B. Török Fruzsina: Sisi

Gödöllői Királyi Kastély

Kastély Színház

 

A Királyi Kastély igazgatója, dr. Ujváry Tamás szeretné, ha az eddigieknél jóval több és nem csupán zenés előadás menne a Kastély Színházban, hanem színdarabok is, azaz teljes évada lenne az igazi pompáját 2003-ban visszakapó barokk színházteremnek. Ennek az elgondolásnak a jegyében idén tavasszal, májusban tartották Pozsgai Zsolt drámájának, a Lédának a premierjét. Csak egy fél évet kellett várni, és 2019. december 22-én újra ősbemutatóra került sor, B. Török Fruzsina darabját, a Sisit vitték színre. Az teljesen magától értetődő, hogy ezen a jeles helyen csak olyan műveket játszanak, amik kötődnek a városhoz meg a kastélyhoz. Így esett a választás a kastély legismertebb személyére, a magyarok hőn szeretett Erzsébet királynéjára. A Grassalkovics kastélyt 1867-ben koronázási ajándékként kapta Ferenc József és felesége, Erzsébet, akit a hozzá közelállók csak Sisinek neveztek. A magyarok bálványozták a kiegyezést elősegítő, és nemzetünkkel sok-sok jót tevő királynét, akinek emlékéhez még a legvadabb, de az enyhébb bolsevista időkben sem nagyon mertek hozzányúlni, legfeljebb fakítottak rajta, de nem tudták kimosni a nép tudatából. A rendszerváltást követően pedig hazánkban pillanatok alatt újjá éledt a Sisi-kultusz, – a mai napig is – nem telik el olyan karácsony, hogy valamelyik tévécsatornán ne adnák a bő hatvan éve Romy Schneider főszereplésével forgatott Sissi-filmeket, amik túlcukrozott mázzal vonják be a királyné alakját. Ez az édeskés beállítás sajnos még a mai napig is hat, és nem engedi, hogy reális képet fessenek a császár- és királynéról. Természetszerűen több dokumentum, de időnként még játékfilm is akad, amik igyekeznek az igazságnak megfelelő Erzsébet-bemutatásra, ugyanakkor számtalan olyan történelmi regény meg színdarab is születik, amik az osztrák filmről lejövő édi-bédi babát, vagy ezen a sémán túllépve éppen az ellenkezőjét, a gúzsba kötött, lázadó, rakoncátlan Sisit ábrázolják.

B. Török Fruzsina dráma- és forgatókönyvíró, dramaturg, rendező a most színre vitt Sisi drámájával elszakad ezektől sztereotípiáktól. Nem szeretné tovább éltetni a tündi-bündi, de a vad, rebellis Erzsébet-felfogásokat sem, hanem a tényekhez közelálló, a nem neki való császárnéi feladatok elől menekülő asszonyt akarja bemutatni. Ehhez igen érdekes drámai szituációt választ: Erzsébet Genfben, 1898. szeptember 10-ét megelőző estén, azaz a gaztett előtti órákban találkozik gyilkosával, Luigi Luchenivel, és hol csendesen beszélgetnek, hol éles szóváltásba keverednek, elmondják életük történetét, sorsuk alakulását. Ez a jobbára heves viták sorozatából álló, kíméletlen összecsapásokkal tarkított társalgás a merénylő képzeletében játszódik le. A szerző nem részlehajló, mindkét felet egyforma mértékben, arányosan mutatja be. Lucheni ráébred, közel sem azzal az Erzsébettel fog végezni, aki gondolataiban mint valami boldog, tejben-vajban fürdő császárné él, hanem akinek látszólagos csillogása mögött ott van az esendő, az élet terhei alatt megroppanó, fájdalmakat hordozó nő. Sisi 16 évesen lett felséges asszony, akitől zsarnokoskodó nagynénje~anyósa, Zsófia elvette gyermekeit, ami akkoriban teljesen magától értetődő cselekedetnek számított, csak egy szem fia, Rudolf esetében állt a sarkára, mentette ki kegyetlen módszereket alkalmazó nevelője kezéből. Nehezen viselte el a bécsi udvar merevségét, komisz pletykáit. Nem bírta a reprezentációval együtt járó kötöttségeket, egyik betegségből esett a másikba, depressziós lett, sehol nem lelt nyugalomra, bebolyongta Európát.

Luigi Lucheni is – miközben élesre köszörüli a vérontáshoz használt reszelőt, – néha halkan, néha indulatosan meséli el élettörténetét, törvénytelen gyermekként született 1873-ban, Párizsban, anyja hamar túladott rajta, egyik árvaházból lökték a másikba, nevelőszülei is gyakran váltogatták egymást. Keserves gyermekkora volt, szakmát nem tanult, katonáskodott, ezután Svájcban telepedett le. Fiatal felnőttként az anarchizmus felé fordult, ebben vélte felfedezni a számára üdvözítő tanokat, gyűlölte az általa henyének tartott és jómódban dúskáló arisztokratákat. Elhatározta, figyelemfelhívásként egyet megöl közülük, választása Erzsébet császárnéra esett, akinek genfi tartózkodásáról a helyi újságból értesült.

Ketten viszik vállukon ezt az elejétől a végéig jó ritmusú, élvezetes előadást. A címszerepet Gubás Gabi minden kritikát kiálló módon alakítja. Ő az életre kelt és a mi nagyon szerethető Erzsébet királynénk! Egyszerre méltóságteljes és gyarló, fennkölt és gyakorlatias, aki az eszével tudja, mi lenne a dolga, de a lelke nem engedelmeskedik. Dózsa Zoltán tökéletesen hozza az anarchista férfi figuráját. Az ő Luchenije elvakult, csőlátású, akit szomorú akciójától senki sem tud eltántorítani. Megérteni nem, csak megváltani akarja a világot. Úgy áll a közönség előtt ez a nemtelen indulatoktól fűtött ember, aki hisz bűnös cselekedete értelmében, hogy általa eléri célját. Papp Janó ruha- és látványterve kiemeli a két szereplő közötti különbözőségét, Sisi elegáns, fekete gyászruhát hord, legyezőjének csattanó hangja dramaturgiai funkciót tölt be, ugyanis kifejezi érzéseit, lelkiállapotát, Lucheni kopott munkásruhában készíti elő a vérontáshoz használt eszközét.

B. Török Fruzsina rendezi is az előadást, így biztos oda kerül hangsúly, ahová kell. A Sisi el nem vitatható erénye, hogy olyan emelkedett köznyelven szól a nézőkhöz, amit a ma embere is könnyen felfog, ugyanakkor ott van benne az a fajta ünnepélyesség, ami illik a dráma mondandójához. Igazán, a hely szelleméhez és a szereplők történelemben elfoglalt helyéhez méltó produkciót láthat az, aki beül a darabra.

 

 

Gérard Lauzier: Magas barna férfi felemás…

József Attila Színház

 

A József Attila Színház a „Filmek évada” összefoglaló címet adta idei szezonjának. A Macskafogó és A király beszéde után december 7-én tartották a Magas barna férfi felemás.. ősbemutatóját. Az 1972-ben a világ minden táján elképesztő nézőszám mellett vetítették Pierre Richard és Mirelle Darc főszereplésében a Magas szőke férfi felemás cipőben című francia filmvígjátékot. Ez a siker felkeltette Hollywood érdeklődését, több, az amerikai ízléshez passzoló változatot, úgynevezett remeke-et is forgattak, a franciák meg pláne nem akartak kimaradni ebből a bumm-ból, még a közelmúltban is állítottak színpadra olyan bohózatokat, amikben nyomokban felismerhető az alapötlet. Az angyalföldi teátrum is egy ilyen utánérzést visz színre. Nemlaha György, a kitűnő művészeti író, szerkesztő nemrégiben Párizsban látta Gérard Lauzier Liftről balra című darabját, megtetszett neki, úgy vélte, itthon is kelendő lenne, ezért felhívta rá Simon Kornél színész-rendező figyelmét, hogy a főszereplő, Yan karaktere olyan, mintha ráöntötték volna. Ő azonban inkább a rendezést választotta. Nemlaha lefordította, és a József Attila idei tematikájába simuló: a Magas barna férfi felemás… címe lett a bohózatnak. Simon Kornél Szokolai Brigitta dramaturggal együtt karcsúsította és felgyorsította az eredeti vígjátékot, párbeszédeit is aktualizálta. Papp Janó díszletei a jelenbe helyezik a darabot, kulcsfontosságú funkciót tölt be három ajtó: a lifté, Yan meg Boris lakásáé, de az erkély meg a közlekedőfolyosó is a játéktér szerves részét képezi. Papp Janó tervezte a jelmezeket is, amik mind egy szálig kifejezik a szereplők társadalmi helyzetét: a mondén dáma, Florence malomkeréknyi kalapokban parádézik, az ifjú asszony, Eva alig ruhácskákban domborít, a házvezetőnő, Marilda takarításhoz illő hacukákban, Alice kihívó minikben feszít. A férfiak is foglalkozásukhoz passzoló ruházatban járnak-kelnek, a festő, Yan bohémebb nadrágokat, ingeket, mint ahogyan a haverja, Jean-Yves is, a magas állású férj, André konvencionális öltönyt, a dúvad Boris hétköznapi cuccokat, a főtörzs és a tizedes egyenruhát hord.

