendszer” vagy a „Kölcsönt ne végy, ne adj” is hallható, valamint az a gondolatsor is, amit Hamlet izgága ellenfelének címez: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Ezek az ódon szavak arra hivatottak, hogy emlékeztessék a közönséget, ez a gomolygó ködben fel-le csúszó, hatalmas, ezüstös díszletek között zajló csörtetés – kiabálás – pocsolás bizony nem más, mint Shakespeare Hamletje.

A színészek derekasan helytállva adják elő a drámát. Ifj. Vidnyánszky Attila dán királyfija mindig pörög és csinál valamit, fél perc nyugta nincs, időnként falra mászik, néha őrjöng, folyton nyüzsög, és keresztbe-kasul nyargal a színpadon. Hegedűs D. Géza a gyilkos Claudiust és Hamlet atyját alakítja. Kellően sunyi, éberen figyelő, minden hájjal megkent fickó, aki egyszerre energikus és enervált. Börcsök Enikő Gertrudként azt a fajta alázatos nőt személyesíti meg, aki a férfi tulajdonát képezi, és csak ritkán mer anya lenni. Fesztbaum Béla Poloniusa az intrikus, ide-oda hajló, mindenkinek megfelelni akaró szolgalelkűség mintapéldánya. Réti Nóra kedves, engedelmes Opheliát visz fel a színre. Orosz Ákos Laertese hőzöngő kiskakas, Király Dániel Horatiója pedig krakéler alak. Csapó Attila és Zoltán Áron a két hamis barátot, Rosencrantzot és Guildensternt formálja meg. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera a két sírásót, Hajduk Károly a színészt kelti életre. Gilicze Márta Fortinbras nadrágszerepében látható. A kisebb szerepeket Borsi-Balogh Máté, Szántó Balázs, Viszt Attila, Takács Zalán, Szabó Mátyás és Kovács Olivér játssza.

Ha a szórólap adatai pontosak, miszerint „A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve.”, akkor bizony ezt a hagyományt tiszteletben kellett volna tartani. És továbbra is folytatni.

Lucifer show

József Attila Színház

 

December 16-án mutatta be a József Attila Színház új produkcióját, a Lucifer show-t. Ketten írták, a szövegét Verebes István, aki rendezi is, a zenéjét pedig Nemlaha György. Lucifer, a bukott angyal ikonikus alakja az emberiség történelmének, ő az örök ellentmondás, az elégedetlenség, a kétely megtestesítője. Megszámlálhatatlan azoknak a műveknek a száma, amik róla szólnak. Irodalmunk egyik legjelesebb alkotása Madách Imre drámai költeménye, Az ember tragédiája, ami a 19. század hatvanas éveiben született. Madách nem a világot jelentő deszkákra szánta művét, hanem olvasásra, lelki elmélyülésre, gondolatainak tovább érlelésére. Az azóta eltelt bő 150 év alatt akad néhány olyan író, aki saját korához, annak szokásaihoz, vezéreszméihez igazítva újraértelmezi a Tragédiát. Most is ilyen átalakításnak a tanúi azok, akik megtekintik a darabot.

A Lucifer show hat képből áll, úgy száz esztendőt ölel fel, amiben megjelennek egy-egy kurzus meghatározó figurái, akiknek nevével fémjelezni szokták a korszakot. Az első felvonásban Ferenc József osztrák császár és magyar király, majd Tisza István miniszterelnök, és Horthy Miklós kormányzó szűk ötven éve jelenik meg. A szünet után Rákosi Mátyás pártfőtitkár, utána Nagy Imre miniszterelnök és Kádár János főtitkár félévszázadnyi időszaka látható. Őket a színpad jobb és bal oldalán három-három arc nélküli szobor testesíti meg. Ez az egyformaság azt az üzenetet közvetíti, hogy a szóban forgó férfiúk között semmi különbség nincs, egyre megy, mit tettek, mennyit ártottak, vagy használtak, miként ítéli meg őket az utókor, mindannyian jó firmák voltak. Amint vége van a nagyjából azonos cselekményidejű résznek, Lucifer kéjes örömmel dobja be a kukába a vezér szobrát.

A felvonásegységeket még az Ádám-casting választja szét egymástól. A rendező koncepciója abból is áll, hogy nem csupán történelmi nagyságokkal fejezi ki távoli, vagy éppen kőhajításnyira eső korok lényegét, hanem az előadást egészen közel hozza a ma nézőihez. Ez úgy valósul meg, hogy a közszolgálati és kereskedelmi televíziók napjainkban oly divatos tehetségkutató műsorainak forgatókönyve alapján dolgozik, ezeknek nézőcsalogató fogásait használja fel. Ezért virít a színpad tetején az XX FAKTOR felirat.

