Széttépve – Zenés szembenézés Szabó Kimmel Tamással

Belvárosi Színház

 

A függőségnek nincsenek fokozatai, legyen az bármi, – alkohol, játék vagy drog, – amitől függ a függő, azt nem tudja csupán kicsit, netán félig-meddig, vagy csak úgy tessék-lássék csinálni. Azt bizony teljes gőzerővel gyakorolja, és meg nem áll odáig, amíg az teljesen átveszi az uralmat felette. Az elején a függő még azt hiszi, kézben tudja tartani, de ez önáltatás csupán, a szenvedély örvénye magával ragadja, és egyre lejjebb csúszik abba a bizonyos fekete lyukba.

E sorok írója 25 évig tanított az egyik fővárosi középiskolában, 5 alkalommal, azaz 21 esztendeig volt osztályfőnök is. Rengeteg tini vette körül, sok mindent látott, bőven akad tapasztalata. „Fiait, lányait” sűrűn vitte kötelező, vagy csak ajánlott drogprevenciós ismertetőkre, kiállításokra, az iskolában egymásnak adták a kilincset addiktológus orvosok, szakápolók, akik a szenvedélybetegség káros hatásairól igencsak meggyőző erővel világosították fel a fiatalokat, de szép számmal érkeztek bűnmegelőzéssel foglalkozó rendőrök, önkéntesek is. Meglepő, és igen elgondolkodtató véleményének az egyik 9.-es leányzó adott hangot. Ezek a megelőző előadások nem riasztják el a gyerekeket, inkább felkeltik az érdeklődésüket a drogok iránt, mert még az is, aki nem, vagy keveset hallott róluk, kíváncsivá válik, és úgy érzi, neki is ki kell próbálnia.

Azzal az igencsak tisztleletre méltó és megsüvegelendő céllal születtek azok az elborzasztó dokumentum- és rémisztő játékfilmek, elijesztő színdarabok, kétségbeesett, gyermeküket elvesztő anyák, apák, vagy már tiszta, nem anyagozók által írt könyvek, amik szeretnék – többnyire – a drog szörnyű és romboló befolyásától megóvni az ifjabb nemzedékeket. Ebbe a sorba tagolódik be az igen kifejező Széttépve címet viselő koncertszínházi előadás, aminek premierjét az Orlai Produkciós Iroda szervezésében február 22-én tartották a Belvárosi Színházban. A darab szöveget Závada Pál alkotta, világslágereket megszólaltató és aláfestő zenéjét pedig Lázár Zsigmond.  Négytagú zenekar kíséri az est egyetlen színészét, Szabó Kimmel Tamást, aki előtt le a kalappal, hogy ezzel a cseppet sem vidám, hanem nagyon is nehéz, lelket megterhelő, és sajnos minden szülő felett Damoklész kardjaként lebegő tematikával bő másfél órán keresztül fenn tudja tartani a közönség érdeklődését. Tökéletes művészi biztonsággal játssza el mind a rövidebb és mind a hosszabb jelenetekben a szegény, megszeppent kisfiút, vagy a vagány, nagypofájú kamaszt meg a saját mocskában vergődő, kiszolgáltatott kábszerest. Énektudására sem lehet panasz…

Novák Eszter rendezi ezt a fajsúlyos tartalma miatt inkább felkavaró, de azért időnként humoros produkciót, aminek az az egyik érdeme, hogy mondandóját nem csupán a kokain, a heroin, az LSD meg a dizájnerdrogok borzalmas hatásmechanizmusának illusztrálására szűkíti le, hanem a napjainkban kialakuló sok-sok, újfajta – közösségi média – okozta függőség formáira is. A darab másik értéke, hogy nem csak a narkó pusztító következményeit mutatja be, hanem megpróbálja csokorba szedni azokat az „elősegítő” tényezőket, amik kiválthatják, hogy az egyén, – többnyire süldő lány és fiú – belemenekül abba az eleinte örömöt hozó, majd később fokozatos kiábrándultságot, végül pedig a személyiség teljes szétcsúszását jelentő állapotba. A Széttépve harmadik erénye, hogy nyomokban sincs benne – a cigarettás dobozokon olvasható – didaktikus célzó mondatok, amiknek semmi visszatartó erejük nincs. Annyit számítanak, mint halottnak a csók. Závada Péter és Szabó Kimmel Tamás zenei szembenézése hűen ábrázolja azokat a mélybe húzó, önmegsemmisítő folyamatokat, amik a „cuccok” használatának egyenes vonalban haladó menetrendjét adják. Végállomás pedig nem lehet más, mint tragédia és romlás. Az is a darab javára írható, hogy az az egy szem szereplő időnként kiszól a nézőkhöz, szembesíti őket a színpadon látottakkal, számon kéri őket, hogy most hol tartanak éppen, vagy mit tettek.

Szuggesztív előadás a Széttépve. Olyan élethelyzeteket, nihilbe hulló sorsokat mutat be, amik mellett nem lehet szépen, csendben elmenni, hanem előidézőjük ellen szót kell emelni, és harcba kell szállni velük.

Reklámok

Hidegháború

Pawel Pawlikowski filmje

Mozinet

 

Az 1950-es években a vasfüggöny mögött élő ’rab nemzetek’ szomorú sorsát középpontjába állító bármely film, dráma, netán vígjáték, csereszabatos a valamikori béketáborban. A végeredmény szempontjából egyre ment, hogy ezek az országok a szovjet megszállással együtt járó sztalinista terrort jutalomból, vagy büntetésből kapták. A kommunista elnyomó gépezet ugyanúgy működött az NDK-ban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Romániában vagy nálunk. A Hidegháború (Zimna wojna – Cold War) cselekménye Lengyelországban játszódik, de ez a történet az egykori testvérállamok bármelyikében megeshetett volna. Legfeljebb a neveket meg a helyszíneket kéne kicserélni, a sztori mindenhol megállná a helyét.

Pawel Pawlikowski 1957-ben született Varsóban, így már gyermekként saját bőrén tapasztalta a bolsevista diktatúra kegyetlenségét, majd szorításának oldódását. Édesanyjával együtt 14 évesen hagyta el szülőhazáját, több európai országban is megfordult, végül Nagy Britanniában telepedett le. Londonban végezte felsőfokú tanulmányait, és itt vált belőle nemzetközileg is elismert dokumentumfilmes. A 30 évvel ezelőtti közép- és kelet európai politikai átrendeződések után visszatért Varsóba, ahol jelenleg is él. Családi legendáriumokból, elbeszélésekből rakta össze a Hidegháború kemény és keserű meséjét, és írta meg Janusz Glowickivel együtt a forgatókönyvet. Magától értetődően először a lengyel közönség ismerhette meg a filmet még tavaly júniusban, de nem csupán otthon, hanem külföldön is vetítették. Nálunk most, február 14-étől láthatja a közönség az Art mozihálózatban. A Hidegháború a 2018-as Cannes-i filmfesztiválon tarolt, Arany Pálmát kapott, az ez évi Oscar-díjra pedig a legjobb idegen nyelvű filmnek, Pawlikowskit a legjobb rendezőnek, a Lukasz Zalt pedig a legjobb operatőrnek jelölték. Egyébként felsorolni is bajos lenne, mennyi más díjat is besöpört még.