Simon Kornél egy mondatban foglalta össze a vígjáték tartalmát: „helyzetkomikumokra épülő párkapcsolati dráma – huzatban.” Mindenféle vígjátéki elem megtalálható a Magas barna férfi felemás…-ban, ami elengedhetetlenül szükséges bármely kellemes színházi időtöltéshez. Cselekményére nem is kell sok szót vesztegetni. Az ajtókat mindig a leglehetetlenebb pillanatokban csapja be szél, párok hol kint, hol bent rekednek a másik lakásában, vagy a folyosón, ami számtalan riadalmat okozó afférhoz vezet, ezért is kapta az Ajtók összeesküvése alcímet a bohózat. A szereplők is jellegzetes vígjátéki figurák: Yan, a sete-suta, fülig szerelmes festőművész, Boris és André, a tapló meg a sima modorú féltékeny férj, Florence, a csábító delnő és Eva, a kacér csinibaba, Jean-Yves, a jómadár barát meg Alice, a butuska kiscsaj, Petit főtörzs és Lopez tizedes, a két ostoba fakabát, és Marilda, a minden lében kanál házvezetőnő. Ők tízen éppen elegek ahhoz, hogy vicces és mulatságos meg bosszantó és félreértéseken alapuló jelenetek egymás után váltsák egymást.

A színészek derekasan helytállnak, tudásuk legjavát nyújtják, szemmel láthatóan élvezik a komédiázást, lubickolnak a szerepük adta mókázásban. Bercsényi Péter elismerésre méltóan alakítja a csetlő-botló, felkapott, így megrendelésekkel bőven ellátott festőművészt, aki az egyik zavarba ejtő szituációból pottyan a másikba. Az ő Yanja néha azt sem tudja, hol áll a feje, fiú vagy lány, annyira összezavarodik attól a sok-sok kínos perctől, amikbe minduntalan belecsöppen. Marildát, a formás házvezetőnőt Korponay Zsófi mesterien jeleníti meg, ha kell egyszerű takarítónő, de képes átváltozni szívtipró vamppá. Zöld Csaba Borist az előbb üt, utána kérdez, nagytermészetű és folyton félrelépést vizionáló, mindig megcsalást szimatoló férjet igen humorosan kelti életre. Evát, a szemrevaló és kívánatos, hűséges, nyíltszívű menyecskét Balla Eszter brillírozva személyesíti meg. Szabó Gabi tökéletesen állítja színpadra a vonzó, férfiakat megbolondító, érzékiségüket felkorbácsoló, de hideg fejjel is cselekedni képes végzet asszonyát, Florence-ot. Quintus Konrád mintaszerűen hozza a piperkőc Monsierur André Arnauld-t, aki kívülről hidegvérűnek látszik ugyan, de belülről mardossa a zöld ördög, ugyanakkor hajtja őt a férfiúi vadászösztön.  Blahó Gergely Yan semmirekellő, szelfiző haverját, Jean-Yves-et a figura megkívánta lazasággal, nemtörődömséggel formálja meg. Alice-t, a szexi barátnőt Fekete Réka Thália néhol kedves, néhol célratörő fehérnépként mutatja be. Blazsovszky Ákos remekül játssza a buta, önelégült, nehézfejű főtörzset, társát, az élesebb eszű, folyton ledorongolt, tizedest Resetár Dániel parádésan adja elő.

A Magas barna férfi felemás… nem akarja megváltani a világot, nem óhajt súlyos társadalmi kérdéseket boncolgatni, választási és válaszadási kényszer elé állítani a nézőt, hanem csupán szórakoztatni, önfeledten kacagtatni akarja, nem szeretne egyebet, minthogy az emberek jól érezzék magukat, nevessenek, oldódjanak bennük a mindennapok hajtásában keletkező feszültségek. És ez bizony nem kevés, mert maradéktalanul megvalósítja mindezeket.

Móricz Zsigmond: Magyar mesék

Ivancsics Ilona és Színtársai

Pomázi Művelődési Ház és Könyvtár

 

Móricz Zsigmondot mindig érdekelte és izgatta a drámaszerzés meg a színházak világa. Leginkább az foglalkoztatta, miként lehetne olyan műveket alkotni, amik kasszasikert aratnak, de mondanivalójuk is van, nem csupán a rekeszizmokra hatnak. Rossz érzéssel és elkeseredve figyelte, hogy profi színdarab-gyárosok ügyesen, kifogástalan dramaturgiai érzékkel megírt, többnyire polgári miliőben zajló társasági színjátékaira tódul a közönség, amik semmiről sem szólnak, csak felszínes, ki kit csalt meg, vagy vert át férfi-nő kapcsolatokról. Móricz túl nagy író volt ahhoz, hogy könnyed kis bohóságokat, gyorsan elillanó buborékokat alkosson, ezért megpróbálkozott a lehetetlennel, azaz olyan komédiák létrehozásával, amik nem a pesti aszfalton vagy valamiféle művi, falusi környezetben játszódnak, hanem igazi vidéki közegben, és bennük van a magyar nép egészséges, néha vaskos humora, egy kis bolondozásra mindig kész jókedve. Az első nagy háború előtt inkább rövid, egyfelvonásos bohózatokat írt, amiket a nézők igencsak kedveltek. Ezek közül válogatott ki négyet Ivancsics Ilona rendező, és Magyar mesék összefoglaló cím alatt mutatta be őket a Tököli Művelődési Központ és Könyvtárban, október 25-én.

A férfi és a nő szerelme a „világ abroncsa” – ahogyan ezt Madách Imre megfogalmazta. Örök és megunhatatlan téma, mindig lehet újat mondani róla. Móricz Zsigmond is hozzátett ehhez, az ő nőalakjaiban ott lapul első feleségének, Holics Jankának nehéz természete, ugyanis mindegyiküket róla mintázta. Ezek az asszonyok mindig elégedetlenek, sértettek, emésztik magukat, gyötrődnek és szekálják a férjüket. Ezekben a vidám kis egyfelvonásásokban csupán nyomokban fedezhetők fel ezek az idegesítő fehérnépek, mint például Bugyiknéban meg a Csúf asszonyban, annál több bennük a derűre meg a tréfálkozásra való hajlam. Mindannyian csalfák és huncutok, közös bennük, hogy férjük szeretetéért küzdenek. Eközben csípős a nyelvük, visszafeleselnek, nem hagyják magukat, ott keresik a kárpótlást, ahol megkapják, ha az a szomszéd, akkor nála. A férfiak is mind egy szálig úgy viselkednek, mint általában a teremtés koronái, a házasságban eltöltött idővel arányosan unják az asszonyt, ha csak kinyitja a száját, menekülőre fogják, és már az is bosszantja őket, ha párjuk semmi másra, csak egy kis cirógatásra vágyik. Mindkét nem képviselője olyan, mint a földkerekség bármely táján, igyekeznek egymás eszén túljárni, megviccelni a másikat, itt is sértődősek, kellemes és kellemetlen perceket okoznak~szereznek. Nem hiába kapta a Magyar mesék a Szerelmetes vidéki csetepaték alcímet.