Nem csak a szövegnek meg a látványnak és a táncnak van kiemelkedő jelentősége a Lucifer show-ban, legalább ennyire hangsúlyos az élő zene. Darvas Ferenc ül a zongoránál, ő szolgáltatja az aláfestő muzsikát és kíséri a színészeket. Az énekszámok mindig az adott kor legismertebb slágerei, azok a fülbemászó dallamok, amiket régen a suszterinasok is fütyültek, a maiakat pedig mindenféle rádióadók unos-untalan játsszák. Az izgalmas előadás titka a profi színész, akinek kisujjában van mesterségének összes csínja-bínja. És ez most sincs másképp. A József Attila Színház majdhogynem teljes társulata részt vesz a Lucifer show-ban, és bizony igen derekasan helytállnak. Nem csupán színészi kvalitásaikra meg hivatástudatukra van szükség, hanem ének- és tánctudásukra is. És tökéletesen hozzák, amit kell, bármelyik Hollywoodban készült megaprodukció szereplői sem csinálnák jobban.

A színház vezetésétől igazán dicséretes és újítóan merész vállalkozás Lucifer show-nak a színre vitele. Közelebb hozza a nézőkhöz történelmünket. Segíti őket a tisztánlátásban, úgy oktat, hogy fikarcnyi didaktikus elem nincs benne, és eközben pompásan szórakoznak. Az egész produkciót áthatja a megértő és jóízű kedélyesség, ami szükséges is, mert igencsak kemény, azaz barna és vörös diktatúrák emberpróbáló intézkedéseit mutatja be. Kell ez az egybemosó nyájasság, mert oldja a feszültséget. A közelmúlt fejleményeinek felidézése azonban kockázatot is hordoz magában, mert még nincs meg az a bizonyos történelmi távlat, amiből nyugodt objektivitással lehet szemlélni az akkori eseményeket. Szinte karnyújtásnyira vannak még azok a napok, és a széksorokban ülők közül sokan lehetnek olyanok, akik részt vettek bennük, még az is előfordulhat, hogy testi-lelki vagy anyagi kárt szenvedtek miattuk, netán éppen hasznot húztak belőlük.

Egy ilyen előadásnak nem feladata, hogy ítéletet mondjon élők és holtak felett, szűkre szabott ideje sem engedi, hogy alaposabban a dolgok mélyére hatoljon, ezért inkább a felszínen mozog, a megszokott és közismert sablonok, szlogenek kerülnek bele. De ez nem baj, legalább szó esik róluk, és aki szeret elmélázni események felett, esetleg a mélyükre hatolni, az jó szívvel megteheti.

Élet.történetek.hu

Mozsár Műhely

Orlai Produkciós Iroda

 

Az Élet.történetek.hu-sorozat harmadik részének december 8-án tartották a premierjét a Nagymező utcai Mozsár Műhelyben. Lengyel Nagy Anna író, újságíró riportjai nyomán készülnek a monodrámák, amik minden esetben igaz történeten alapulnak. Ezekben nem földöntúli erővel megáldott~megvert eposzi hősök mesélik el a maguk sztoriját, hanem olyan, a hátukon a világot vivő nők és férfiak, akik hangyaszorgalommal, észrevétlenül teszik a dolgukat. Idáig csupán női életutak kerültek be az Orlai Produkciós Iroda előadássorozatába: a Levél apámhoz, A nővérek, a Pira és a Bella, mind asszonysorsot regélt el a nézőknek. Most azonban A mi Józsink személyében itt van az első, a kenyere javát már megevő férfi. Ez a mokány, szókimondó, sokat megélt és tapasztalt lény az a fajta kisember, aki feltűnés nélkül morzsolgatja a hétköznapjait. Józsi életét nem csak saját maga alakította, hanem Magyarország és a nagyhatalmak politikája is. Erre az apró termetű, de szívós gyermekre senki nem figyelt oda, de ő mégsem úgy nőtt fel, mint a dudva. Hamar megtanulta, csak magára számíthat. Éles szemmel figyelte a látómezejébe került embereket, tudott köztük különbséget tenni, észrevette, ki a hitvány, vagy a szavatartó. Akárhogyan változtak a külső körülmények, lehetett háború, forradalom, kemény, vagy puha diktatúra, rendszerváltás, ő mindent úgy fogadott el, ahogyan volt, nem kérdezett rá a miértekre, nem ágált semmi ellen, viszont igyekezett mindenből a maga számára a legjobbat kihozni, a leghasznosabbat elérni. Epres Attila remekül hozza ennek az eltaposhatatlan, mindenképpen megmaradni és gyarapodni akaró, szebbre, jobbra törekvő embernek a figuráját. Az örök túlélő, a mindig talpra eső, a hitét, reményét soha el nem vesztő, küzdő őserőt emeli ki a szerepből. Olyan, igencsak kedvelhető fiatal és tiszteletreméltó idős férfinek mutatja be Józsit, aki képesnek bizonyult egész életében gyermeki rácsodálkozással szemlélni a világot.