A Hidegháború érdekessége, hogy kockái fekete-fehérek. Ez a sivár, két végletre leszűkített látványvilág illik a film tartalmához, felerősíti a mondanivalóját. Cselekményideje 1949-től 1964-ig tart, azaz 15 esztendőt ölel magába. Meghatározó eleme a szerelmi szál: Zula, a lány a film elején mindössze 16 éves, karakán és becsvágyó, nem ő a legmutatósabb, a legjobb hangú, de meg a legrátermettebb táncos sem, de van benne valami különleges vonzerő, amit kisugárzásnak lehet nevezni. Erőszakos apja elől menekül, és mindenáron be akar kerülni az újonnan szerveződő népdal- és tánccsoportba. A zongorista Wiktor valamivel idősebb, ő verbuválja ebbe a folklórcsapatba a tagokat, és választja be Zulát. Szenvedélyes, amolyan ’szeretlek is meg nem is’-viszony alakul ki közöttük, amiből kilépni egyikük sem tud, mindig visszatérnek egymáshoz. Hiába lesz mindenféle párkapcsolatuk, Zula még férjhez is megy egy olaszhoz, hogy legálisan elhagyhassa hazáját, az is teljesen mindegy, hogy sok száz kilométernyi távolság van köztük, valahogy mindig rátalálnak a másikhoz vezető útra. Fontos elem még az egyre komorodó politikai háttér, ami 1949-ben, így Lengyelhonban is a maga körül minden humánumot letaroló és kiiktató önkényuralom bevezetésével kezdődik, majd a legalapvetőbb emberi jogok totális semmibevevésében végződik. Ez a zsarnokság a lét legapróbb mozzanatait befolyásolja, rátelepszik a társadalom minden egyes tagjára. Legfényesebb sikereit Wiktor együttese a szocialistának mondott államépítés legvadabb időszakában, úgy Sztalin generalisszimusz 1953-as haláláig terjedő 4 esztendő alatt aratja. Ő azonban mégis rosszul érzi magát, mert semmiben nem dönthet, előírják, mit csináljon, beleszólnak még a műsor összeállításába is. Megfigyelik, a rezsim gonoszságának groteszk fintora, hogy Zulának kell jelentenie róla. Az első adandó alkalommal, amikor Kelet-Berlinben lépnek fel, átmegy a nyugati oldalra, és menedékjogot kér. Zula nem tart vele, mert felméri, akármennyire is kegyetlen az a világ, amiben csupán vegetálni lehet, neki csak ott van valamilyen boldogulása.

Az 1950-s évek vége felé Párizsban találkoznak újra. Zula igaz, nem disszidensként, de mégis elmenekül a valamennyit enyhülő, de még mindig igencsak gúzsba kötő rendszerből. Wiktor évek óta itt tengődik, nem sokra vitte, kisebb bárokban, lebujokban zongorázik, úgy-ahogy megél. Zulából viszont sztárt akar csinálni, amire minden esély megvan, ugyanis az Európa gazdagabb felén lakók fantáziáját izgatja szlávos kiejtése, szőkesége. Mulatókban lép fel, pártfogót is talál, aki természetben kéri meg segítsége árát. Még lemeze is jön ki, elindul valamiféle karrierje. De nem erre a sekélyes dizőz-szerepere vágyott. Mindkettejüket honvágy gyötri, gyökértelenek, sem az oly kívánatos, csillogó Nyugaton, sem a vasfüggöny mögötti, sötét, bolsi Lengyelországban nem érzik magukat otthon, mindenhol csak kívülállók, akikre választott országukban csak úgy néznek, mint valamiféle csodabogarakra. Zula unja meg hamarabb, hazamegy. Neki az elvtársak hamar megbocsátanak, ugyanis ő nem disszidált. Wiktorral azonban más a helyzet, a hatóságok neki kemény feltételeket szabnak, hangzatos politikai nyilatkozatokat várnak tőle, és még megkövetelik a nyugati dekadens, Coca Cola-mámorban úszó társadalom éles kritikáját is, amire nem hajlandó. Meg is fizeti az árát, 15 év börtönt kap, és a sorozatos bántalmazások következtében kezét úgy megnyomorítják, hogy nem tudja használni. Zula az összes befolyását latba veti, hogy kiszabadítsa. Miután sem itt, a szabadsághiányban, sem ott, a dolce vitában nem tudnak élni, elhatározzák, megölik magukat.

A Hidegháború emblematikus toposza az a romos templom, ami keretbe foglalja filmet, Zula és Wiktor itt randevúzik először, és itt ér véget, ahol pap nélkül, Isten szent színe előtt örök hűséget fogadnak egymásnak, és mérgezik meg magukat. Még egy vezérmotívuma van, ami pedig nem más, mint az a pár hangból álló mélabús nóta, ami vezérdallamként húzódik végig a filmen, a szimpla dúdolástól kezdve a dzsesszes átiraton át a nagyzenekari feldolgozásig sokféleképpen elhangzik. Joana Kulig Zula egyszerre ártatlan és romlott, gyermekien tiszta és ördöngösen rafinált, naivan kislányos és végzet asszonyos karakterének sallangmentes megformálásáért 2018-ban – teljes mértékben megérdemelten – megkapta az Európai Filmdíj Legjobb színésznő kategóriájának díját. Tomasz Kot remekül hozza Wiktor kiábrándult, ’nekem már minden mindegy’ alapállású, mindkét berendezkedésben, a parancsuralmiban, de a jólétiben a helyét meg nem találó, magát mindenhol idegennek érző figuráját.

Az ilyen film, mint a Hidegháború azzal, hogy felmutatja a múlt bűneit, elősegíti a valamikori vörös hódoltság alatt sínylődő népek mai utódjainak történelmi tisztánlátást.

Gerhart Hauptmann: Naplemente előtt

József Attila Színház

 

Hosszú, 1962-től 1946-ig tartó élete alatt Gerhart Hauptmann igen termékeny szerzőnek bizonyult: 45 drámát, számos, – verses és prózában írt – regényt, több novellát és még eposzt is alkotott. Munkásságát 1912-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. Fiatalon, 1889-ben vetette papírra a Napfelkelte előtt c. drámáját, majd élete alkonya felé haladva, 1932-ben a Naplemente után-t, amikor pontosan annyi évet számlált, mint a darab főhőse, Clausen tanácsos. A Naplemente előtt hamar a nézők elé került, ’32-ben’, Berlinben volt az ősbemutatója, ami után nem sokkal, már decemberben Budapesten, a Vígszínházban láthatta a közönség, és a szovjet megszállásig a repertoáron maradt. A Kádár-korszakban nem csupán a fővárosban játszották, hanem jó néhány vidéki teátrumban is, és ez a viszonylag sűrű színpadra állítás a rendszerváltás után is folytatódott. A Naplemente előtt a József Attila Színház ez évi premierje, amit január 26-án tekinthetett meg először a Nagyszínpadot zsúfolásig megtöltő publikum.

Verebes István már nyíregyházi színigazgató korában rendezte a drámát, és most, Görgey Gábor fordításában újra megtette ezt Angyalföldön is. Az örökzöld művek azért szólnak minden korok emberéhez, és érintik meg őket, mert olyan a mondanivalójuk, amik nem avulnak el, hanem mindig érvényesek. A Naplemente előtt ilyen, ebbe a kategóriába tartozik. Módos, magas társadalmi rangot elért özvegy családapák mindig is voltak és lesznek is, akik életüket vagyonuk gyarapítására tették fel. Az ilyen tiszteletreméltó férfiúknak felnőtt gyerekeik is akadnak, akiknek férjük meg feleségük is van. Látszólag szeretettel veszik körül, valójában alig várják, hogy javaira rátegyék kezüket. Az is előfordul, hogy a 7. X-ét betöltő érdemdús ember beleszeret egy nála jóval fiatalabb nőbe, amire a szűk rokonságnak nevezett siserahad a világ bármely táján hasonlóan reagál, mohóságától, önzésétől vezérelve semmiféle aljasságtól nem riad vissza. Az „aggódó” utódok odáig képesek elmenni, hogy atyjukat beszámíthatatlannak nyilvánítják, így nem csupán összes tulajdonától, de önbecsülésétől, szabad döntési jogától is megfosztják. A valakiből se perc alatt senkivé váló idős úr testileg-lelkileg összeroppan, nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. Ez az általános és meglehetősen szomorú történet az öt kontinens akármely országában bekövetkezhet, és bizony ennyi Hauptmann tragédiájának a cselekménye is, ami a múlt század harmincas éveinek Németországában játszódik. És ebben rejlik közel száz éve tartó hallatlan népszerűségének titka, mert mindenki át tudja érezni a főszereplő helyzetét, és szíven üti, hogy ő is hasonló csapdába eshet.

