William Shakespeare: Hamlet

Vígszínház

 

Shakespeare legismertebb tragédiája a Hamlet, dán királyfi, aminek 1609-es első londoni előadása óta megszámolni sem lehet, hogy a földgolyó színházaiban hányszor tűzték műsorra. Nálunk 1794-ben Kolozsvárott játszották először, majd bő nyolcvan év múlva Pesten, 1867-ben, a Nemzeti Színházban, Arany János fordításában. A Madách Színházban, 1962-ben, Vámos Miklós rendezésében, Gábor Miklóssal a címszerepben vitték színre, amit a mai napig úgy tart számon a magyar színháztörténet, mint ennek a műnek leghitelesebb előadását. Csak zárójelben: e sorok írója szüleivel együtt még kislányként látta, és a mai napi emlékszik bizonyos jeleneteire. Egészen 2002-ig kellett várni Nádasdy Ádám friss „magyarítására”. A Vígszínház tavalyi, október 1-jei premierjére viszont új szöveg kellett, amit Forgács András alkotott. Forgács András nem csupán a fordításban működik közre, hanem Vörös Róberttel együtt a mai napokra szabott színpadi változat elkészítésében is. A Wikipédia – nem mindig megbízható – információja szerint 1911-ben Guth Sándor fordításában és Péchy Kálmán rendezésében a Vígszínházban már bemutatták a Hamletet.

Egy színmű – de, bármilyen irodalmi alkotás – akkor tud évszázadokon átívelő hatást kiváltani, ha olyasmiről szól, és sok-sok olyan motívum van benne, amik minden korban érvényesek. A Hamlet ezek közé tartozik. Káin és Ábel első esete óta, ha nem is gyakran, de előfordul a testvér megölése, ami itt, a darabban azért esik súlyosabban a latba, mert ez egyúttal királygyilkosság is. Előfordul, hogy a friss uralkodó gyorsan feleségül veszi az özvegyet, és az is hétköznapi eset, amikor a fiatal trónörököst – mondván, még nem érett a kormányzás felelősségteljes feladatára – a trónbitorló félreállítja, barátoknak álcázott kémeket ültet a nyakára, talpnyalókkal és besúgókkal veszi körbe, sőt még a szerelmét is felhasználja ellene. Mindezek a Hamletben megtalálhatók.

Az igazgatónő, Eszenyi Enikő rendezi a darabot. Olyan lett, amilyet az utóbbi években a nagyérdemű bizonyos rétege megszokhatott és elvár tőle. Hangos, füstös, meghökkentő, szaladgálós, pancsolós, rideg, fémes csillogású, amiben bármiféle az alapmű iránt tanúsított alázat és tisztelet legfeljebb nyomokban található meg. Az a fele a közönségnek, aki kedveli az ő úgynevezett napjainkhoz igazodó, – inkább csak mondanivalójából kiforgatott – koncepcióját, az aléltan dicsőíti a színpadi jeleneteket. A publikum másik fele, aki azt szeretné látni, amit a szerző megírt, az kritikusan és józanul szemléli a Víg világot jelentő deszkáin látottakat, és bizony fanyalog, és nemigen boldog. Úgy érzi, szétrombolják az eddig benne élő Hamlet-képet és megfosztják attól a szellemi örömtől, amit egy időtlen klasszikus megtekintése nyújt. Hiába keresi a fejében élő olvasmány- és előző színházi élményeit, nem találja. Ellenben számos furcsasággal terítik be. Ezek közé sorolandók a mindenféle aktuálpolitikai ki- és beszólások, erőltetett diktatúra-párhuzamok, mint például az 1935 novemberében keletkezett József Attila-költeménynek, a Levegőt!-nek az elhangzása, amit a Színész tehetségének és rátermettségének demonstrálására szaval el.