A közönség pompásan szórakozik, felszabadultan nevet a sikamlós helyzeteken, az ízes párbeszédeken, amik egy cseppet sem erőltetettek, mert tökéletesen illenek a darab szellemiségéhez. Matisz Gábor tetszetős jelmezeiben és Sebők Péter a magyarság letisztult ízlésvilágát tükröző látványvilágában, vagyis ezekben a stilizált népviseletekben és berendezési tárgyak között furcsa is lenne, ha amolyan pesti tájszólásban beszélnének a szereplők. A fellépő színészek mesterségbeli tudása és művészi elhivatottsága nélkül nem férkőzne ennyire közel a nézők szívéhez az előadás. Hatan játszanak benne, Lázár Csaba mintaszerűen hozza a furfangos tengericsősz és a házasságba belefásult, minden hájjal megkent Ember karakterét. Csomor Csilla a megbántott, a férje figyelmére áhítozó Asszonyt és a házsártos Bugyiknét utolérhetetlen mókázással állítja színpadra. Hajnal János kifogástalanul alakítja a féltékeny, már a nászéjszakáján is inkább a hozománytehénnel, mint a menyecskével törődő Ferit és a bamba dinnyecsőszt. Kiss Emma elismerésre méltóan jeleníti meg a kacér, csábító, minden férfire szemet vető Szépasszonyt és a kívánatos, fiatalasszony Marit, aki friss urában nagyot csalódik, mert annak inkább a borjas szarvasmarhára van gondja, mintsem rá, ugyanis alig-alig néz harmatos, ifjú nejére. Király Adrián bravúrosan kelti életre a fásult Bugyikot, és az első olvadó tekintetre azonnal pozitívan reagáló Szomszédot. Nemcsók Nóra igen szórakoztató módon személyesíti meg nagyszájú Julit és a mérges Csúfasszonyt. A színészek pazar játéka mellett az előadás igazi népi jellegét a Duna Táncműhely minden egyes táncosa és Juhász Zsolt koreográfiája még jobban kiemeli. A produkció életörömtől duzzadó alaphangulatáról Dulai Zoltán és Bandája nem amolyan sírva vigadós nótákkal, műdalokkal, hanem lelkünkhöz közel álló, hiteles népzenével gondoskodik.

Ivancsics Ilona igazán értő kézzel rendezi ezeket a kedves parasztvígjátékokat, amik semmivel össze nem hasonlítható, jó érzést keltenek a közönségben, mert végre olyan komédiákat láthat, amiknek cselekménye a mi szülőföldünk fészekmeleg, otthonos világához kötődik. Ebben magunkra ismerhetünk, mert dialógusai, konfliktusai, vígjátéki szituációi végre nem a Broadway tőlünk annyira távol eső, nemzetközi terében esnek meg, hanem itthon, a mi hazánkban.

Abe Burrows: Kaktuszvirág

Belvárosi Színház

Orlai Produkciós Iroda

 

A kaktusz virága a földkerekség egyik leggyakrabban játszott színműve, aminek az atyja az 1910-ben New Yorkban született, és 1985-ben ott is elhunyt Abe Burrows. Rádiós komédiák szereplőjeként, majd szerzőjeként tűnt fel, ezután váltott át vígjátékok írására. A kaktusz virága alapötlete a Fleur de Cactus c. francia zenés darab, aminek alapján Abe Burrows elkészítette saját változatát, a Cactus Flowert, amit 1965-ben játszottak először a Broadway-n. Világhírnévre azonban az 1969-ben forgatott filmmel tett szert, aminek az A kategóriás Walter Matthau, Ingrid Bergman és a még kezdő Goldie Hawn a főszereplője. Goldie Hawnt ezért az alakításáért 1969-ben a Legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjjal jutalmazták. A film utóéletéhez tartozik még a 2011-es feldolgozás, a Kellékfeleség, ami legalább akkora sikert aratott, mint az eredeti mű. A kaktusz virágát több, mint ötven év alatt – külföldön és belföldön is – megszámlálhatatlanul sokszor mutatták be. Legutóbbinak Kaktuszvirág címmel december 3-án volt a premierje a Belvárosi Színházban, az Orlai Produkciós Iroda előadásaként.

Egy ennyire közismert történet újbóli színrevitelekor nem annyira a sztori érdekességén, fordulatosságán, humorosságán van a hangsúly, mert ezekkel jóformán mindenki tisztában van, hanem a színpadra állítás mikéntjén. Jelen esetben a Kaktuszvirágból, ebből a félévszázados darabból a rendező mit emel, vagy hagy ki, mit helyez előtérbe. Novák Eszter nem teszi át a mába a cselekményt, nem aktualizálja, hanem visszatér az eredeti, 1965-ben bemutatott komédiához, amit Fodor Viola akkoriban menő, élénk színvilágú, műanyagszékes, csőbútoros díszletei és Őry Katalin miniszoknyás, virágos inges meg pongyolaszerű jelmezei is kifejeznek, ezen felül a zeneszámok is a hatvanas évek beatkorszakának a slágerei. És hogy senkiben ne legyen kétség, melyik korba tegye a cselekményt, a pillanatnyi habozót az egyik szereplő, Harvey gombafej-frizurája tökéletesen eligazítja. Mindezeken felül kiemelkedően fontos tényező még a színészek mesterségbeli tudása, művészi elhivatottsága, mert ezen áll vagy bukik az előadás, hogy az megnyitja a nézők szívét és beférkőzik oda. Ez bizony mindig is így volt, és most, a Belvárosban sincs másképp: a közönség pompásan szórakozik, önfeledten kacag, és mulat az ismert sztorin, a kitűnően megírt és eljátszott karaktereken.

Ötvös András remekül viszi fel a színre a fogorvos Juliant, ezt a nagy dumás, füllentéseibe belebonyolódó, a maga szőtte hazugsághálóból kikeveredni nem tudó „hanta boy”-t. Kovács Patrícia a tőle megszokott és elvárt profizmussal jeleníti meg a visszafogott, szúrós, a vénlányállapotba már-már beletörődő asszisztensnőt, Stephanie-t, aki a szerelem hatására kivirágzik, és vonzó, szépasszonnyá válik. A kedves, kis cukorbaba, a mindig a mások boldogságával törődő Tonit Józsa Bettina kifogástalanul alakítja. Hunyadi Máté elismerésre méltóan hozza a mindig tettre és minden csibészségre kész szomszédfiút, Igort. Schruff Milán igen szórakoztatóan kelti életre a Julian haverját, a lejmoló, a jég hátán is megélő, henye, dolgozni nem, csak szórakozni akaró hippit. A mindig hódítani akaró, tüzes vérű spanyol macsót, senor Sanchezt Ficzere Béla a figurához illő sármmal és lángoló szenvedéllyel személyesíti meg. Missis Durant, a még mindig szemrevaló és szereleméhes dámát Fekete Györgyi mesteri módon formálja meg. Mész Adrienn korrekten ábrázolja a táncos lábú leányzót, Georgiát.

Kellemes, megnyugtató és ellazító előadás a Kaktuszvirág. Jól számít és nem is vár el többet az, aki beül rá, minthogy két órán át nevessen, elfeledkezzen napi gondjairól, bajairól, kiessen a mókuskerékből. És bizony ettől számtalan esetben nem is kell több.

 

Ronald Harwood: A nagy négyes

József Attila Színház

Gaál Erzsébet Stúdió

 

Az 1934-ben, Fokvárosban született brit regény, dráma- és forgatókönyvíró nem ismeretlen a magyar közönség számára, ugyanis több, hollywoodi kasszasikert kasszasikerre halmozó film történetét alkotta meg. A nagy négyest (Quartett) viszont színműként láthatták először a londoniak 1999-ben. Azóta a világ minden táján se szeri, se száma A nagy négyes-bemutatóknak, hazánk teátrumai is gyakran tűzik műsorukra. A legutóbbi premier a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójában volt november 22-én. Az ilyen, a nézőkben és a kritikusokban is egyaránt kedvező hatást kiváltó műveket általában más műfajba is átteszik, ez esett meg A nagy négyessel is, az A kategóriás színész, Dustin Hoffman – hozzá hasonló nagyágyúkkal – 2012-ben rendezett filmet belőle, a forgatókönyv elkészítésére Ronald Harwoodot kérte fel. A film is akkora közszeretetnek örvend, mint a színdarab.