A Naplemente előtt pazar szerepekkel ajándékozza meg a benne szereplőket, és a József Attila Színház művészei élni tudnak ezzel a lehetőséggel, mindannyian tudásuk legjavát nyújtják. A közönség értékeli ezt, és szűnni nem akaró tapssal fejezi ki háláját. Mathias Clausent színre vinni Újréti Lászlónak valóban jutalomjáték. Most is a tőle elvárt és megszokott profizmussal alakítja a jó karban lévő, magabiztos tanácsost és az elesett, megtört öregembert. Az előadás végén úgy ünneplik őt fennállva, mint valami popsztárt. Szerelmét, az okos és mutatós Inkent Kovalik Ágnes úgy jeleníti meg, mint aki tudja, mit akar, tisztában van helyzetével meg a realitásokkal. Szabó Gabi elismerésre méltóan személyesíti meg a kiállhatatlan, kapzsi menyet, Paulát, aki kíméletet nem ismerve harcol azért, amit maga meg a gyermekei jussának vél. Ömböli Pál kifogástalanul kelti életre a bölcs tudós álarca mögé bújó, határozatlan, nyámnyila professzort, Wolfgangot, az idősebbik fiút. Előd Álmos a felelőtlen, léha kisebbik fiút, Egmontot remekül állítja színpadra, akit az autókon kívül semmi más nem érdekel. Csupán egy pozitívumot lehet a számlájára írni, hogy testvérei gyalázatos összeesküvésében nem veszt részt, annyi tisztesség még szorul belé, hogy nem írja alá apja gyámság alá helyezésének kérvényét. Bettinát, a tanácsos vénkisasszony lányát Fehér Anna brillírozva formálja meg. Azzal a majomszeretettel csüng apján, ami annak már terhére van, mert gúzsba köti, és nem hagyja élni. Fekete Réka Thália mesterien ábrázolja Ottiliát, a fiatalabb lányt, ezt akarat nélküli, mindenben az erőszakos ura elvárásait teljesítő fiatalasszonyt. Zöld Csaba minden kritikát kiálló módon adja elő Klamrothot, a gátlástalan vőt, aki leplezetlenül és buldogszívóssággal tör célja, azaz a vállalatok irányításának megszerzése felé. Fila Balázs imponáló magabiztossággal hozza a sima modorú jogász figuráját, aki lelkiismeret-furdalás és szemrebbenés nélkül hajtja végre a szörnyeteg gyerekek alávaló tervét. Chajnóczki Balázs sallangmentesen mintázza meg azt az emberséges háziorvost, aki nem csak a betegének testi bajaival, hanem a lelkével is törődik. Zubor Ágnes utolérhetetlen eleganciával játssza a régi jó barát feleségének, Geigernének a két tábor – Clausen és a gyerekei – közti kiegyensúlyozó szerepét. Annát, Inken anyját Molnár Zsuzsanna úgy jellemzi, mint sokat tapasztalt, megértő asszonyt. Wuttke titkárban Blazsovszky Ákos olyan megnyerő modorú fiatal férfit tár a nézők elé, aki hűséges és nem ijed meg a burkolt fenyegetésektől. Botár Endre egyszerű kertészként is nagyszerű. Polgármesterként rövidebb ideig tűnik fel Láng József, akit a függöny legördülte után 85. születésnapja alkalmából üdvözölt a MASZK Országos Színészegyesület nevében Hegedűs D. Géza elnök. Mira János praktikus díszletei egyaránt alkalmasak a nagypolgári miliő és a szerény óvoda megjelenítésére. Közel egy év a darab cselekményideje, ezalatt Tordai Hajnal jelmezei nem változnak, ennek a módos famíliának hölgytagjai első perctől az utolsóig ugyanazt a ruhát viselik.

Verebes István rendezésének igen megbecsülendő erénye, hogy Hauptmann tragédiáját mindenféle mához szóló üzenetek ürügyén nem fordítja ki eredeti mondanivalójából, nem erőltet bele olyasmiket, amik távol állnak tőle, hanem hagyja, hogy a dráma maga szóljon az emberekhez, és úgy, ahogyan azt a szerző megírta.

Haverok, buli, Bon-Bon – Szeretni belendülésig

Hadart Színház

Hatszín Teátrum

 

Új magyar zenés-táncos színmű született 2018. december 8-án a Hatszín Teátrum világot jelentő deszkáin, mégpedig jukebox musical, amiben a dalok a fontosak, a köréjük kanyarított cselekmény meg szöveg csupán egybefonja őket. A Bon-Bon közel negyedszázada alakult, és azóta is könnyűzenei életünk egyik meghatározó együttese. Szolnoki Péter és Török Tamás szerzeményei meg Duba Gábor szövegei annyira kedveltek, – ahogyan azt régebben mondták, – még a suszterinasok is fütyülték. A Bon-Bon-számok fesztelen, szívhez szóló, de mélázásra és pörgésre egyaránt alkalmas életérzést közvetítenek, amiben minden korosztály megtalálja magát, és a hozzá közelállót. Háda János, a Hadart Színház alapító megálmodója nyolc esztendővel ezelőtt azért hozta létre társulatát, hogy bebizonyítsa, az értéket teremtő előadásoknak nem kell unalmasnak és csupán szűk réteghez szólónak lenniük, hanem lehetnek szórakoztatók, mindenkit megérintők is. Szolnoki Péter már régebben is gondolt arra, hogy dalaik szinte kínálják magukat egy egész estés színpadi játékra, de csak tavaly érett meg és jött el az idő a terv megvalósítására. Háda Jánosnak tetszett a musical-ötlet, felkarolta, és véghez vitte. Az magától értetődő volt, hogy a színdarab szövegkönyvét is Duba Gábor alkossa meg, akinek versei, novellái széles körben ismertek.

A Haverok, buli Bon-Bon sztorija nem bonyolult, adva van egy fiatal pár: egy menő zenekar frontembere, Jose és menedzserük lánya, Zoé. Ők akarnak házasságot kötni. Jose papája, Tibi óva inti fiát, nehogy ugyanazt a hibát kövesse el, mint ő, hogy annak idején mindenféle megfontolások meg egyéb kényszerítő körülmények miatt nem azt a nőt vette el, akit tényleg szeretett, és ezt a baklövését mai napig bánja. Jose legény-, Zoé lánybúcsút tart, ahol azután szép sorjában kiderül az igazság, ténylegesen ki kihez vonzódik, és helyrerázódnak a dolgok, azok kerülnek össze, akiknek kell. Az összekötő szöveg a hétköznapi élettel kapcsolatos alapigazságokkal teli, laza dialógusokat tartalmaz, amik a beszélt köznyelven alapulnak, de annak vadhajtásait mellőzik, nincs bennük semmi bántó, mert olyan barátságosan fészekmelegek, amiket kellemes hallgatni, mert érthetőek, humorosak és passzolnak a zenéhez. Eközben egymás után sorakoznak a legkedveltebb Bon-Bon-slágerek, így a Szabad a gazdag, a Köszönöm, hogy vagy nekem, Pia Olimpia, Ki ez a nő? Összesen 14 hangzik el, az első felvonás után pedig mind közül talán a legszerethetőbb: A sexepilem, aminek refrénje sokkal ismertebb, mint a címe: „Nem vagyok James, s nem vagyok Bond.” Az előadást pedig másik jelentős filmzenéjükkel, a Valami Amerikával zárják. A ráadás pedig az előadás címadója: a Haverok, buli, szamba. A színházat pukkadásig megtöltő közönséget magával ragadják ezek a Bon-Bon életérzést közvetítő ”nóták”, amik mind egy szálig érzelem gazdagok, könnyedek, mert az élet napos, kissé bohókás felét mutatják meg. Sokan együtt éneklik a szereplőkkel, annyira magukénak tartják őket.

