Nemzeti Színház Nagyszínpada
Edmond Rostand romantikus színdarabja, a Cyrano de Bergerac számtalan előadást, filmföldolgozást, átírást megélt már. Párizsban, a Comedie Francaise-beli 1897-es első színrevitele óta mindig mélyen meghatja a közönséget ennek a csúnya külsejű, de emelkedett lelkű, egyszerre gőgös és önfeláldozó férfiúnak a története. Egyik-másik színház azért újítja föl, mert műsorra tűzésével mind anyagi, mind erkölcsi sikert arathat. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a Cyrano igaz emberi értékeket mutat fel meg égi magaslatba emelt nőideált, akit a hódoló csak távolról csodál. Olyan tiszta, önzetlen férfiszerelemnek tanúja a közönség, ami a bálványozott hölgy boldogságát előbbre valónak tekinti a sajátjánál. Ez a szerelem képes a legősibb szenvedélyt, a zöld szemű szörnyet: a féltékenységet is legyőzni. Cyrano személyében a hatalmasoktól nem megrettenő, hanem azokat megleckéztető, gáláns, jó humorú, őszinte, de ijesztően nagy orra miatt igen gátlásos, félszeg lovaggal találkozik a nagyérdemű, akihez szeretnénk hasonlítani, s akivel azonosulni tudunk. Rostand drámája európai kultúránk közös és becses kincse, ami közel 120 éve mindig lenyűgözi az olvasót vagy a nézőt, mert az ember a lelkében, ott legbelül, ahol az Örökkévalóval összeér, a szépségre, a tisztaságra, a magasztosra vágyódik. Cyrano személye mindezt egyesíti magában, s ez hallatlan és kortalan népszerűségének titka. Színházi berkekben afféle szólásmondás járja, hogy a Cyranót csak akkor szabad előadni, ha a teátrumnak van olyan adottságú színésze, aki el tudja játszani. A legemlékezetesebb Cyrano-produkció a Rákosi Mátyás diktatúrája alatt Néphadsereg Színháznak „átkeresztelt” Vígszínházban, 1952-ben volt: Szabó Sándor Cyranója legendává vált, a magyar közönség memóriájában Szabó Sándor és Cyrano egy fogalom. Azóta az ország számtalan színházában adták elő, akadtak köztük olyan produkciók is, amik inkább ártottak, mint használtak a műnek.
A fővárosi Nemzeti Színházban most, május 13-án David Doiasvili rendezésében volt a premierje. A grúz rendezőnek nem ez az első munkája a Nemzetiben, így a rutinos színházba járók tudják, mire számíthatnak. A jámbor nézők sejthetik, hogy nem, valamiféle konzervatív, a színdarab szellemiségét, mondanivalóját tisztelő, azt legmesszebbmenőkig figyelembe vevő előadásra ülnek be, hanem olyan színpadi játékra, ami csak nyomokban hasonlít az eredeti alkotásra. Ábrányi Emil fordításának klasszikus szépségű, szállóigévé nemesedett részletei is csupán elvétve hangzanak el, annál több, mostanában divatos kiszólás, pesti szleng és nyomdafestéket nem tűrő szitokszó harsog, és teszi maivá a szöveget. Szó sincs a Cyrano minden korban érvényes tartalmának felmutatásáról: az önzés és birtoklási vágy nélküli igaz, tiszta szerelemről, a szó mágikus erejének, azaz a költészetnek az emberi lélekre gyakorolt hatásáról, ehelyett Rostand-színművére valamennyire hajazó, de annak mondanivalóját teljesen mellőző produkcióban „gyönyörködhetnek” a közönség tagjai. Közülük számosan akadnak olyanok is, akik kedvüket lelik ezekben az elidegenítő durvaságokban, de legalább annyian vannak, akik kevésbé fogékonyak ezekre, és nem valamiféle újra gondolt, hanem a költője által megírt, azaz az „igazi” Cyranóra kíváncsiak, azt szeretnék látni. Cyrano a széksorokban ülők feje fölött, kötélen ereszkedik le az előadás elején, és a végén ugyanígy távozik. A szereplők az oldallépcsőkön szaladgálnak le és fel, többen közülük a balkont elválasztó elemen csúsznak-másznak végig, néhányuk az egyik oldalról a másikra az első soron cikázik át, ott csetlenek-botlanak a nézők lábainál, és veszélyeztetik testi épségüket, akik nem győzik kapkodni ridiküljeiket, meg maguk alá szedni a lábukat. Ebben az előadásban számtalan oda nem illő jelenet fordul elő, mint