Ronald Harwoodot már fiatal korában beszippantotta, és azóta is fogva tartja a színház titokzatos világa. Eleinte próbálkozott a játékkal is, de ráébredt, a világot jelentő deszkákon nem sok keresnivalója akad. A megélhetés érdekében mindenféle – időnként nemszeretem – színházi aprómunkát is elvállalt, huzamosabb ideig egy neves angol színész öltöztetőjeként dolgozott. De ez a jó pár esztendő azonban nem bizonyul elvesztegetett időnek, ugyanis a kulisszák mögött sok mindent látott és tapasztalt, az itt szerzett élményeiből táplálkoznak színművei és regényei is.

A nagy négyes operaénekesek közegébe viszi el a nézőt. Előkelő, de inkább csak közepes szintű ellátást nyújtó nyugdíjasházban tengeti napjait két, valamikor közismert dalnok és egy díva: Cecily, a még mindig vonzó, kedves, igen feledékeny alt, Reginald, a kimért, fensőséges és összeszedett tenor meg Wilfred, a csapongó, örökké fickós bariton. Elvannak maguk között, az aktív korukra gondolnak, amikor még rajongtak értük és valakik voltak. Ez a múltidézés ad lelki táplálékot nekik, hogy a sivár jelent el tudják viselni. A szokásos torzsalkodások közepette telik-múlik az idő. Felemlegetik, és elvitatkoznak azon, hogy közülük kit szeretett jobban a közönség, hányszor tapsolta vissza, ki nem bírta minden esetben tisztán kiénekelni a magas C-ét, ki kinek a feleségével~férjével szűrte össze a levet, vagy melyik ünnepelt csillag bújt ágyba a férfierőtől duzzadó díszletmunkással, ki hízott meg, vagy éppenséggel maradt karcsú, most pedig kivel kivételez a nővér, és ezért kap dupla eperlekvárt. Ebbe az állóvízbe Jean érkezése dobja be a hatalmas hullámokat kiváltó követ. Közülük Jean vitte a legtöbbre, sztárszopránként neves dalszínházak kapkodtak utána. A helyzet pikantériáját az adja, hogy Reginalddal rövid ideig tartó házasságban élt. Minden felkavarodik, újra felszínre kerülnek régi sérelmek, sebeket adnak és kapnak. Csupán egyvalami tudná újra összehozni őket: Verdi születésnapjára az otthonban műsort szerveznek, és ezen előadhatnák a Rigoletto harmadik felvonásának híres kvartettjét. Hárman benne vannak, kivéve Jeant, ő hallani sem akar róla, hiába győzködik. Végül hosszas kérlelés után belemegy, és – mai szóval kifejezve: playbackről – előadják a négyest, és osztatlan sikert aratnak.

A nézők most is élvezik ezt a Csiszár Imre rendezte pergő előadást. Elsősorban a mindenki által átélhető és fészekmeleg dialógusok miatt, ugyanis egyszerre szórakoztatnak, ugyanakkor imitt-amott szomorúsággal is eltöltenek, néha bizony félelemmel is, mert bárki, aki megette már a kenyere javát, az előre láthatja belőle a sorsát, mert se perc alatt kerülhet ilyen félig-meddig óhajtott együttélésbe. A magány, az elesettség, a kiszolgáltatottság elől menekülve akarva-akaratlanul belecsöppenhet a színpadon látott kényszerhelyzetek akármelyikébe. Másodsorban a színészek minden kritikát kiálló teljesítménye az, ami ennyire „feldobja” a produkciót, és jóleső érzéseket kelt a nézőkben. Vándor Éva hibátlanul alakítja a mozgékony, vibráló, mindenkinek jót akaró Cecilyt, ezt a szeretetreméltó, önzetlen, néha túlbuzgó, túl sok asszonyt. Ennek a figurának a harsányságát egyenlíti ki Fehér Anna visszafogott, halk, súlyos titkokat cipelő, remek Jeanja. Ujréti László tökéletesen hozza a kívülről bölcs, de belül fortyogó indulatoktól fűtött, nagyvonalú, ugyanakkor kicsinyes, de együttérzésre is képes Reginaldot. Kerekes József a bohókás, virgonc, pajzán, de szerethető Wilfredet kifogástalanul kelti életre. Csiszár Imre tervezte a minimális, azaz fotelekből, asztalokból álló díszletet. Szakács Györgyi jelmezei kifejezik a szereplők állapotát, Cecily lezser szabadidő ruhában, Jean választékos nadrágkosztümökben, Reginald elegánsabb, ing – nyakkendő – nadrág összeállításban, Wilfred hétköznapibb öltözékekben jár-kel.

Kellemes perceket szerez magának az, aki beül és megnézi A nagy négyest. Humoros és ismerős, közelről megtapasztalható szituációi belopják magukat a közönség szívébe, mulattatják őket, és még elmélázásra is késztetik. Egyszóval érdemes megnézni!

Deborah Zoe Laufer: Szemünk fénye

Belvárosi Színház

 

A világ számos teátrumában több művével is sikert sikerre halmozó, kortárs amerikai írónő darabját, a magyarra Szemünk fényé-nek (The Last Schwartz) fordított vígjátékot október 9-én vitték színre az Orlai Produkciós Iroda szervezésében, a Belvárosi Színházban. A premiert megtisztelte jelenlétével a szerző, aki már a próbafolyamat alatt is segítette a rendező, Szabó Máté és a hat színész munkáját. A Szemünk fénye ősbemutatója 2008-ban volt az Egyesült Államokban, ami után bő tíz évet kellett várni, hogy megérkezzen hozzánk.

A témája – bár kötődik a zsidósághoz és vallásos szokásaihoz, – általános érvényű, a földgolyó bármely pontján és nemzetében, felekezettől függetlenül megjelenik. Olyan családi összejövetelek mindenhol előfordulnak, ahol a résztvevőket ugyan vérségi kapcsolat fűzi össze, tudják~érzik, együvé tartoznak, ennek ellenére jóformán semmi közös nincs bennük, sőt úgy vélik, idegenek egymás számára. Ugyanis korábban, úgy a gyermekkor táján, bármennyire is szoros volt közöttük a kötelék, a nagybetűs élet szétszórta őket, más-más irányba fordultak, véleményük eltérő, és hiányzik belőlük a minden különbözőséget felülírni és meghaladni képes szeretet. Egy-egy ilyen „összeröffenéskor” rettentően igyekeznek jópofának látszani, ugratják is rendesen egymást, régi, együtt átélt élményeket emlegetnek fel, de elég egy bárki által odavetett, kellően végig nem gondolt éles szó, vagy bántó megjegyzés, és kiborul a bili. Néha még tettlegességre is sor kerül, többnyire azonban szájkarate folyik, válogatott sértéseket vágnak egymás fejéhez, mélyre bezárt és gondosan eltemetett indulatoktól sistergő mondatok záporoznak. Nagy kiborulások, odamondogatások zajlanak ilyenkor.