Az előadás sikere, a nézőkre gyakorolt elementáris hatása nem csupán a színészek játékán múlik, hanem a tánckar hozzáértésén is, akik annyira profi módon teszik a dolgukat, hogy bármelyik kényes és magas színvonalat követelő hollywoodi szereplőválogatáson megállnák a helyüket. A társulat tagjai is tudásuk legjavát nyújtják. A produkció érdekessége, hogy a Bon-Bon frontembere, – e sorok írója szerint a legszebb hangú magyar énekes – Szolnoki Péter alakítja a bohém, fiatalkorában elkövetett és kellően át nem gondolt lépésének szomorú következményeit hordozó Tibit. Szerelmét, az elhagyott, majd újra megtalált Klaudiát Koós Réka kifogástalanul kelti életre. Szabó Máté nem csupán énekesi, hanem színészi teljesítményével is sokat emel a darab színvonalán. Ekanem Bálint Emota remekül hozza a nem hiába epekedő zenész – Báró – figuráját. Andrádi Zsanett elismerésre méltóan jeleníti meg a kétkedő, végül helyesen döntő menyasszonyt, Zoét. Laurinyecz Réka a visszafogott, érzelmeit titkolni akaró, de nem bíró Krisztát derekasan helytállva állítja színpadra. Végh Judit a nagy és szabad szájú Barbit hiba nélkül személyesíti meg. Suhajda Dániel igencsak humorosan formálja meg a lóti-futi Fittit. Geiler Csaba a mindenkinek megfelelni akaró Bencét roppant meggyőzően viszi fel a színre. Háda Bernadett elsöprő jó kedvvel játssza a minden lében kanál pincérnőt. Gloria Von Berg tervezte a díszleteket, amik kiválóan alkalmasak a külső és a belső terek megjelenítésére, jelmezei pedig hűen adják vissza napjaink sokszínű divatirányzatát.

A Háda János rendezte Haverok, buli Bon-Bon igen kellemes estével ajándékozza meg a széksorokban ülőket. Felidézhetik azt a kort, amikor fiatalok voltak és kissé oktondiak, ugyanakkor napjainkat is, együtt dúdolhatják a dalokat, néha még csápolhatnak is, füttyöghetnek, doboghatnak, hujolhatnak. Bizony az ilyen szórakoztató, aranyló, varázslatos előadásokra olyan nagy szükség van, mint a falat kenyérre.

Joe Orton: Mr. Sloane szórakozik

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkciós Iroda

 

Joe Orton 1933-ban született és 1967-ben hunyt el. Mindössze 34 évet élt, ezalatt a brit drámairodalom fenegyerekének szerepét töltötte be. Vígjátékának, a Mr. Sloane szórakozik (Entertaining Mr. Sloane) ősbemutatója Londonban volt 1964-ben, és a fekete angol humor iskolapéldájaként tartják számon. Úgy 10 éve itthon is láthatta már a közönség, az Orlai Produkciós Iroda pedig most, január 11-étől vette fel műsorára.

A Mr. Sloane szórakozik kamaradarab, mindössze 4 szereplője van, egy helyen, a háromtagú – apából és két felnőtt gyermekéből álló – alsó középosztálybeli család igencsak felújításra szoruló lakásának nappalijában, és saját korában, az 1960-as évek szigetországában, viszonylag rövid idő, pár hónap alatt játszódik. Cselekménye nem szerteágazó, könnyen nyomon követhető, egyenes vonalban halad előre. A szerző három felvonásra osztotta, a Jurányiban viszont egyben megy le. Ebben a famíliában mindenki lelki sérült: a vaskezű, durva, bő hetvenes apa, Kemp önző, senkire és semmire nincs tekintettel, 44 esztendős vénkisasszonyos lánya, Kath pedig nem bírja túltenni magát zsenge korában szerzett traumáján, ugyanis testvére elszakította újszülöttjétől, és nem biztos abban, hogy kicsikéje meghalt, a báty, a ferdehajlamú „bizniszmen” Ed nem tudni, miféle maffiagyanús üzletekben vesz részt. Ebbe a nem szokványos közösségbe toppan be albérlőként a húszas éveinek elején járó sármos, kölyökképű Mister Sloane. Kath nappal gondoskodó anyaként viselkedik vele, de éjjel elcsábítja. A beteges, gyanakvó apa felismeri főnöke gyilkosát a kellemes modorú, félszeg fiatalemberben, s ezt közli is vele. Mr. Sloane talpa alatt kezd égni a talaj, azonban úgy érzi, ura a helyzetnek, ezért homoerotikus játékba kezd Eddel. Egyre jobban összecsapnak feje felett a hullámok, nem marad más megoldás, mint az újabb bűntény. A két testvér mindegyike magáénak akarja tudni ezt a vonzó csirkefogót, megállapodnak egymás között: fél évig az egyiké, fél évig a másiké… Mr. Sloane saját csapdájába esik, és ha az ember által alkotott jogi törvényeket ki is tudja kerülni, az isteni igazságszolgáltatást azonban nem: mindkét szeretője igényét ki kell elégítenie: a terhes, féltékenykedő Kathét és a macsós, kiszámíthatatlanul viselkedő Edét.

A színészek most is kifogástalanul, tudásuk legjavát adva jelenítik meg a szereplőket. Igazi jutalomjáték mindegyiküknek. A címszerepet Dékány Barnabás alakítja. Mintaszerűen építi fel Mr. Sloane kétszínű figuráját, ahogyan a megszeppent nyuszikaként viselkedő fiúkából miként válik egyre magabiztosabb, haszonleső, a jótevőit átrázó, azokon uralkodni akaró szörnyeteggé. Gazsó György a bumfordi apát a tőle megszokott magas színvonalon kelti életre, jellegzetes öregember, aki megállás nélkül dohog, semmi sem tetszik neki, de azért megvan a magához való esze, nem dől be az „albérlő” bájának, egyedül ő látja tisztán a kedves, megnyerő modor mögött lapuló, bármilyen aljasságra kapható igazi arcot, és – vesztére – leleplezi. Király Attila hibátlanul hozza a gőgös, önmagától elszállt Ed kissé egysíkú karakterét, olyan elvakult izompacsirtát visz fel a színre, aki nem veszi észre a közéjük furakodó férfiprosti mesterkedését: milyen ügyesen fordítja egymással szembe őket, és azt sem, hogy úgy játszik vele, mint macska az egérrel. Bíró Kriszta elismerésre méltóan személyesíti meg a szeretetre, megértésre vágyó, nagyon is esendő Kath-et. Úgy formálja meg ezt a se nem lány, se nem asszonyt, akit mindenki csak kihasznál meg ugráltat. Juhász Nóra sokszínű, zörgős zacskókból és méretes, szürke műanyagparavánokból, tarka-barka, nejlonbevonatú fotelekből és ágyból álló, bármiféle otthonosságot nem tükröző, csak ridegséget árasztó látványvilága igen érzékletesen fejezi ki ennek a lecsúszott, félnótás családnak társadalmi pozícióját. Az öltözékek is rásegítenek erre a miliőre, Kath mint afféle bogaras vénlány, hajcsavarókkal a fején, csiricsáré pongyolákban jár-kel, kivéve akkor, amikor izgató fehérneműt vesz fel, hogy ágyába cipelje Mr. Sloane-t. Kemp a nemtörődöm öregemberek módjára magára hányt hacukákban dühösködik, Ed a nagymenők divatjában páváskodik. Mr. Sloane – ahogyan a kitartott selyemfiúktól elvárható – olyan szépen, elegánsan öltözködik.