Az előadás megkezdése előtt – hangulati aláfestésként – a Csínom Palkó tüzes toborzója harsog. A díszlet most is az eddig megszokott méretes kocka, aminek hátsó részét olyan mosolyt keltő falvédő díszíti, amire szálöltéssel hímezték rá Józsi fordulatokban gazdag útjának tárgyi bizonyítékait, így köztük a legfényesebbet, a Mercedes autót.

A második felvonásban a kortalan Erzsike mondandóját hallhatják a nézők. Az ő története nem olyan, mint Józsié, mert nem a makro, hanem a mikrokozmosz eseményei határozzák meg. Egy kevés iskolát járt, de az élet értelmét mélységeiben ismerő asszony heroikus küzdelmének a tanúja a Mozsár Műhely játszóhelyét pukkadásig megtöltő közönség. Ez a tigrisanya a 10 év körüli rákbeteg lánya megmentéséért harcol. Lázár Kati a tőle megszokott és elvárt profizmussal formálja meg a szókimondó, a jófajta itókát meg nem vető Erzsikét. Az ő Erzsikéje az a harapós ősanya, aki még az ördöggel is szembeszáll, vagy éppen szövetkezik, hogy megóvja gyermekét. Úgy ábrázolja ezt az elpusztíthatatlan és optimista asszonyt, aki nem hajlandó tudomásul venni a könyörtelen tényeket, hanem faltörő kosként, mindenkit félresöpörve, öles, döngő léptekkel halad előre, nem zavarja, hogy eközben kit dönt fel, sodor el, vagy bánt meg, mert csak az a cél lebeg a szeme előtt, hogy mindenáron kiszabadítsa a lányát a rossz baj halálos szorításából. Vele aztán közölhetnek bármi elkedvetlenítőt az orvosok, oda se figyel rájuk, fütyül minden szavukra. A színésznő ugyanakkor Erzsike bogaras öregasszonyosságát azzal érzékelteti, hogy motyogás közben szórja a száraz kenyérdarabkákat a galambok elé, prolinős harsányságát pedig a mindent jobban tudás bizonyosságával mintázza meg.

Erzsike is a kitágított, kórházi szobának, parknak is alkalmas kockában jön-megy, ebben mondja hol halkabban, hol hangosabban a magáét.

Két történet elevenedik meg a nézők előtt. Keresztes Tamás és Pelsőczy Réka úgy rendezi a darabot, hogy a két karakter közötti azonosság észrevehető legyen: Józsi és Erzsike is az életigenlők és a soha semmit fel nem adók táborába tartozik, akiket olyan könnyű a nézőknek szívükbe zárni.

Saul O’Hara: Leszek az özvegyed

Újpest Színház

Éless-Szín vendégjátéka

 

Az őszi bérletsorozat keretén belül november 25-én láthatták az Újpest Színháznak otthont adó Ady Endre Művelődési Központ színháztermét pukkadásig megtöltő nézők az Éless-Szín vendégjátékában Saul O’Hara krimikomédiáját, a Leszek az özvegyed-et (Risky marriage). A darab szerzője, – ahogyan már a nevéből is következtethető – ír származású, azonban a vígjáték cselekménye Angliához kötődik, de nem is ott, hanem Európában lett népszerű, először 1959-ben, Bécsben játszották, majd Németország, Franciaország következett. Igencsak kedvelt alkotás, se szeri, se száma a bemutatóknak, mindenhol szívesen tűzik műsorra. Tévéfilm adaptáció is készült belőle 1984-ben, az akkori NSZK-ban. Itthon az 2013/14-es évadban már a Budaörsi Játékszínben is színpadra állították, az Éless-Szín keretén belül 2014-ben újították fel, és Csömörön, a művelődési házban tartották a premierjét. Azóta az országot járják vele. Így jutottak el a főváros IV. kerületébe is, ahová szinte hazajárnak, ugyanis az újpesti közönség nagy szeretettel és hálásan fogadja minden produkciójukat.