A Szemünk fényében is ehhez hasonló eseménynek tanúi a nézők. A Schwartz család összejön az elhagyott szülői házban, hogy megünnepeljék édesapjuk halálának első évfordulóját. A négy testvér közül csak a legidősebb, Norma ragaszkodik az ősi otthonhoz, a benne lévő tárgyakhoz, a zsidó hagyományokhoz. Idősebbik bátyját, a pénzügyi guru Herbertet csak az épület vagyoni értéke foglalkoztatja, az érzelmiek egyáltalában nem. A középső fivér, az autista Simon, nem e földi világban él, a Holdra kíván költözni. A népmesei legkisebb fiú, a link, reklámfilmes Gene, mindnyájuk szeme fénye pedig fütyül mindenre, csak nyűg neki ez az egész „cirkusz”, nem is érti, nővérük miért ragaszkodik a puszta falakhoz, a csorba használati eszközökhöz meg az értéktelen dísztárgyakhoz, a neki már semmit nem jelentő, kiüresedett rítusokhoz. A famíliához tartozik még Bonnie, Herbert kissé unalmas, engedelmességhez szokott felesége. Ebbe a zárt, kényszeredett közösségbe robban be Gene barátnője, a vallástalan, egyik nevelőszülőtől a másikig hányódó Kia, a 20 éves a fenékig érő hajú, hosszú lábú szexbomba, aki csak úgy, az első ránézésre tűnik buta szőke kiscsajnak. Naiv, időnként ostoba és otromba, oda nem illő, egyáltalában nem bosszantónak szánt, de lényegre tapintó kérdéseivel méretes köveket hajigál a Schwartz család poshadt állóvizébe.

A Szemünk fénye vígjáték, de legalább annyira tragédia is. Szabó Máté rendező, gondosan ügyel arra, hogy komikus elem több legyen, mint drámai, és a szomorú részek is humoros végkifejletekben oldódjanak fel. A gyermektelenség minden kultúrában hatalmas csapásnak minősül, és az asszony megbélyegzésével jár, mert megterheli a házasságot. Nem „piskóta”, ha a körberajongott öcsike kikezd bátyja feleségével, és a szeretőjévé teszi. Az sem számít etikus kérésnek, ha a köztiszteletnek és szeretetnek örvendő após fizetni akar meddő menyének, hogy hagyja el hites urát, mert így a férfi szabaddá válik, újranősülhet, és lehetnek törvényes utódai. Az is, ép ésszel alig felfogható lépés, hogy a hatóságoknál az anya jelenti fel kamasz fiát, mert az füvezett, és ezt a vállalhatatlan és csúnya tettét azzal indokolja, vallási és világi törvények betartása érdekében cselekedett így. De az sem helyes felfogás, hogy a várandós csinibaba a meglehetős egészségügyi kockázatot jelentő abortuszt még csak műtétnek sem tekinti, csupán a legegyszerűbb és legkényelmesebb módnak, hogy megszabaduljon nem kívánt terhességétől.

A Szemünk fénye cselekménye rövid idő alatt, egy térben, mindenféle kacattal, elavult bútorral telezsúfolt szobában történik. Ondraschek Péter díszletei jellemzik az egykor benne élőket, és felidézik az otthon melegét. Kiss Julcsi ruhái kifejezik a szereplők társadalomban elfoglalt helyét. A zsidó hagyományokhoz ragaszkodó, festetlen arcú Normát és Bonnie-t szimpla, egyszerű szabású, mindenféle cicoma nélküli, térd alá érő fekete ruhába bújtatja, ahogyan azt az ortodox előírás megköveteli. Az igen mutatós, erősen sminkelt, kibontott hajú Kiát viszont élénk színű, kihívó minibe öltözteti. A három férfi ruházatában semmi nem utal a hithű zsidó férfiak közismert viseletére, mindannyian lezser, – nadrágban, ingben, pólóban, zakóban – azaz utcai ruhákban járnak-kelnek. A színészek mindent megtesznek az produkció sikeréért, rajtuk múlik, hogy miként hat a nézőkre. Péter Kata tökéletesen alakítja a fájdalmakkal telített, terméketlen asszonyi létbe beletörődő, de a Gene-nel folytatott viszonnyal sivár, egyhangú életébe némi izgalmat csempésző Bonnie-t. Szamosi Zsófia vaskalapos, merev Normája olyan, amilyennek az ilyen szemellenzős asszonynak lennie kell: se lát, se hall, és csökönyösen kitart elvei mellett, még akkor, ha bajt hoznak rá, és elkergetik a szülői házból egy szem fiát. László Lili mesterien ábrázolja az igen dekoratív Kiát, hibátlanul mutatja meg, hogy karaktere frivol külseje ellenére nem üresfejű libuska, hanem jó érzésekkel teli teremtés, akiben sokkal több a női szolidaritás, mint azt kacér viselkedése alapján gondolni lehetne. Pataki Ferenc kifogástalanul kelti életre a számító, mindent piculákban mérő, közömbös Herbertet. Az elvarázsolt, az eget fürkésző, nem a hétköznapi, hanem valamiféle világunkat meghaladó létbe kívánkozó Simont Dékány Barnabás remekül személyesíti meg. Nagy Dániel Viktor igen meggyőzően hozza a nyegle, megbízhatatlan, Gene-t.

Pergő előadás a Szemünk fénye, vannak olyan jelenetek, amikor a nézők a hasukat fogják a nevetéstől, és bőben akadnak olyanok is, amikor síri csendben ülnek. Semmi sem fehér vagy fekete benne, meg kell találni a sötétben a világosat meg a világosban a sötétet. Ez adja a produkció savát-borsát.

Moliére: Tartuffe

Nemzeti Színház Nagyszínpad

 

Az 1622-ben Jean-Baptiste Poquelin névvel született, és 1673-ban elhunyt, művésznevén Moliére a világirodalom legismertebb szerzői közé tartozik. Az arisztotelészi hely – idő – cselekmény drámai hármas egységét betartó vígjátékait máig játsszák, szeretik a színészek, ugyanis pazar szerepekkel ajándékozza meg őket, a színigazgatók meg azért, mert darabjaival biztos anyagi és közönségsikert aratnak. A nézők okulására Moliére amiatt túloz el valamiféle emberi gyengeséget, hogy felhívja rá a figyelmet. Művei jellemkomikumok, de szép számmal akadnak bennük helyzetkomikumok is. XIV. Lajos különösen kedvelte őt, és ez hozzájárult népszerűségéhez, Moliére is viszonozta az uralkodó jóindulatát, amire legfőképpen a Tartuffe 1664-es bemutatója után volt szüksége. Ezért vannak ott, a komédia végén a Napkirályt dicsőítő szavak, amik bölcsességét, államférfiúi nagyszerűségét hirdetik. Moliére műveinek sajátossága a „deus ex machina”, amikor az elvakult főhős ráébred butaságára, és már minden veszni látszik, amikor valamiféle egészen kis apróság miatt kiderül az igazság.  A Tartuffe-ben is ez történik, a jómódú Orgon a házába fogadja a szent embernek látszó, valójában velejéig romlott Tartuffe-öt. Rajta meg az ájtatos anyján kívül mindenki: fia, lánya meg annak udvarlója, mutatós hitvese és sógora, de még a szobalánya is tudja, miféle kígyót melenget a kebelén. De mondhatnak bármit, Orgon hajthatatlan. Javait mind egy szálig ráíratja Tartuffe-re, lányát feleségül akarja adni hozzá. Ekkor lép közbe Elmira, Orgon szép felesége, és lépre csalja a képmutatót. Tartuffe azután kimutatja a foga fehérjét, lehull róla a kegyeskedő álarc, kizavarja a házból a családot, Orgont feljelenti. Úgy érzi, tökéletes munkát végzett, övé az egész vagyon. És ekkor jön az isteni segítség: a hatóságok kiderítik, régóta körözött bűnöző. Orgon ráébred, mekkora hibát követett el, újra a régi lesz, azaz szerető férj, gondoskodó, jó apa, aki nem győz hálálkodni királya éberségének.

Ma már klasszikusokat úgy visznek színre, hogy azokban legyen benne napjaink gondolatvilága és több, mához szóló üzenete, nem elég, ha csupán magát a művet, úgy ahogyan azt a szerző megírta, bemutatják a színpadon, hanem máshová helyezik a hangsúlyokat, részleteket felnagyítanak vagy kihagynak, újakat tesznek bele. David Doiasvili grúz rendező is ezt teszi az október 18-án, a Nemzeti Nagyszínpadán bemutatott Tartuffe-fel. Azt emeli ki, hogy ma is bőven akadnak nem csupán vallási, hanem tágabb értelemben vett álszentek, akik lépten-nyomon becsapják, csúnyán átverik a naivakat, akik bedőlnek és hisznek nekik. Mindenki áldozatává válhat ezeknek a kétszínű alakoknak, báránybőrbe bújt farkasoknak. A rendező állásfoglalása nem derül ki világosan, ezért mindenki maga döntheti el, kit tart szélhámosnak, szemfényvesztőnek.