A jó félszázados fekete angol humor nem biztos, hogy ugyanúgy hat napjainkban is, mint akkor. Ma inkább nyomasztja, mint nevetteti a nézőt. A darab elején még mulatságosak a színpadon látottak, lehet vihogni rajtuk, azonban ahogy halad előre a cselekmény, és egymás után derülnek ki Mr. Sloane disznóságai, egyre kevésbé lehet kacarászni azon a sok-sok aljas húzáson, amit Kath, Ed és főképp Kemp ellen a főhős elkövet. A darab vége felé pedig igencsak ijesztővé és komorrá válik a sztori, és még kínjában sem húzódik mosolyra a nagyérdemű szája. Némi vicces elégtételt csempész a fináléba a főszereplő bűnhődése, a dutyit ugyan megússza, de súlyosabb büntetés számára, hogy női és férfi szexpartnerének is készségesen rendelkezésére kell állnia, mintha X évre fegyházba vonulna. Ebből a Kath és Ed önzéséből épült börtönből szabadulni nem tud, ez bizony élethosszig tart. A publikum igazságérzete nem csorbul, a rossz megkapja, amire rászolgált. Ez a Guelmino Sándor rendezte előadás elejéről a végig feszes tempójú, egy perc üresjárat nincs benne, mindig történik valami.

Rejtő Jenő – Hamvai Kornél – Darvas Benedek – Varró Dániel: Vesztegzár a Grand Hotelben

József Attila Színház

 

Rejtő Jenő legismertebb és igencsak népszerű regénye, a Vesztegzár a Grand Hotelben 1939-ben jelent meg. Az ilyen sikeres és közszeretetnek örvendő prózai alkotásokat az Isten sem menti meg, hogy filmre vagy színpadra vigyék. Ez alól ez a mű sem kivétel, Meztelen diplomata címmel 1963-ban filmet forgattak belőle, amit kedvelt a közönség, az utóbbi időben pedig számos zenés komédia született belőle. A műfaji átjárásnak mindig vannak buktatói, más követelményrendszernek kell megfelelnie a regénynek és a színpadi játéknak. Emiatt mindenféle kompromisszumokat muszáj kötnie az átdolgozónak meg a rendezőnek, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, azaz a világot jelentő deszkákon megjelenő darab emlékeztessen az eredeti műre, de valami újdonságot is hozzon. Nem az a cél, hogy egy az egyben adja vissza a regényt, – nem is tudja, – de azért hasonlítson rá, azonban 100%-ig feleljen meg a színszerűségnek, vagyis szórakoztató, a nézők érdeklődését elejétől a végéig fenntartó, élvezetes produkció legyen. A tavaly, december 8-án a József Attila Színházban bemutatott Vesztegzár a Grand Hotelben mindenben tökéletesen megfelel az előbb leírt kívánalmaknak, remek, pergő és igényes előadást láthatnak a széksorokban ülők. Mindez köszönhető Szente Vajk rendezőnek, aki nem először állítja színpadra ezt a Rejtő-átiratot, Hamvai Kornél szövegírónak meg Varró Dániel költőnek, aki a verseket írta és Darvas Benedek zeneszerzőnek.

A Vesztegzárban minden van, ami érdekfeszítővé tesz bármilyen olvasmányt vagy vígjátékot: több, nehézsúlyú, minden hájjal megkent bandita, számos, akaratán kívül bűnözővé váló balek, ártatlannak tűnő, valójában elvetemült gonosztevő, bulldogszívósságú kopó, külvárosi vagány, nyámnyila papucsférj, basáskodó helyi uralkodó, lopáskórban szenvedő dáma, kiérdemesült díva, számító dizőz, naiv szerelmes ifjú. Található benne rejtély, féltékenység, kapzsiság, zsarolás, intrika. A sztorija is csak annyira bonyolult, hogy első perctől az utolsóig izgalmas legyen: a bubópestis miatt lezárják az egzotikus szigeten fekvő hotelt, így azután lélek se ki se, be. Ez a muszáj együttélés kiváló lehetőséget nyújt mindenféle zavaros és csúnya cselekedetre, ami a Banánoxid nevű csodaszer képletének a megszerzésében testesül meg.

Egyetlen vendégművésszel és népes stábbal viszi színre a József Attila Színház az előadást. Szerednyey Béla művészi kvalitásaival minden színházba járó tisztában van, most is mintaszerűen hozza Vanagold összetett figuráját. Ömböli Pál remekül személyesíti meg a mackós gengsztert, aki időnként ájtatoskodásra kényszerül. Zöld Csaba elismerésre méltóan formálja meg a törvény szigorával bárkire lecsapó Elder felügyelőt. Fila Balázs most is brillírozva jeleníti meg a bumfordi egészségügyi tanácsost. Előd Álmos meggyőzően kelti életre a kissé felelőtlennek tűnő, de amikor kell, akkor helyesen lépő szépfiút. Quintus Konrád kitűnő Don Umberto Complimenti, olyan agyafúrtan kedves, amilyennek lennie kell. Gazdag Tibor álmos feltaláló, aki azt sem tudja, hol van. Vándor Éva a tőle megszokott profizmussal alakítja Sinora Rellit. Kovalik Ágnes sallangmentesen játssza a kedves, tapasztalatlan, rászedett titkárnőt. Fehér Anna minden kritikát kiálló módon viszi fel a színre Ursina Petrovnát. Szorcsik Viktória a férfiak gyengeségeire építő, haszonleső énekesnő szerepét ragyogóan tárja a nézők elé. Kisebb szerepekben látható még Blazsovszky Ákos, Chajnóczki Balázs, Resetár Dániel és Brunczlík Péter. A 15 fős tánckar Kerekes Judit koreográfiáját nagyfokú magabiztossággal mutatja be, mind egy szálig hollywoodi képességekről tesznek tanúbizonyságot, hibátlanul énekelnek és táncolnak. A manapság oly gyakori a gépzene alkalmazása, a József Attila Színház előadása ez alól az üdítő kivétel: Furák Péter karmester vezényletével élő zenekar kíséri a színészeket. Mira János többszintes díszletei tökéletesen visszaadják a kis szobáktól kezdve a nagy közösségi tereket magában foglaló elegáns szálloda hangulatát. Papp Janó jelmezei hűen tükrözik ennek a kornak a divatját, ugyanakkor kifejezik a szereplők jellemét, társadalmi hovatartozását.

A nézőknek igazán kellemes perceket szerez a Vesztegzár a Grand Hotelben előadása. Csak azt adja, amire vállalkozott, és amit el lehet várni tőle: felhőtlen kikapcsolódást, szívből jövő nevetést, jóleső elfoglaltságot, fáradt gőzt kiengedő esti órákat. És bizony nem is kell tettől több.