például Roxane többszöri megerőszakolása, vagy Cyranóval levágott heves szexelése. Kimarad számtalan, szívünknek oly kedves toposz, vagy ha benne is van, mint például a megdöflek a versem végén, az is elnagyolva, mellékes beszédként van csupán jelen. A gascogne-i legények bemutatása is repelés közben, a japán szumóbirkózók rituális táncára emlékeztető mozgássor keretén belül esik meg. A férfiszínészek álma az orrmonológ. De hogy ezt a híres-nevezetes szöveget olyan megjelenítő erővel tudja bárki is színpadra vinni, ahhoz az összes színészmesterségbeli tudására és tapasztalatára szüksége van, mert csak így ül, így éri el a kívánt hatást. A címszereplőt megszemélyesítő Fehér Tibor inkább elhadarja ezeket a szavakat, nem hagy időt a közönségnek, hogy tudatában leüljenek a szellemes, sziporkázó mondatfüzérek. Az is szomorúsággal tölti el a publikum tagjainak azon részét, akik a „régi” Cyranóban szeretnék örömüket megtalálni, hogy nem lehetnek fültanúi a darab egyik legszebb részének, amelyben a főhős életének ars poeticáját foglalja össze: „Erkölcsömben van eleganciám”. Cyrano jelleme nem divatos manapság, ő ugyanis kényes a becsületére, a saját feje után megy, nem lehet neki előírni, mit tegyen és mit nem. Szabad szellem, aki fittyet hány az elvárásokra, önálló véleménye és akarata van. Az ilyen típusú emberekre a 21. századi globalizációnak nincs szüksége. Ez a Cyrano egy csajozni nem tudó, mulya lúzer, aki csak a balhét keresi, még csak nem is különc vagy csodabogár, inkább afféle mosdatlan szájú, hőzöngő alak, legjobb esetben is csupán bolondozó mókamester, vagy hülyéskedő bohóc.
Bánki Róza a fehér, sok-sok árnyalatában különlegeskedő jelmezei képzelet-gazdagok, mintha olyan divatbemutatóra készültek volna, ahol nem napi, hanem fantáziaviseleteket vonultatnak fel, azonban jól passzolnak az előadás koncepciójához. Férfikalapok nincsenek, Rostand anyanyelvén a kalap, azaz a „panache”, kifejezte viselőjének jellemét, a szimbóluma volt, mert a „panache” eggyé vált tulajdonosával. Erre a legbüszkébb a darab végén Cyrano, mert csupán ez marad meg neki, mint egyéniségének kifejezője. Ábrányi Emil ezt becsületnek fordította le, mert túl bonyolult lett volna körülírni a 17. századi kalapkultusz jelentőségét. Rostand Roxane-t olyan égi magaslatokba emeli, mint Dante Beatricét. Roxane-t, a világirodalom egyik legábrándosabb lényét most öt színésznő: Udvaros Dorottya, Nagy-Kálózy Eszter, Söptei Andrea, Mikecz Estilla és Ács Eszter alakítja. Ez az öt Roxane egyike sem az távolról csodált szépség, a tiszta nőiesség megtestesítője, akinek a lelkét varázslatos, bódító szavakkal lehet csak meghódítani. Ezek a Roxane-ok nem földre szállt angyalok, a butuska libától kezdve a vérmes perszónán át a kibírhatatlan vén szipirtyóig mindenféle nőtípust megtestesítenek. A szépfiú Christiant Farkas Dénes a karakterhez illő elbizakodottsággal, majd a keserű ráébredés miatti fájdalmában lelkileg összeeső fiatalemberként viszi fel a színre. A verselgető Rageneau-t Rácz József, feleségét, Lizát, Katona Kinga, az öntelt, becstelen Giuche grófot Olt Tamás, Le Bretet Kristán Attila, Ligniére-t Mátyássy Bence,Castel Jaloux kapitányt Tóth László játssza.
A pesti publikum azon része, akiket megelégedettséggel töltenek el a látottak, vastapssal fejezik ki hálájukat. Ez a hosszú tetszésnyilvánítás nemcsak a színészeket illeti, hanem a rendező merész, újszerű felfogását. A publikum másik fele pedig csak dohog és elégedetlenkedik. Nem értik, miért kell ennyire kiforgatni önmagából Rostand remekművét. Azt érzik, ez a produkció nem segíti őket abban, hogy felülemelkedjenek a hétköznapokon, és olyan hősöket lássanak, akikhez fel szeretnének nőni. Szerintük David Doiasvili elsikkasztja a Cyrano eredeti szépségét, emiatt nem tudják ünneplőbe öltöztetni a lelküket és megfényesíteni vele.