Amióta sem a filmvásznon, sem a színpadon látható élethű szekszelés, de még a pornográfia sem okoz semmiféle erkölcsi felháborodást, sőt megszokottá, szinte kötelező elemmé vált, azóta Elmira Tartuffe igazi szándékát leleplező kísérlete is ilyen irányú változáson esik át. A szépasszony kacérkodik, incselkedik a gonosztevővel, hogy lerántsa róla a leplet, és felnyissa férje szemét. Most azonban olyan túlfűtötten erotikus jelenetsort láthat a néző, ami ha filmen menne, nyugodtan ki lehetne tenni rá a 18-as piros karikát. De nem ez a pajzán részlet a legérdekesebb a Tartuffe-ben, hanem a záró kép. Orgon és családja ahelyett, hogy seprűvel ebrudalná ki a közéjük befurakodó, életüket gyökeresen felforgató jómadarat, hanem békésen, a legnagyobb egyetértésben és lelki nyugalomban együtt teázik, vagy kávézik vele. Előtte mindent elkövetettek, a világot felforgatták, hogy kipenderítsék ezt a díszpintyet, a végén viszont egy asztalnál üldögélve, cukrukat kavargatva, csendesen, meghitten társalognak és iszogatnak vele. Most akkor mi történt valójában? Mit sugall ez a befejezés? Akárhogy kapálódzik és követ el bármit is a jámbor ember, mindenféleképp a gonosz kerekedik felül? Győz a rossz, az álnok? Nem kapja meg jogos büntetését, ami jár neki? Ki lehet, sőt kell egyezni vele? Muszáj, vagy okosabb beletörődni ebbe?

Ezt az egész, rendkívül mozgalmas, harsány és a nevetőizmokat megdolgoztató előadást keretbe foglalja Orgon anyjának, a se lát, se hall Tartuffe-imádó Perneille asszonynak a monológja. Nagy Mari remekül kelti életre ezt a szemellenzős asszonyságot. Egy módos ház szobájának berendezési tárgyait mutatják a díszletek, amiket a rendező, David Doiasvili tervezett. Bánki Róza jelmezeivel napjaink ruháiba öltözteti a színészeket. A fiatalok bolondos cuccokban grasszálnak, a ház ura kissé viseltes nadrágban és ingben jár-kel, anyja unalmas özvegyi feketében üldögél, a vonzó dáma izgató, tűzpiros, hosszú uszályos estélyiben parádézik, a szobalány is ízléses tüllszoknyában repked le és fel. A jó firma, egyszerre óvatos és mohó, visszafogott és gátlástalan Tartuffe-öt Trill Zsolt a tőle megszokott és elvárt profizmussal viszi fel a színre. Szűcs Nelli Dorine-ja olyan, amilyennek egy minden lében kanál társalkodónőnek lennie kell, cserfes, szemtelen, odamondogató, az ördögtől sem félő, de ha kell vele cimboráló fehérnép. A szamár Orgont Horváth Lajos Ottó igen meggyőzően személyesíti meg. A dekoratív Elmirát, akire szemet vetett Tartuffe, aki miatt teljesen kiesik kenetes buzgóságot mímelő szerepéből, Ács Eszter elismerésre méltóan alakítja. Orgon csélcsap, költekező fiát Szabó Sebestyén László a figura megkívánta flegmával jeleníti meg. Barta Ágnes mesteri módon formálja meg Orgon engedelmes lányát, aki zokszó nélkül beletörődik apja lehetetlen akaratába, és kész férjhez menni Tartuffe-höz. Berettyán Sándor ügyesen hozza az össze-vissza futkározó, kissé ütődött és feminin udvarló karakterét. Berettyán Nándor mintaszerűen játssza az észnél lévő, sajnos hiába beszélő sógort.

Kérdéseket feltevő, állásfoglalásra és önvizsgálatra késztető Tartuffe-változatot láthat az, aki megnézi ezt a komikumot és tragikumot is bőben tartalmazó produkciót.

Dennis Kelly: 23 perc

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház

Orlai Produkciós Iroda

 

A most 49 esztendős Dennis Kelly angol író színházi produkciók, játék- és tévéfilm forgatókönyvek szerzője. Monodrámája, a Girls and Boys magyarul a 23 perc címet kapta. Ősbemutatója 2018 februárjában volt az Egyesült Királyságban, a Royal Court Theatre-ban. Hozzánk hamar megérkezett, idén nyáron, a balatonföldvári Kultkikötőben már láthatta a közönség, és a darab mondanivalója annyira megfogta a nézők szívét-lelkét, hogy a legjobb előadásnak választották meg. A fővárosban október 3-ától látható a Jurányiban.

Különböző élettörténeteknek mindig érdekes és izgalmas fültanúi lenni. Pláne egy olyan kőkemény üzletasszonyénak, mint aki a 23 percben szerepel. Ez, a negyedik X-e körül járó, név nélküli, karakán nő férfiakat lepipálva érte el sikereit, mégpedig a filmiparban, ami inkább a teremtés koronáinak a terepe. Nem mindig volt ám ennyire céltudatos, egyetemistaként bizony afféle csetlő-botló, egyéjszakás kis csajként viselkedett, vagy értelmetlen, sehová sem vezető kapcsolatokban hánykódott, mindenféle drogot kipróbált. Azután megismerkedett a nagy Ővel, feleségül ment hozzá. Lánya és fia született: Linnie és Danny. Pár évnyi gyereknevelést követően saját karrier építésébe fogott. Ment minden, mint a karikacsapás, a szakmájában hasított, egyre feljebb jutott, férjének is bevált a biznisz. Minden álmuk teljesedett: menő párost alkottak, busásan jövedelmező állásuk, modern, minden kényelemmel felszerelt lakásuk, két, remekbe szabott csemetéjük volt, szerették és becsülték egymást. Kell ettől több? Az eddig tartó eseménysorozatról, ami egyébként úgy az előadás háromnegyed részét teszi ki, bátran ki lehet jelenteni, nem más, mint egy szimpla „happy” sztori, amiből két tucat ad ki egyet.

DE! Ekkor jön a csavar! Porszem került az addig olajozottan működő családi gépezetbe, a szintén név nélküli férj vállalkozásai nem jöttek be, semmi sem úgy alakult, ahogyan szerette volna. Természetszerűen ez nem csupán anyagilag viselte meg őket, a férfi lelkében is igen romboló hatást fejtett ki. Az ilyenkor szokványos dolgokat művelte, ivott, elhanyagolta a nejét, nem törődött a gyerekekkel, és egyre lejjebb csúszott a mocsárba. Az asszony először arra gondolt, szeretője van. Azután kiderült, erről szó sincs. Mindennapjaikon eluralkodott a káosz, egyre sűrűbbé és durvábbá váltak a veszekedések. Végül a feleség nem bírta tovább, fiával meg a lányával együtt elköltözött, és elindította a válópert. Nem sokkal később következett be a tragédia, amitől ez a kedélyesen-humorosan csordogáló hétköznapi história igencsak drámai fordulatot vett. Ekkor értette meg a közönség, hogy miért ennyire találó, lényeget kifejező cím a 23 perc.