Woody Allen: Férjek és feleségek

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

Woody Allent nem kell bemutatni, az ő nevét, filmes munkásságát, a lét kis és nagy kérdéseivel bíbelődő, fanyar humorba bújtatott gondolatait, jó és rossz érzéseit talán mindenki ismeri. A Férjek és feleségek (Husbands and Wives) mozifilmnek készült, amit 1992-ben vetítettek először. A forgatókönyvet is ő írta, sőt rendezte is, és akkori párjával, Mia Farrow-val közösen játszották az egyik házaspárt, Gabe-et és Judyt. Filmekből gyakran lesznek színdarabok, színdarabokból meg filmek. Most is egy ilyen átdolgozást láthatott 2018. november 15-én este a közönség, amikor a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, Zöldi Gergely átültetésében előadták a Férjek és feleségek adaptációját.

A vígjáték főszereplője két, úgy a negyvenes éveiben járó, azonos egzisztenciájú, társadalmi pozíciójú, érdeklődési körű házaspár: Gabe és Judy meg Sally és Jack. Látszólag semmi baj nincs velük, amikor egy szép napon, estefelé, éppen vacsorázni indulnak, akkor Sally és Jack a világ legnyugodtabb és legközömbösebb hangján bejelenti, elválnak. Atombombaként robban ez a mondat. Gabe és főképp Judy paffá válik, pestiesen szólva: köpni, nyelni nem tudnak. Teljesen kiborulnak. Ez a hír őket is számvetésre készteti. Sok-sok kínos beszélgetés, félig kimondott vagy elhallgatott gondolat közben ráébrednek, velük sincs ám minden rendben, recseg-ropog a kapcsolatuk. Szétmennek. Ezután mind a négyen igyekeznek házasságuk romjain átlépni, a megmaradt cserepekből felépíteni életüket. Jack „halálosan” beleszeret a felszínes, üresfejű fitneszedzőjébe, Sallyt a fess könyvtáros, Michael kerülgeti, Gabe kikezd rajongó tanítványával, Rainnel, Judy pedig Michaelt szemeli ki, de merő önsanyargatásból Sally karjaiba löki. Hosszú kínlódás után mind a négyen ráébrednek, együtt sem, de külön sem bírják.

A férfi és a nő viszonya a világ legbonyolultabb kapcsolata, Ha jó, akkor a mennybe repíti a benne élőket, ha rossz, akkor a pokol legmélyebb bugyraiba löki. Erről szól a Férjek és feleségek is. Az együttélés nehézségeiről, a lángoló szerelem elmúlásával a könyörtelenül előrehaladó megszokásról, a fokozatos elfáradásról, a lassú kiüresedésről, a szürke unalomról, a bénító tehetetlenségről. Ugyanakkor benne van az újrakezdés összes buktatója, embert próbáló küzdelme, az ismételt párválasztás minden szép és csúnya mellékkörülménye, mert a feleknek már nem csupán saját, önös érdekükre kell tekintettel lenniük, hanem az „utánfutókéra” is, azaz a gyerekekére meg a friss partnerekére. Ennek az ábrázolása lehet mulatságos, de véresen komoly is. Woddy Allen komédiája az első kategóriába tartozik.

Közhely, de mélyen igaz, a jó előadás titka a jó színész. Az Orlai Produkciós Iroda gárdája ilyen, hivatásukat magas színvonalon művelő, elkötelezett művészekből áll. Ötvös András remekül hozza a mackós, a változásoktól félő Gabe-et, aki bármilyen irányba is igen komótosan mozdul, de a kényszer ráviszi. Pataki Ferenc Jacket olyan könnyed férfiúként viszi fel a színre, akiben jókora adag macsó-szellem érvényesül. Szentül hiszi, a fiatal szexbombában megtalálta az igazit, de amilyen gyorsan beleszerelmesedett, olyan expressz sebességgel ki is ábrándul belőle. A kissé bizonytalan, kamaszfiú-bájú Michaelt Nagy Dániel Viktor a figura megkívánta sármmal jeleníti meg. Tetszik neki, de idegesíti is, hogy két nő veszkődik utána. Radnay Csilla a gyermektelen Judyt kifogástalanul kelti életre, aki igencsak elveszett, mert nem találja a helyét ebben az érzelmi zűrzavarban, sokszor maga sem tudja, mit akar. Járó Zsuzsa hibátlanul személyesíti meg a külsőre nyugodt, de belülről fortyogó Sallyt. Tele van sérelemmel, határozatlansággal, szeretne is, meg nem is belevágni valami újba. Gombó Viola Lotti ügyesen formálja meg a művelt, kissé kappanhájas tanár úr írástechnikájáért bolonduló egyetemista lányt. Ullmann Mónika tökéletes biztonsággal mintázza meg az egymástól elütő női karaktereket. Narrátor és pszichológus segíti a publikumot a jobb megértésben, a nézőtér két oldalán sétálgatnak le és fel, onnan osztják okosabbnál okosabb bölcsességeiket, őket Ficzere Béla és Hunyadi Máté játssza. Ondraschek Péter praktikus, kortalan díszletei kiválóan alkalmasak a legváltozatosabb helyszínek megjelenítésére, ugyanakkor erősítik a történet egyetemességét, jelmezei is tükrözik a szereplők társadalmi rangját.

Sokak számára nagyon is ismerős élethelyzeteket lehet látni a színpadon. Szabó Máté rendezői koncepciója is ezt emeli ki, olyan mindennapos szituációk vannak a színen, amikkel bárki találkozhat a maga vagy a szűkebb~tágabb környezetében. Ez az örökzöldek sajátossága, időktől, rendszerektől függetlenül mindig van érvényes mondanivalójuk a nézők számára, és ez alól a Férjek és feleségek sem kivétel.

 

Gyilkosság a Hermina úton

Pajer Róbert dokumentumfilmje

Film Art Stúdió

 

A Magyar Média Mecenatúra támogatásával készült ez a film is, ami gróf Tisza István Magyarország kétszeres (1903-1905 és 1913-1917) miniszterelnöke ellen elkövetett gyilkosságot mutatja be, de nem elégszik meg ennek a dicstelen vérontás puszta bemutatásával, hanem alaposan körbejárja azokat az eseményeket, amik elvezetettek ehhez az aljas gaztetthez, gondosan feltárja az 1918. október 31-i végzetes lövésekhez vezető okokat. A Gyilkosság a Hermina úton-t a közszolgálati televízió 5-ös csatornája többször is vetítette a halál 100. évfordulóján.