A Leszek az özvegyed az 1950-es évek vége felé zajló cselekménye egyenes vonalban halad előre, az előzmények az elbeszélésekből, utalásokból derülnek ki. Cambell felügyelőnek, a sok-sok bűnügyet megnyugtatóan lezáró detektívnek már csak egy hónapja maradt, hogy két megoldatlan bűnesetnek a végére járjon, mert utána nyugdíjba megy. Két hatszoros özvegy esetére nem sikerült pontot tennie, az egyik az ezredesé, a másik pedig Lydiáé . Jobb ötlete nincs, mint véletlennek látszó találkozás során összehozza őket. A két rutinos özvegy mit sem sejt a felügyelő csapdájáról, és ráharap a csalira. Összekötik életüket, és annak rendje-módja szerint az első adandó alkalommal meg akarják mérgezni a másikat. Időközben rájönnek a cselre, és elhatározzák, túljárnak Cambell eszén, nem teszik el láb alól egymást. Csakhogy a friss párt nem csupán a felügyelő figyeli árgus szemmel, de a magát tökéletes inasnak meg nagyfokú hivatástudattal áthatott tanár úrnak kiadó, valójában két bosszúszomjas, fess unokaöcs is csak arra vár, hogy a házastársak mikor hibáznak, mert akkor leleplezhetik őket, és minden vagyonukat megkaparinthatják. Ott kavarog még körülöttük a lánynevelő-intézet folyton pénzt kunyeráló igazgatónője és szerelmével a stramm fiatalembereket üldöző két növendék. A darab közepe táján minden összekuszálódik, de a végére, jó néhány nem várt fordulat következtében az összes szál szépen kiegyenesedik.

Az Éless-Szín társulata mind egy szálig a mesterségüket értő és magas fokon művelő színészek. Maga Éless Béla remekül alakítja Cambell felügyelőt, ezt a munkáját küldetésként megélő férfit, a ki nem képes belenyugodni abba, hogy kicsússzon kezei közül két alattomos gyilkos, akik minden esetben ugyanazokkal a módszerekkel követték el súlyos tetteiket. John Brocklesby ezredest, ezt a kívülről csendes, joviális öregúrnak tűnő, de belülről minden hájjal megkent, ravasz gonosztevőt Kertész Péter minden kritikát kiálló módon jeleníti meg. Papadimitriu Athina kiválóan játssza el a többszörösen férjezett Lydia Barbentet, ugyanis olyan áldozatára váró nagymacskának ábrázolja, aki első ránézésre nem egyéb, mint szelíden doromboló kiscica, csak később derül ki, ragadozó fenevad. Veller Gabriella az igazgatónő, Honoria Dodd szerepét remekül, a figura megkívánta furfangossággal és alázatossággal viszi fel a színre. A mindig szolgálatkész, valójában a leleplezés megfelelő pillanatára váró Perkins inast Bodor Géza kifogástalanul személyesíti meg. Mesterházy Gyula meggyőzően hozza Lance Flecher okos, tapasztalt tanár urát, aki állandóan figyel a körülötte mozgó emberekre és az események fordulataira. A két vérmes, semmitől vissza nem riadó, szerelembe belebódult leánykákat Wessely-Simonyi Réka és Farsang Emese szórakoztatóan kelti életre. Langmár András praktikus, ugyanakkor esztétikus díszletei felidézik a múlt század derekán élő brit középosztály miliőjét. Rományi Nóra jelmezei is tükrözik az ebben a korban élt angolok viseletét.

Ezen a szombat estén is sok-sok kellemes percet töltöttek el a publikum tagjai az „Adyban”. Pompásan szórakoztak a helyzetkomikumokon, jókat nevettek a szereplők jellemén, derűsen figyelték a színpadon történteket. Látszik a produkción, hogy olyan művész – Éless Béla – rendezte, aki igazán ért szakmájához, ismeri annak minden mesterfogását, ezért is aratott olyan osztatlan sikert a darab.

Moravetz Levente: Jöhetsz Drágám!

Hadart Színház

Csokonai Művelődési Ház

 

A minőségi időtöltés iránt felfokozott az érdeklődés. Az emberek szeretnek nevetni, kikapcsolódni a mindennapok hajtásából, 2 órára kilépni a mókuskerékből, és önfeledten kacagni, egyszóval jól érezni magukat. Ezt a szükségletet elégíti ki a Hadart Színház, aminek legfőbb célkitűzése az igényes szórakoztatás. Nem csupán az érettebb korosztály színvonalas mulattatására törekednek, hanem a kisebb meg a nagyobb nebulókéra is, sőt rászoruló és beteg gyermekek kulturális fejlesztését is fontos feladatuknak tekintik. Ifjúsági és felnőtt előadásaik bármely pódiumon bemutathatók, ugyanis díszleteik könnyen szerelhetők, még a legegyszerűbb színpadtechnikával rendelkező játszóhelyen is színre vihetők.