Sok-sok, nőre és férfire is vonatkozó tanulság levonható az előadás mondandójából. Az egyik és mind közül a legszembetűnőbb, hogy az ember jelleme évszázadokon át nem sokat változott. Főképp a férfié. A 21. század férfije beletörődött abba, hogy valamennyire csorbult a tekintélye, bizonyos mértékig elvesztette a család irányításának a jogát. Tudomásul vette, a nőnek is lehet hivatása, karrierje, érhet el tudományos vagy üzleti eredményeket. Ez az elfogadás csak addig működik, amíg valakinek, fontosnak érezheti magát, amíg az ő szava dönt és több a fizetése. Azért még ő a pater familias, a kenyérkereső.  De ez a jópofavágás csak a szavak szintjén működik. A lelke mélyén azonban arra vágyik, hogy felesége türelmes, engedelmes legyen, ne szóljon vissza, ne legyen más véleménye, mint neki, minden szükségletét, kényelmi igényét maximálisan kielégítse, a lakásban rend honoljon és tisztaság, ingei porcelánra, nadrágjai élire vasalva, cipői kibokszolva legyenek. Ezenfelül még remekül süssön-főzzön, gondoskodjon a gyerekekről, az ágyban doromboló kiscicaként viselkedjen, de az sem baj, ha vadmacskaként. A másik felvetődő kérdés, ami a nők számára örökzöld: karrier vagy gyerek? Szép sorjában fel lehet tenni őket, de nincs rájuk egyértelmű válasz. Miként lehet családanyaként és dolgozó nőként egyszerre helytállni, ezeket az egész emberes hivatásokat összeegyeztetni? Hogyan kell jó anyának és jó munkavállalónak lenni? Háztartást vezetni? Férjjel törődni? Az összes, ágas-bogas teendőt olyan ügyesen és okosan megoldani, hogy egyik se sérüljön és menjen a másik rovására?

Nehéz és színészt próbáló feladat egyedül kiállni a közönség elé, és az érdeklődését másfél órán át fenntartani. Járó Zsuzsa tökéletesen megoldja ezt. Ráadásul úgy, hogy a 90 percből bő egy órán át lassan csordogál az eseményszegény történet, amiben nincs semmi különös vagy szokatlan. Egészen a nagy baj bekövetkeztéig oldottan, viccesen, amolyan ’kávéházi barátnős traccsolósan’ mesél, utána azonban már nem poénkodik, testtartása görnyedtebbé, hangja érdesebbé, szeme tűnődővé, tekintete távolba veszővé válik, mimikája pedig kifejezi azt a mérhetetlen fájdalmat, ami testét-lelkét uralja. Végkövetkeztetéseit szenvtelenül közli. Időnként megszólítja, és közös gondolkodásra kéri a publikumot, faggatja őket és magát.

Keszég László olyan szívszorító és mellbevágó művet állít a színpadra, ami könnyen követhető, és brutális cselekménye sajnos egyre gyakrabban fordul elő, mint azt a közvélekedés gondolná. Ezért is született meg a 23 perc, hogy az ilyen estekre felhívja és ráirányítsa a figyelmet.

David Seidler: A király beszéde

József Attila Színház

 

David Seidler amerikai tévé- és játékfilmes forgatókönyvíró, dramaturg Londonban született 1937-ben, de kiskorában, szüleivel együtt az USÁ-ba vándorolt ki. Zsidó származása miatt átélt félelmek következményeként ő is dadogott, ezért VI. György angol király lett a példaképe, akinek sikerült túljutnia ezen a szörnyen zavaró beszédnehézségen. Már az 1980-as évek elején foglalkoztatta őt a gondolat, hogy filmet forgat a királynak arról az eredményes küzdelméről, aminek következtében az ausztrál terapeuta, Lionel Louge segítségével sikerül úrrá lennie az életét megkeserítő kellemetlen dadogásán. Lionel Louge fiától Seidler megkapta VI. György kezeléséről szóló feljegyzéseket, de abbahagyta a forgatókönyv-készítést, mert a film tartalmával kapcsolatban Erzsébet anyakirályné nemtetszését fejezte ki. Az anyakirályné halála után azonban szabaddá vált az út, és nekiláthatott a munkának. 2010-ben vetítették először a mozik A király beszédét, (The King’s Speech), amit a nézők és a kritikusok azóta is igen nagyra értékelnek. 2011-ben 12 Oscar –díjra jelölték, amiből 4-et – legjobb filmért, legjobb rendezésért (Tom Hooper), a legjobb forgatókönyvért (David Seidler) és a legjobb férfi főszereplőnek járót (Colin Firth) – be is söpörte.

Az ilyen hatásos és ikonikus alkotásokat általában az isten sem menti meg attól, hogy más műfajba ne tegyék át. Ez történt A király beszédével is. Drámaváltozatát nálunk több vidéki teátrum is műsorára tűzte, a fővárosi József Attila Színházban pedig most október 5-én volt a premierje. A színpadi adaptációnak nem feladata, hogy a film összes hangulati elemét visszaadja, vagy cselekményét hűen kövesse, hanem új, – valamit elvéve, valamit meghagyva, – élesebb, vagy tompább megközelítésű produkciót hozzon létre. Nem elsőrendű követelmény, hogy bemutassa, milyen csúnya politikai háttéralkukat kötöttek Anglia vezetői, miféle nézetkülönbség, vagy azonosság volt Bertie és a miniszterelnökök: Baldwin, Chamberlain és Churchill között, mint ahogyan az sem, hogy a szereplők külsejükben mennyire hasonlítanak a valós személyekhez, a szikár VI. Györgyhöz, vagy a molett Erzsébethez, a testes Churchillhez. A filmes forgatókönyvből Hargitai Iván rendező és Szokolai Brigitta dramaturg munkájának eredményeképp az angyalföldi színházban friss és a hangsúlyokat máshová tevő variáció született. Természetszerűen a sztori most is ugyanaz, miként tud a beszédzavarok kezelésére hivatott szakember segíteni a szavak folyamatos kimondásában mindig elakadó hercegnek, majd királynak, hogy az uralkodó a nyilvános megszégyenülést, vagy a lesajnálást elkerülje. Nem remegő lábakkal, hanem nyugodtan ki merjen állni az őt meghallgatni kívánó, egész stadiont megtöltő férfi és nő elé, vagy a rádió hullámhosszán keresztül képes legyen hősies ellenállásra buzdítani a totális vereség és teljes megsemmisülés rémétől fenyegetett népét.

Azzal az ősöreg igazsággal nem lehet vitába szállni, hogy a színészek játékán, mesterségbeli tudásán, művészi képességeinek kifejező erején áll, vagy bukik bármely előadás, rajtuk múlik, a színpadon történtek megnyerik, vagy hidegen hagyják a nézőket, megérintik őket, vagy közömbösek maradnak. És ez bizony most sincs másképp. A király beszéde a közönség szívéig-lelkéig hatol, megfogja, és rabul ejti őket. Ez a varázslat a két főszereplőnek, Fila Balázsnak és Mucsi Zoltánnak köszönhető, ketten viszik vállukon a produkciót. Fila Balázs a tőle megszokott profizmussal tökéletesen hozza VI. György egyszerre fenséges és szomorú, ijedt és gőgös, kudarctól és felsüléstől félő alakját, aki csak hatalmas önfeladások és önuralmának teljes elvesztése után tud az ő királyi felsége modorából kiesni. Mucsi Zoltán elismerésre méltóan jeleníti meg Lionel Logue szokatlan módszereket alkalmazó, de azokkal igen jó eredményeket elérő tanárt. Azt a kisembert emeli ki a karakterből, akit nem nyom meg a feladat súlya, bátran szembenéz vele, mert tisztában van saját képességeivel, ugyanakkor magas rangú páciensével sohasem viselkedik vagy beszél tiszteletlenül, nem bizalmaskodik, nem haverkodik vele. Szabó Gabi remekül kelti életre az aggódó, a férjét féltő Erzsébet Yorki hercegnőből lett királynét. Ellentétét, Lionel feleségét, Myrtle-t, Szilágyi Katalin olyan asszonynak viszi fel a színre, aki két lábban áll a földön, vágyai, álmai igencsak egyszerűek, és reménytelen küzdelmet folytat a szürke hétköznapok filléres gondjaival. Canterbury sima szájú, kétértelműen szónokló érsekét Schlanger András a kenetteljes főpapok ájtatosságával formálja meg. Mihályfi Balázs Churchillje keveri a kártyát, önti magába a brandyt, szivarozik, és mindig mesterkedik valamiben. Chajnóczki Balázs hibátlanul személyesíti meg a vaskalapos Baldwin ’prime’ minisztert. Előd Álmos kifogástalanul játssza a testvérét folyton ugrató és kigúnyoló Davidet, a későbbi VIII. Edwardot, aki lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse a kétszeresen elvált amerikai nőt. Ujréti László V. Györgyben azt a fajta érzéketlen apát mutatja be, aki képtelen elfogadni fia gyengeségét, megérteni szorongását. Pethő-Tóth Brigitta Wallis Simpson karakteréből a számítóan ördögi nőt hangsúlyozza ki. Horesnyi Balázs forgó, többemeletes díszlete egyformán alkalmas külső és belső terek ábrázolására. Kárpáti Enikő jelmezei igazodnak a szereplők társadalmi állásához, a politikusok fekete szmokingot, a királyi család tagjai elegáns ruhákat és öltönyöket viselnek, a középosztálybeli Logue família tagjai hétköznapi szoknyában, blúzban, kardigánban vagy nadrágban, ingben és mellényben járnak-kelnek.