A film színes és fekete-fehér egységekre tagolódik, és eseményei nem időrendben követik egymást. Ettől a cselekményvezetési technikától válik a film lüktetővé, de nem zavarossá, mert eszményi arányban keverednek egymással a szóbeli és a képi elemek, egyik sem terjeszkedik túl a másik rovására. A színesek tartalmazzák a mondanivaló sarkalatos pontjait, ezek a kockák előtt és alatt történészek: Maruzsa Zoltán, Szerencsés Károly, Wilhelm Brauneder és Horváth Attila alkotmányjogász taglalja, miféle politikai szereplők, országos, sőt világesemények mozgatták és befolyásolták az akkor történteket. A film keretét azok a képsorok adják, amikben az emberölést végrehajtó, italból bátorságot merítő zsiványok végrehajtják tettüket. Lux Ádám igencsak értő és kiváló narrátor, ő a rendező szócsöve, aki a színes felvételeken végigkalauzolja az embereket a miniszterelnök életét meghatározó helyszíneken, így köztük a kálvinista Tisza család – ma Romániához tartozó – romos geszti kastélyán, elhanyagolt sírkápolnáján, a magyar Parlamentben, Budapest épületeiben, a Róheim villában. A film alapjául szolgáló fekete-fehér képek kétfélék, egyik részük a korabeli archív felvételek közül kerül ki, amiken látható Ferenc Ferdinánd trónörökös szarajevói látogatása, Ferenc József temetése, IV. Károly koronázása, ahol a sok-sok cifra mentés előkelőség közül Tisza kirítt az egyszerű fekete díszmagyarjával meg az 1918-as esztendő októberének zavargásait rögzítő számtalan kocka. A fekete-fehér képsorok másik fele azonban csak úgy csinál, mintha régi lenne, ugyanis most, a film forgatásán rögzítették. Feltűnnek bennük a népes szegedi és borosjenői Tisza família bonyolult családi viszonyai, amibe ő is beleszületett, neveltetésének, iskoláinak, tanulmányainak és magánéletének meg közszolgálatának fontosabb mozzanatai. Dózsa Zoltán olyan elismerésre méltó megjelenítő erővel, művészi hitelességgel és tökéletesen alakítja és szólaltatja meg a mártír miniszterelnököt, hogy a gyanútlan néző csak egy idő után veszi észre, hogy ezek bizony nem hajdanában készültek, hanem nagyon is mostanában. Ezek többnyire az előre eltervezett és szakszerűen végrehajtott merényletet ábrázoló jelenetek. Majd különböző korabeli sajtóorgánumokban közzétett fotókon, cikkeken keresztül eleveníti fel az 1920-21-ben a Tisza-per lefolyását. Kiderül, a főkolomposok a felelősségre vonás elől külföldre menekültek vagy egyszerűen felszívódtak. Bizonyítottság hiányában rövid időn belül lezárták a katonai és a polgári pert, jóformán mindenkit felmentettek, senkit nem ítéltek halálra, a legsúlyosabb büntetés a 17 évnyi szabadságvesztés volt…  Egy-két elkövető esetében azonban működött az isteni igazságszolgáltatás, Sztalin önkényuralma idején, a Szovjetunióban, az 1930-as évek második felében a nagy tisztogatások alatt őket is likvidálták. Csendes öröm lehetett ez nekik, elvégre nem ellenséges, hanem testvérkezektől hulltak el.

Számtalan érdekes vélemény is hangot kap a filmben, köztük a legizgalmasabb Sigmund Freud pikáns megállapítása: miszerint sehogyan sem érti a magyarokat, akik a legokosabb politikusukat megölik, és a legbutábbra bízzák az országot… Mikszáth Kálmán is azt veti a papírra: Tisza Istvántól nincs különb, a világot szélesebb horizonton és élesebb szemmel látó képviselője a magyar politikumnak. Mindezt igen egyszerű szavakkal írja le, miszerint a vezetésre ő a „legrátermettebb ember”. De nem csupán Tisza érdemeit, államférfiúi nagyságát méltató szavak szólalnak meg, hanem a korabeli ellenzék handabandázó, pocskondiázó szózuhataga is, amit manapság oly divatos kifejezésével szólva karaktergyilkosságnak nevezünk. Köztudott, hogy még Ady Endre is beállt a piszkolók sorába: „vad geszti bolond”-nak „úrnak, magyarnak egyként rongy”-nak titulálva őt.

A Gyilkosság a Hermina úton óriási értéke az objektivitás. Pajer Róbert indulatok nélkül, de nem szenvtelenül, nem a kívülálló hűvös távolságtartásával, hanem az akkori eseményeket behatóan ismerő és elemző tárgyilagosságával építi fel a filmet. Hatalmas erény ez, mert nehezen lehet a rendező szemére vetni, hogy nem tartja be – ahogyan a latin közmondás tartja a – sine ira et studio, – azaz a harag és részlehajlás követelményét.

Secondhand – szovjetüdök

Örkény István Színház

 

Szvetlana Alekszijevics fehérorosz írónő 2015-ben kapta meg az Irodalmi Nobel-díjat „Többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet.” Első regénye, az 1985-ben közreadott A háború nem asszonyi dolog és az ezt követő minden alkotása: Elhordott múltjaink, Csernobili ima, Fiúk cinkkoporsóban, Nők a tűzvonalban a szovjet és posztszovjet idők borzalmait állítja középpontjába, amikor olyan fájdalmasan igaznak bizonyult a latin szólás: Ember embernek farkasa. Írásai a végtelenül sok tömegsírról és az értelmetlen vérontásról adnak számot, ugyanakkor az ezeket okozó balekok elvakultságáról, naiv védekezéséről és önmentegető magyarázkodásáról és az áldozatok szemérmes hallgatásáról vagy jajkiáltásairól is. Műveinek gyakori – azt is lehetne mondani – kizárólagos témája a dicsőséges II. világháború, amit az oroszok nagy honvédő háborúmak is szoktak nevezni, Sztalin diktatúrája, a hruscsovi félenyhülés, a brezsnyevi pangás, az 1979-es afganisztáni hirtelen be-, majd a ’89-es csúfos kivonulás, a gorbacsovi peresztrojka meg a glasznoszty, az 1986-os csernobili atomkatasztrófa, a Szovjetunió felbomlása és a FÁK megalakulása. Az írónő számtalan interjút készített az árok mindkét oldalán állókkal, testileg-lelkileg megnyomorodott férfiakkal és asszonyokkal, ez a ’történelem alulnézetből’ mint vezérfonal, úgy húzódik végig novelláin, könyvein. Bőven akadt miből válogatni a két rendezőnek, Bagossy Lászlónak és Kovács D. Dánielnek, akik ebbe a cseppet sem egyszerű munkába belevonták tanítványaikat: Antal Bálintot, Benkő Claudiát, Dyssou Bonát, Sándor Dániel Mátét, Vilmos Noémit és Walters Lilit, akik a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályának hallgatói. Együtt állították össze a produkció anyagát, aminek premierje szeptember 28-án volt.

Az egy felvonásból álló Secondhand – szovjetüdök keretét az az idegen kiejtésű, száraz és személytelen mikrofonhang adja, ami beszámol a „homo sovieticus” születéséről, ennek a különleges anyagból gyúrt emberfajtának erkölcsi kódexéről. Ez a monoton felsorolás nem kis derültséget vált ki a nézőkből. De mosolyt csupán ez a bevezető csal az orcájukra, mert azok a szörnyűségek, amik ez után jönnek, azokon bizony mindent lehet csinálni, csak éppen nevetni nem. Rövid történetekből áll a szöveg, amik külön-külön és együtt is iszonyatosak. Bennük van ezeknek a tragikus évtizedeknek minden barbársága, amikor eltűnt az egyén felelőssége, mert felolvadt a kommunizmus magasabb rendűnek tartott eszmeiségében. Ez a mozaikos cselekménybonyolítás teszi lehetővé, hogy a különböző szemekből szőtt előadásszövet harmonikus mintát alkosson. Ugyan mindegyik sztori más-más, de mélységükben mégis azonosak, és így erős egységet hoznak létre.

Az Örkény Színháznak kiváló színészgárdája van. Most is remekül oldják meg a rájuk bízott feladatot és kifogástalan művészi érzékkel tesznek eleget annak a kihívásnak, amit a Secondhand színrevitele jelent. Egyiküket sem lehet és nem is szabad kiemelni, mert vérbeli profi társulatként dolgoznak. Bagossy Levente díszletei és Ignjatovic Kristina jelmezei kifejezik a szovjet idők sivárságát.

Nem könnyű előadás a Secondhand, megüli a közönség lelkét. Szórakoztató semmi nincs benne, elgondolkodtató annál több. Legfeljebb az a jó érzés tölti el a publikum tagjait, hogy az egykori szovjet hódoltság alatt vergődő béketábor lakói ugyan még ma is nyögik hátrahagyott örökségét, és roskadoznak súlyos terhei alatt, de már túl vannak rajta, és az egész marxizmus-leninizmus-sztalinizmus oda került, ahová való: a történelem szemétdombjára. Csak éppen azoknak az élete ment rá, akik akkor léteztek.

