József Attila Színház Nagyszínpad
A hosszú, 1926-tól 2016-ig 90 esztendőt megért brit dráma-és forgatókönyvírónak, dramaturgnak nem az Equus az első drámája, amit az angyalföldi teátrumban színre visznek, 2020-ban már előadták az Amadeust, és most, az 2023/24-es évad egyik nyitó előadása is Peter Shaffer darabja. Az Equusnak 1973-ban volt az ősbemutatója Londonban, és pár évre rá, 1977-ben Amerikában csupa hollywoodi nagyágyúval filmet is forgattak belőle. Magát a drámát nálunk is viszonylag hamar láthatta a közönség, 1980-ban a Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval a Pesti Színházban játszották először, és az azóta eltelt több mint 40 évben sok-sok fővárosi és vidéki színház is repertoárjára vette. A József Attila Színházban most 2023. október 6-án tartották a premierjét.
Tulajdonképpen stúdiószínpadi produkció az Equusnak ez a Hargitai Iván által rendezett előadása, amelynek egyik oldalról nézve rendkívüli, a másikról viszont abszolút hétköznapi díszleteit Magyarósi Éva tervezte. A különlegesség az, hogy a közönség fent ül a színpadon, itt zajlik a jelenetek zöme, időnként a forgórész is működésbe lép, ami két-három alkalommal derékszögben elforgatja a nézőket. A földszinti, a zsöllyékre emelt térben helyezkedik el a kis szoba, amiben a főhős a kezelések közötti szabadidejét tölti, mellette található még az Irmalós Gábor alkotta egyszemélyes zenekar pulpitusa is, akinek dobszólói nagymértékben hozzájárulnak az előadás megrendítő hatásához. A székekre viszont az éppen nem játszó meg a lovakat alakító színészek telepednek le, és amikor szükséges, innen lépnek fel a színpadra. Semmi cicoma nincs a berendezési tárgyakon, szokásos mértékben felszerelt ideggyógyászaton találhatók ilyen kanapék, szekrények, asztalok, pultok, könyvespolcok. Papp Janó jelmezei is ezt az átlagosságot fejezik ki, a fiú meg a lány korosztályának megfelelő menő és lezser cuccokat hord, az istállótulajdonos elegáns zakót, a lovas a vágtatáshoz szükséges szűk nadrágot, mellényt meg zsokésapkát, a pszichiáter a státuszát kifejező unalmas öltönyt és nyakkendőt, az apa konfekciós szövetnadrágot meg széldzsekit, az anya régimódi szoknya, blúz összeállítást, az ügyvédnő rangjához illő divatos miniruhát, az ápolónő pedig fehér munkaköpenyt visel. A lovakat megszemélyesítő hat színész igencsak hűen adja vissza a négylábúak viselkedését és mozgását, ebben nem csupán az ideális, igen jól eltalált jelmez és a kitűnő maszkírozás segíti őket, hanem Horváth Ádám több mint remek koreográfiája is.