Legutóbbi premierjük a rákospalotai Csokonai Művelődési Házban 2017. november 18-án volt, amikor – szinte a házi szerzőjüknek számító – Moravetz Levente író, rendező, színész komédiáját, a Jöhetsz Drágám-at mutatták be. Az előadás megkezdése előtt a Hadart társulat művészeti vezetője, Háda János szólt a nézőkhöz, akik zsúfolásig megtöltötték a közel 400 főt befogadni képes színháztermet. Köszönetet mondott a „művház” vezetőségének nagylelkű és bőkezű támogatásáért, a szépszámú közönség megjelenéséért, és segítségüket kérte bérletes előadások indításához.

A Jöhetsz Drágám! cselekménye nem igazán bonyolult. Adva van egy negyedik X-én túllévő férj és feleség: a kappanhájas Lajos és a még mindig igen mutatós Jolán. Mindketten előszeretettel kacsintgatnak ki a házasság szűkre szabott kereteiből. Remek húzással szeretnék a másikat a lakáson kívül tudni: nem együtt, hanem külön-külön mennek gyógykezelésre. Csakhogy eszük ágában sincs elutazni, mindegyikük az üres családi fészekbe várja a szeretőjét. Ebből lesz ám a nagy kavarodás, mert Lajoshoz nem csupán legújabb macája, Viki, de a már régen elhagyott Mirtill is megérkezik. Tovább bonyolítja a dolgokat, hogy a titkár Rezsőke is ide várja barátnőjét, Katicát, meg a Kanadában élő bűvész unokaöcs, Merlin is bejelentette jövetelét, és előre küldi felszerelését, sőt Lompos, a kétbalkezes betörő is munkához lát a lakatlannak hitt házban.

Minden előadás kulcsa a színész, avatott játékával ő nyitja meg a nézők szívét. És ez bizony most sincs másképpen. Kerekes József annyi ízzel, színnel, tűzzel alakítja a hóhányó, nagydumás Lajos cseppet sem ellenszenves, inkább szerethető figuráját, hogy a néző nem tud haragudni rá, csak elnézően mosolyog, miként vergődik saját hazugságainak hálójában. Szerepformálásában benne van a teremtés koronájának ősi vadászösztöne, a mindent kimagyarázni tudó, kifogásokért nem a szomszédba menő macsó férfi összes jellemvonása. Kökényessy Ági a kikapós asszonyok mintapéldányát tökéletesen, azaz a tőle megszokott és elvárt profizmussal jeleníti meg. Olyan, látszólag aggódó feleséget visz fel a színre, akinek a legfontosabb a világon az otthona díszítése, szépítgetése, önmaga csinosítgatása és az ura kényelme, de mindez csupán megtévesztő manőver, egyszerű porhintés, mert ugyanolyan hűtlen, mint derék férje. Szabó Máté minden kritikát kiálló módon személyesíti meg Rezsőkét, a sokak által ugráltatott és kihasznált titkárt, aki annak ellenére lojális undok főnökéhez és annak puccos nejéhez, hogy igen gyakran hozzák őt kellemetlen helyzetbe. Suhajda Dániel ügyefogyott rablója, Lompos nem vérbeli nehézfiú, inkább amolyan mafla, az eseményekbe belecsöppenő gazfickó. Laurinyecz Réka kifogástalanul kelti életre a szeretőből lánnyá előrelépő Viktóriát. Végh Judit a kihívóan öltözködő és viselkedő Mirtillt, a megunt ex-nőt igen szórakoztatóan formálja meg.

Ebben a vígjátékban egy perc üresjárat nincs, elejétől a végéig igen feszes ritmusú. Látszik, hogy olyan író, vagyis Moravetz Levente alkotása, aki sűrűn lépett fel a világot jelentő deszkákon meg játszott filmekben, aki tisztában van azzal, mi fán terem a helyzetkomikum meg az ebből adódó feszültség, és a vele járó oldás, tudja, mi az ütős színi hatás, és milyen arányban kell adagolni a humoros és az elbeszélő részeket. Az is érződik ezen a produkción, hogy rendezőjének, Háda Jánosnak kisujjában van a közönségbarát színpadra állítás minden csínja-bínja, akinek birtokában van a tökéletes színészvezetés tudománya. Igazán kellemes estét tölthet el az a néző, aki beül erre az előadásra. Nem éri csalódás, mert kitűnően fogja idejét eltölteni, és jó érzésekkel hagyja el a színháztermet.