Lucas Hnath: Nóra II.rész

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A fiatal amerikai szerző továbbgondolta Henrik Ibsen 1879-ben bemutatott klasszikusát, a Babaházat~Babaszobát, ami nálunk Nóra névvel vált ismertté. A világirodalomban Nóra az első olyan nő, aki úgy száll ki boldognak vélt, valójában önáltatáson és illúziókon nyugvó házasságából, hogy ezt nem egy másik férfi miatt teszi, hanem saját magáért. Szemben elődjével, az öngyilkos Anna Kareninával, ő életben marad, mindenféle teketória nélkül kisétál az ajtón. Lucas Hnath színművében, A Doll’s House, Part 2-ben ugyanezzel a határozott mozdulattal teszi be újra a lábát abba a babaházba, aminek 15 esztendeje hátat fordított. Az itthoni hagyományokat követve, Lucas Hnath 2017 áprilisában a Broadway-n színre vitt darabjának Nóra II. rész lett a magyar címe. Hasonló a felépítése, mint az ibseninek, megtartja a szophoklészi drámai hármas egységet, egy szálon és egy térben, (a Helmer család nappalijában) fut a cselekmény, rövid idő, azaz 3-4 óra alatt megy le, és kevés, mindössze négy szereplője van. Az Orlai Produkciós Iroda és a Szentendrei Teátrum közös előadásaként július 6-án volt a premierje Szentendrén, budapestié pedig augusztus 31-én a Belvárosi Színházban.

A nyitó jelenetben Nóra belép, és a záróban pedig kilép, ez a két egyszerű mozdulat adja az előadás keretét. Ez a Nóra alaposan megváltozott, már nem az a valóságra ráébredő és tovarebbenő kismadár, hanem nyugodt, értékeivel tökéletesen tisztában lévő, magával és a világgal megbékélt, biztos egzisztenciát teremtő, vonzó szépasszony. Író lett, a nőket akarja a házasság meg a ’konyha-gyerek–templom’ „szentháromságából” kiszabadítani, erről szóló könyvei sorra jelennek meg, magától értetődően álnéven. Népes olvasótábora van, a szebbik nem képviselői hallgatnak szavára, többen követik tanácsait, otthagyják a családi fészket. Fennen hangoztatja, a házasság annyira elavult intézmény, hogy pár év múlva megszűnik, és csupán úgy él majd az emberiség emlékezetében, mint valami rossz emlék. Egykori otthona falai között azonban szembesül elméletének gyakorlati megvalósulásával. Először Anne Marie, a dada tart tükröt elé, és számol be neki, miként dolgozta fel két apró fia és egy szem kislánya a hiányát. Eleinte kérdezősködtek, azután egyre ritkábban, végül már nem, úgy viselkedtek mintha soha nem is lett volna, megszűnt a számukra. Ezután toppan be maga Torvald, a faképnél hagyott férj. Ő – legalábbis külsőre – nem változott semmit, ugyanaz a szenvtelen bürokrata. Belül azonban fortyog. Dühös és megbántott. Férfiúi hiúságában sértette meg Nóra, és neki is az volt a legkényelmesebb, hogy nem oszlatta el a neje halálhíréről keringő pletykákat. Kicsinyes bosszújától vezérelve esze ágában sincs segíteni előle elfutó asszonyának, ugyanis Nórát nem a kíváncsiság vezérelte ide, nem családlátogatásra jött, hanem azért, hogy megkérje ex urát, váljon el tőle, mert papíron még mindig házastársak. Naivul azt hitte, kiköltözése után Torvald tüstént felbontja frigyüket. De nem így történt. Nóra gyomorszájra mért ütésként éli meg azokat a perceket, amikor találkozik lányával, az időközben szép fiatal teremtéssé vált Emmyvel. Felfogásával, nézeteivel gyökeres ellentéte neki, ránézésre viszont a szakasztott mása, még ízlésük is hasonló: mindketten zöldes árnyalatú ruhát hordanak. Emmy azonban nem az a harcos feminista mozgalmár, mint szülőanyja, nem az a női szabadságjogokért kiálló és száját tépő aktivista, hanem a házasság biztos menedékébe igyekvő menyasszony.

Közhely, hogy minden előadás sikere a színészeken, az ő hivatástudatukon és művészi elhivatottságukon, kvalitásukon múlik. Ez most is így van. Kováts Adél Nórája magabiztos, de sebezhető. Tudja, mik az erősségei és a gyengéi. Hibátlanul és sallangmentesen viszi fel a színre ezt a méltóságteljes és csinos hölgyet, akiben még mindig ott lappang valamiféle kétség, hogy a jó utat választotta-e akkor, amikor kihátrált képmutatással teli kapcsolatából. Nagy hangon szónokol, hogy meggyőzze és igazolja magát, másképpen nem tehetett. Csankó Zoltán kifogástalanul kelti életre a karót nyelt Torvald egysíkú, csak a látszatra adó alakját, aki most is ugyanaz a hamisítatlan csinovnyik, és csupán egy pillanatra képes kitörni a beléje rögzült, unalmas szokásaiból. Bodnár Erika minden kritikát kiálló módon személyesíti meg az önfeláldozó, két tűz közé került nevelőnőt, Anne Marie-t, aki ugyan levelezik Nórával, de magában elítéli, amiért elmenekült, és sajnálja a félárvákat meg a kissé gyámoltalan Torvaldot. László Lili remekül hozza a mutatós Emmy karakterét, aki mindent másképp akar csinálni, mint az anyja. Juhász Katalin minimalista díszletei éppen csak felidézik azt a polgári jólétet, amiben a Helmer família él, Szakács Györgyi jelmezei azonban a szereplők jellemének tökéletes kifejezői: Nóra igen divatos, elegáns kosztümöt, Emmy visszafogott, kissé öregasszonyos ruhát, Anne Marie szürke, nevelőnős pongyolaszerűséget és Torvald szürke bankáröltönyt visel.

A szereplők kérdések özönét vetik fel, és bizony mindegyiküknek igaza van a saját szempontjából. Azzal ugyan szemernyit sem törődnek, milyen hatással van ez a másikra meg a környezetükre, mindenki fújja a magét. Ezek a kérdések az eredeti mű bemutatása óta eltelt bő száz év alatt is ugyanazok maradtak, jottányit sem változtak, azaz nem lehet pontosan megválaszolni őket. Ilyenek például: joga van-e a nőnek, pláne ha kiskorú gyermekei vannak, önmagáért, karrierjéért elszökni a túl forró, vagy túl hideg otthonból? Önzés, vagy bátorság ez a részéről? Elítélendő, vagy megsüvegelendő ez a cselekedete? Miféle fájdalmakon mennek át és gyógyíthatatlan pszichés sérüléseket szenvednek el az anyai szeretet nélkül felnőni kénytelen utódok? Az anyai melegség hiányát az akármennyire is szerető Anne Marie-k nem, legfeljebb a gondoskodást tudják pótolni. Szabad-e megérteni és jóindulattal nézni a magányos férj duzzogását? Illik-e sajnálni őt, amiért homokba dugja a fejét? Vagy ő csak egy unalmas tökfej, aki vastagon megérdemelte, amit kapott? Aki a széksorban ül, arra bizony cseppet sem könnyű feladat hárul: döntse el, kivel ért egyet, melyik állásponttal tud azonosulni. És Galgóczy Judit úgy rendezi meg a Nóra II. részt, hogy szegény, jámbor néző ne legyen ám irigylésre méltó helyzetben…