Hamlet karaktere átalakul. Nem az a hidegfejű, okos, minden lépését precízen kiszámító, a cél érdekében magát bolondnak tettető, öntudatos fiatalember, aki méltó ellenfele apja gyilkosának, hanem afféle fegyelmezetlen, ön- és közveszélyes hülyegyerek, aki össze-vissza futkározik, mint a töketlen kutya, és úgy pattog, mint a nikkelbolha. Nem csupán a címszereplő jelleme változik, a többeké is, de ezek nem annyira lényegesek, mint Hamleté. Különös, és kissé érthetetlen megoldás az is, hogy színésztrupp helyett csupán egyetlen férfiú alkotja a vándortársulatot, akivel Hamlet együtt adja elő apjának megmérgezését.

Az amerikai filmek elmaradhatatlan kelléke az autósüldözés meg a funkciótlan izmos férfisegg. Az előbbi ugyan nincs, legfeljebb Hamlet atyjának szelleme érkezik lassan, orral lefelé álló terepjárón, utóbbi viszont van, annyi módosulással, hogy funkciója most sincs, de nem izmos, hanem lottyadt idős férfiülepet bámulhatnak a nézők. Természetszerűen női meztelenség is akad, szegény, bomlott elméjű Ophelia csupaszon kászálódik ki a patakból.

Ugyanakkor, hogy a széksorokban ülők nehogy elfelejtsék, mire váltottak jegyet, ezért imitt-amott a jól ismert, szállóigévé vált Arany János-i sorok is felröppennek, de nem ott, ahol azt a nagy William megírta, és nem attól, akinek a szájába adta. A legismertebb monológból, a Lenni, vagy nem lenni-ből alig hangzik el valami. Polonius mondata az „Őrült beszéd, de van benne rendszer” vagy a „Kölcsönt ne végy, ne adj” is hallható, valamint az a gondolatsor is, amit Hamlet izgága ellenfelének címez: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Ezek az ódon szavak arra hivatottak, hogy emlékeztessék a közönséget, ez a gomolygó ködben fel-le csúszó, hatalmas, ezüstös díszletek között zajló csörtetés – kiabálás – pocsolás bizony nem más, mint Shakespeare Hamletje.

A színészek derekasan helytállva adják elő a drámát. Ifj. Vidnyánszky Attila dán királyfija mindig pörög és csinál valamit, fél perc nyugta nincs, időnként falra mászik, néha őrjöng, folyton nyüzsög, és keresztbe-kasul nyargal a színpadon. Hegedűs D. Géza a gyilkos Claudiust és Hamlet atyját alakítja. Kellően sunyi, éberen figyelő, minden hájjal megkent fickó, aki egyszerre energikus és enervált. Börcsök Enikő Gertrudként azt a fajta alázatos nőt személyesíti meg, aki a férfi tulajdonát képezi, és csak ritkán mer anya lenni. Fesztbaum Béla Poloniusa az intrikus, ide-oda hajló, mindenkinek megfelelni akaró szolgalelkűség mintapéldánya. Réti Nóra kedves, engedelmes Opheliát visz fel a színre. Orosz Ákos Laertese hőzöngő kiskakas, Király Dániel Horatiója pedig krakéler alak. Csapó Attila és Zoltán Áron a két hamis barátot, Rosencrantzot és Guildensternt formálja meg. Kútvölgyi Erzsébet és Venczel Vera a két sírásót, Hajduk Károly a színészt kelti életre. Gilicze Márta Fortinbras nadrágszerepében látható. A kisebb szerepeket Borsi-Balogh Máté, Szántó Balázs, Viszt Attila, Takács Zalán, Szabó Mátyás és Kovács Olivér játssza.

Ha a szórólap adatai pontosak, miszerint „A Vígszínház 122 éves történetében ez az első alkalom, hogy műsorra kerül Shakespeare leghíresebb műve.”, akkor bizony ezt a hagyományt tiszteletben kellett volna tartani. És továbbra is folytatni.

Reklámok