Hargitai Iván olyan történelmi drámát rendezett, ami elejétől kezdve a végéig érdekes, cseppnyi unalom, vagy üresjárat nincs benne. A király beszédének sikerül azt a ritkán látott „kunsztot” végrehajtania, hogy olyan lett, amit egyformán kedvel a publikum meg a szakma is.

Rocco és fivérei

Nemzeti Színház

 

A Rocco és fivérei is azoknak a daraboknak hosszú sorába tartozik, amik nem filmes vagy színpadi, hanem prózai műként láttak napvilágot. Giovanni Testori A Ghisolfa-híd című regényéből 1960-ban Luchino Visconti forgatta világhírűvé vált filmjét, a Rocco és fivéreit (Rocco e i suoi fratelli). Vidnyánszky Attila régóta töprengett azon, és érlelődött benne a gondolat, hogy ebből az ikonikus filmből színpadi adaptációt készít. Ennek a több évig tartó vívódásnak, elmélkedésnek eredményét az 2019-20-as évad nyitó előadásaként állította a Nemzeti Nagyszínpadára. Mindig rendezőt próbáló feladat olyan alkotást színre vinni, ami más műfajban született. Bizony nehéz teendők közé tartozik az alapmű értékeinek megtartása, amiktől az olyan kiemelkedővé vált, vagyis az általános, minden korok emberéhez szóló mondanivalónak a felmutatása, ugyanakkor a ma élőket foglalkoztató eszméknek is a nézők elé tárása. Ezt a cseppet sem sima műveletet maradéktalanul sikerült véghez vinnie a most, szeptember 19-én bemutatott Rocco és fivérei-nek.

A boldogulás, az ötről a hatra jutás, a társadalmi ranglétrán feljebb lépkedés évszázadok óta kitölti – legfőképpen – a férfiak lelkivilágát, határozta meg hétköznapjait, indítja el és mozgatja cselekvéseinek sorozatát. Kevés olyan ember akad, aki nem szeretne jobb, emberhez méltóbb körülmények között élni. Ez a Dél-Olaszország eldugott kis falujából az északi iparváros, Milánó felé induló négy, a felnőttkorba éppen belépő fiúból és a tisztes özvegyasszony „mammából” álló Parondi családnak célja. Az elsőszülött már ott él, sovány kis batyuikkal hozzá érkeznek meg a maguk felelősségteljes, tiszta, a Jóisten figyelő tekintetét és szeretetét magukon érző keresztény erkölcsiségükkel. Nem akarnak ők mást, csak egy kicsit könnyebb életet, mindennapi kenyeret, fejük fölé tetőt. A Milánó-féle metropoliszban viszont más törvények uralkodnak, ott semmibe veszik a kétezer év alatt kialakult és azóta is működő morális és együttélési szabályokat. Fütyülnek mindenre, ami – egy olyan, bármely korban élő átlagcsalád, mint a Parondi – előtt szent, sérthetetlen és megkérdőjelezhetetlen, mert a nagyváros ideológiai zűrzavarában, a minden és mindenki eladható és megvehető forgatagában semmi sem szent és érinthetetlen, mindent vitatnak, megkérdőjeleznek. Téveszméket harsogó ámokfutók szedik áldozataikat, mindenféle hóbortos nézeteket hirdető csalók szép szólamaikkal etetik a nekik bedőlő férfiakat és nőket. Az ilyen szemfényvesztőknek bizarr, itt-ott életellenes, fura eszméiből rakta össze Vidnyánszky Attila azokat a szózuhatagokat, amik különböző, egymásnak ellentmondó csoportok művészi és társadalom-felfogását tartalmazó dokumentumaiból, kiáltványaiból gyúrt egybe. Ezeket a zavaros mondatokat a rendező által kreált új szereplő, Amelie Gianelli ordítja a nézők fülébe. Ő Rosaria Parondi ellentéte és ő a rendező szócsöve. Udvaros Dorottya, olyan szuggesztív megjelenítő erővel személyesíti meg ezt a léha, cinikus, kortalan szépasszonyt, hogy egyik-másik nagy ívű monológja után nyílt színi tapsot kap.

Olekszandr Bilozub díszlete az előadás kulcsfontosságú eleme, mert elementáris hatásával lenyűgözi a székekben ülőket, és alaposan megmozgatja fantáziájukat. Ez a hatalmas szerkezet, olyan mintha egy többemeletes, soklakásos bérház választófalak falak nélküli váza lenne. A felső szinteken a város jellegzetes alakjai tanyáznak, itt űzik ősi mesterségüket az örömlányok, itt vegetálnak a kisebb-nagyobb vétkektől a legsötétebb bűnöket elkövető figurák. Világmegváltó eszméit innét kiabálja Amelie. Lefelé haladva kezd tisztulni a kép, a Parondi família a földszint egyik parányi szobácskájában kap helyet, amit Rosaria családi képekkel igyekszik otthonossá tenni. Bánsági Ildikó az örökké éber és aggódó, gyermekeit a gonosztól megóvni akaró, az egyfolytában nyugtalankodó anyák aggodalmával kifogástalanul kelti életre a visszafogott Rosariát. Az alsó régiókban van az ökölvívó terem, ahová Rosaria két fia is lejár. A boksz meccsek és edzések hiteles megjelenítéséről Bedák Pál ökölvívó szakértő gondoskodik.

Az előadás hamisítatlanul Vidnyánszky Attilá-s. Egy perc üresjárat nincs benne, minden másodpercben van valamiféle szemkápráztató vagy vadul ütős a színen. A nézők figyelmét nem hagyja lankadni, egymással párhuzamosan folynak az események. Nem csupán a szemét, de a fülét is igénybe veszik a színpadon történtek, nem lehet elbambulni, mert valami mindig zajlik éppen. A közönség alig tudja felfogni, nincs idő még a pillanatnyi végiggondolásra sem, a leülepedésre meg végképp, mert rögtön látható~hallható valami még húzósabb, még meglepőbb.

A színészek tudásuk legjavát adják, teljesítményükről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Az öt Parondi fivért, a város aszfaltján tengődő és elcsúszó Vincenzót Berettyán Sándor, a fékezhetetlen, gyilkossá váló Simonét Bordás Roland, az angyali jóságú – ma inkább lúzernek tartott – Roccót Berettyán Nándor, a szorgalmasan dolgozó Cirót Mészáros Martin és a jég hátán is megélő kislegény Lucát Haszon Ákos igencsak elismerésre méltóan alakítja. A prostituált, hébe-hóba szebb, különb életre vágyó Nadját Barta Ágnes hibátlanul ábrázolja. Tóth Auguszta a mosodatulajdonost, Schnell Ádám a pénzhajhász, szívtelen menedzsert, Varga József a kemény bokszedzőt remekül formálja meg. Katona Kinga és Herczegh Péter Amelie-nek az aszfalt értékrendjén szocializálódott gyermekeit – Ginettát és Alfredót – igen meggyőzően viszi fel a színre. Kisebb szerepekben látható még Nagy Márk, Szabó-Sebestyén László, Szép Domán és Nagy Johanna.

Heves érzelmeket, erős reakciókat vált ki a publikum tagjaiból ez az igen hosszúra nyúlt produkció. Nem lehet közömbös vagy unott, aki látja. Ez is a rendező célja, és az is, hogy állásfoglalásra késztesse az embereket. És ez így is van.