Az Equus cselekményideje az 1970 évekre tehető, nem hosszú, talán bő fél esztendő, története az elmegyógyintézetben, az istállóban és a lakásban zajlik. Kilenc szereplője van, egyik harmada a Strang család, akik középosztálybeli angolok. Frank, az ereje teljében lévő, a munkáselitbe tartozó negyvenes nyomdász, a szeretet nélküli, agresszív apa, aki habzó szájú ateista, és a világot máshogy nem tudja elképzelni, csak a maga módján. Dora, a hasonló korú felesége tipikus példája az engedelmes, birkatürelmű, elhanyagolt és bigottan vallásos asszonynak, aki majomszeretettel csüng egyszem fián. Alan, a 17 esztendős kamasz fiú az ő csemetéjük, aki életkori sajátosságának megfelelően flusztrált és tele van gőzzel és gázzal. Minden ellen lázad, mindent jobban tud és mindenkit lenéz, nyegle és flegma, a tőle idősebbeket alapból ellenségnek tekinti. Őrlődik az erőszakos, tekintélyelvű apa és a babusgató, mentegető anya között. Nemi vágyaival sem tud mit kezdeni, szeretne szexelni, de fél is tőle. A szereplők másik köre a pszichiátrián dolgozó, apjához hasonló korú, elismert szaktekintély: Martin Dysart, aki hivatásához illően kimért és sima modorú, érdekes esetnek tartja a fiú semmivel nem magyarázható, érthetetlen cselekedetét, azt, hogy egy este hat lovat megvakított. Az ő ismerőse a csinos Heather Salomon bírónő, aki felajánlja neki Alan, szakmai szempontból figyelemre méltó ügyét. Az ápolónő olyan szenvtelen és közömbös, amilyennek az ápolónőknek lenniük kell, semmiféle közeli, pláne érzelmi kapcsolatba nem akar kerülni a beteggel. A szereplők harmadik része az istállóhoz kötődik, a tulajdonos, aki Alent felveszi lógondozósegédnek, s ezzel bizalmat szavaz a fiúnak és a stramm, fiatal lovas, aki mint valami követendő és irigylésre méltó példakép tündöklik előtte, valamint Jill Mason a lovardában sürgölődő tinilány, aki valamiféle vonzalmat érez Alan iránt, de első együttlétük alkalmával Alan felsül, és erre a szégyenre durván és tomboló dühvel reagál, a leányzó szerencsére el tud menekülni.
Peter Shaffer drámája az ötven évvel ezelőtti nyugati társadalom hű lenyomata, ennek – ahogy akkortájt az itthoni kommunista terminológiában nevezték: imperialista, népnyúzó, kizsákmányoló, kapitalista – közegnek a mélyben meghúzódó ellentmondásait, egészségtelen emberi viszonyait ábrázolja. Akkortájt ezt az írói gyakorlatot, vagyis a kispolgár hazug és álságos életmódjának leleplezését, sőt kíméletlen bírálatát polgárpukkasztásnak nevezték. Mindezt vastagon áthatja a keresztényellenesség. Ez nem annyira zsigeri gyűlölködésben, hanem ettől jóval kifinomultabban, kicsi szúrka-piszkákban, odamondogatásokban és csipkelődésben jelenik meg. Alan szörnyű tettét az apja számos istentagadó kirohanásának következményeként és az anyjától belesulykolt, torz vallási gerjedelmében követi el.
Az emberi kapcsolatok abnormálisak, az apa mint valami tőrőlmetszett pater familias egyfolytában a helyes és erkölcsös viselkedésről prédikál, és bölcsességeivel mindig valamiféle morális magaslatról önti nyakon Alant, miközben meg pornómoziba jár, de szörnyen kiakad, amikor ott találkozik a fiával… A lepisszentett, nyusziszelídségű feleség mindent eltűr, semmi nem hozza ki a sodrából, anyáitól tanult bölcsességgel vallja: egy asszonynak nagy kötényének kell lennie. Az apa-fia kapcsolat sohasem volt és lesz egyszerű, még akkor sem, ha az kiegyensúlyozott és valódi szereteten nyugszik. Az Equusban erről szó sincs, az apa mindent kijelent és kinyilatkoztat, ami ellen nincs apelláta, tévedhetetlen és csalhatatlan, mint a római pápa.
A pszichiáter ugyanakkor az apa ellentétes pólusa, a nyugalom és együttérzés mintaképe, az ő élete is csak az első pillanatokban tűnik tökéletesnek minden szempontból rendben lévőnek és kiegyensúlyozottnak. Rövid idő elteltével kiderül, párválasztása nem sikerült, feleségével egymás mellett élnek csak, házassági kudarca elől menekül a hivatásába. A bírónővel is nem tisztázott a viszonya, egyszer úgy tűnik, csupán jó ismerősök, közeli barátok, másszor meg, mintha valamiféle szerelmi kapcsolat is lenne köztük. Az istállótulajdonos a hatalom és a pénz embere, ennek megfelelően hol jóságos főnökként, hol leereszkedő jótevőként viselkedik. Jill is tele van a tinilányok szokásos gátlásaival, próbálgatja ugyan a nőiességét, asszonyos megértéssel vigasztalja Alant a fiaskó miatt, időnként még anyáskodik is vele. De a fiú bekattan és Jill boldog lehet, hogy ép bőrrel megúszta ezt a cseppet sem kellemes, félelmetes kalandot.
A színészek most is derekasan helytállnak. Fila Balázs pszichiátere olyan fegyelmezett és kimért, mint amilyennek a néző elképzeli az ilyen magas társadalmi poszton lévő férfiút. Tökéletesen érzékelteti, hogy kétféle Martin Dysart létezik, az egyik a nyugodt, a tudás birtokában lévő, hivatását magas fokon művelő, felelősségteljes elmeorvos, a másik a magánéletében cseppet sem sikeres, ‘a hol és mivel rontottam el’ dilemmájával küszködő, bizonytalanságaiban vergődő, bizonytalan férfi, aki nem találja a helyét a világban. Fekete Gábor elismerésre méltóan alakítja Alant, a szertelen, tüskés fiút, aki mindent bevet, hogy borsot törjön az apja és kezelője meg bárki orra alá. Egyszerre esendő és szánnivaló, megértésre és szeretetre vágyó suhanc, máskor elviselhetetlenül pimasz siheder, akinek számtalan sokkoló mondatától a környezetében élőknek kinyílik a bicska a zsebében, és kedve szottyan egy makarenkói pofont lekeverni neki. Zöld Csaba most is a tőle megszokott profizmussal hozza a kettős mércével mérő, könyörtelen és vaskézzel irányító apa figuráját. Fehér Anna kifogástalanul személyesíti meg a csak a családjának élő, engedelmes feleséget és oroszlánként küzdő anyát. Kónya Merlin Renáta igen meggyőzően kelti életre a női bájakkal rendesen ellátott fruskát, Jillt aki nincs tisztában ezeknek a másik nemre gyakorolt erejével és varázsával, ugyanakkor még nincs kellő tapasztalata és nőcis ravaszsága, ezért félreismeri a félénknek gondolt fiút, nem veszi észre a srácban forrongó indulatokat. Az okos, céltudatos és mutatós Hester bírónőt Szabó Emília mintaszerűen viszi fel a színre, nem derül ki, miféle kapcsolat van közte és a Dysart között, pusztán szakmai vagy baráti netán szerelmi. Molnár Zsuzsanna korrektül ábrázolja a szenvtelen, munkáját alapos precizitással végző ápolónőt. Újvári Zoltán sallangmentesen ábrázolja az istállótulajdonost, Lukács Dániel pedig az ifjű lovast és a roppnterejű Vasgyúrót.
Hargitai Iván a drámából az egyszeri, egyedi esetet és groteszk történetet emeli kit, bizonyos éleit lefaragja, emberi mivoltát hangsúlyozza. Az Equus korlenyomat, írása óta kellő idő, azaz fél évszázad telt el, ezért bizonyos távolságból, történelmi rálátással lehet szemlélni és értékelni ezeket az éveket. Nyilvánvaló, a polgári demokrácia nem a világ legtökéletesebb társadalmi berendezkedése, de azóta sincs helyette jobb. Ma már, 2023-ban kissé ódivatúnak és túlzónak tűnnek azok a szigorú, harcos kirohanások, amikkel ostorozták saját társadalmukat, annak felépítését, szerintük begyöpösödött gondolkodásmódját, a hetvenes években a vasfüggöny mögött alkotó írók, akik közül többen flörtöltek a kommunista eszmékkel, ugyanakkor nem tapasztalták meg annak kézzelfogható realitását, véresen komoly, kemény kézzel és bolsevista terrorral irányított diktatúráját.