József Attila Színház Nagyterem

A most 76 esztendős Spiró György Az imposztort kimondottan Major Tamás alkatára írta, amit a Major által 1982-ben alapított fővárosi Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor rendezésében, Majorral a címszerepben mutattak be 1983 októberében. Ekkortájt színházi életünkre döntő befolyással ugyan az elkötelezett kommunista Major Tamás volt még, de egyeduralmát azért a már létező szocializmus erejének gyengülése miatt az idő vasfoga kikezdte, a kulturális közeg egésze felett azonban a teljhatalmat a mindenható Aczél György elvtárs – a három T (támogatott, tűrt, tiltott) – jegyében gyakorolta. Az imposztor közel negyven év óta van jelen a magyar színpadon, teátrumaink gyakran tűzik műsorukra, legutóbbi változatának az angyalföldi József Attila Színházban április 9-én tartották a premierjét.  

Az imposztor cselekményideje rövid, pár nap csupán, viszont konkrét: 1802, amikor önálló lengyel állam nem létezett, az orosz birodalom részét képezte, és az I. Sándor cár által rájuk ültetett gubernátor igazgatta. A színházak éppen csak vegetáltak. Ekkor hívja meg a Moliére vígjátékának, a Tartuffe-nek a főszerepére a nemzet nagy színészét, az élő legendát, Boguslawskit a Vilnában működő társulat direktora, mert ettől reméli, hogy kikecmeregnek a pénztelenség kátyújából, olyannyira felfokozott az érdeklődés, hogy még a helytartó is bejelentette érkezését, ráadásul minden széket duplán is eladtak. Boguslawski rangrejtve betoppan, kisebb zavar után óriási tisztelettel fogadják, megilletődöttségükben azt sem tudják, mit kezdjenek vele. De a nagy ember egyáltalában nem úgy viselkedik, ahogyan azt az isten háta mögötti színészek elképzelik, ugyanis nem az a morálisan kimagasló személyiség, akire fel lehet nézni, hanem csak egy mohó, kicsinyes alak, aki kikényszeríti az amúgy is tetemes gázsijának az emelését, és rezzenéstelen arccal előre el is kéri. A próbafolyamathoz sem úgy áll hozzá, ahogyan elvárják, ideákról, eszmékről, hatalom és művészet ellentmondásos, egymástól kölcsönösen függő viszonyáról, a megélhetés miatti megalkuvásról fejti ki magasröptű nézeteit, emelkedett hangú monológokat ad elő a Tartuffe különböző értelmezési szintjeiről. Szegény-szerény, kisvárosi aktorok csak kapkodják a fejüket… Az előadás azonban meghozza a várt anyagi és erkölcsi sikert. Amikor Boguslawski sec-pec alatt, titokban távozik, utána alig térnek magukhoz, és kezdik másképp látni az eseményeket, fokozatosan megszépül mindaz, ami Boguslawski ottlétekor történt, ráeszmélnek, minden nagyképűsége, fölényeskedése ellenére mégis adott nekik valamit: a ’máshogy is lehet élni’-re ébredést, a leigázott szülőföld iránti elkötelezettségükbe vetett hitet, önérzetükhöz, önbecsülésükhöz a visszatalálást és a szabadságot váró reményt.

Az imposztor címszerepe igazi jutalomjáték annak, aki megkapja. Mindig tekintélyes művészre esik ilyenkor az igazgatók választása, ugyanis nem lehet akárkire rábízni, mert elengedhetetlenül szükséges hozzá, hogy a színészmesterség minden csínja-bínja a kisujjában legyen. Benedek Miklós ilyen magas rangú, elhivatott művész. Úgy ábrázolja Boguslawskit, mint akinek már csak nimbusza van, jövője meg semmi, ugyanis már sehol nem számolnak vele. Ugyanakkor a befolyásos potentát látszatát erősen igyekszik fenntartani, közben pedig nem más, csak haszonleső, kimerült idős úr, aki telve van a sokat tapasztalt és megélt színész minden emberi gyarlóságával, ugyanis már rég elfelejtette, valaha hitt a művészet erejében, és olyan magasabb erkölcsi szempontok is vezérelték, mint a haza sorsa iránti aggódás és tenni akarás. Nemcsák Károly a mindentől félő, folyton a háta mögé néző, a megszálló impérium elvárásaira éberen figyelő, attól ugyan nem sok jót váró, legfeljebb alamizsnában reménykedő Kazynski direktort a tőle megszokott magas színvonalon állítja színpadra, Zöld Csaba Rogowskit, a kisvárosi trupp első színészét igazán elismerésre méltóan alakítja, olyannak, aki önmagát akarja felülmúlni, mert érzi, a rangos pályatárs mellett a megszokott, unalmas rutinjától most többet kell adnia. Horváth Sebestyén Sándor kifogástalanul jeleníti meg a Kaminskit, a kis csapat inkább lesajnált, szikrányit sem megbecsült, felszarvazott tagját. Pikali Gerda remekül személyesíti meg a Kaminskát, a vidéki dívát, aki hivatalból a szeretője a dirinek, és szemrebbenés nélkül felkínálkozik a roskatag Boguslawskinak, mert némi előnyt, előbbre lépést remél ettől. Ujréti László hibátlanul hozza a megfáradt, kiábrándult, koros színészt, Skibinskit.  Szabó Gabi igen meggyőzően kelti életre Skibinskát, a szintén mindenbe beleunt, már semmi jót nem váró színésznőt. Vándor Éva a megszokott profizmussal és kicsattanó vitalitással adja elő a társulat lelkiismeretét, Hrehorowiczównát. Kovalik Ágnes Pieknowskát, a naivát a szerephez illő ártatlansággal mutatja meg. Lábodi Ádám kiválóan viszi színre Rybakot, a lázadó, még valamit akaró fiatalembert. Quintus Konrád olyan mesterien tárja a nézők elé az ide-oda hajló, az agresszorok szájíze szerint beszélő és író Chodzko kritikust, hogy az egyszerre ellenszenves és sajnálatra méltó. Fila Balázs az ügyelő rövidebb szerepében is felejthetetlen teljesítményt nyújt. Molnár Zsuzsanna az aggódó Súgónőt alázatos asszonynak láttatja. A gubernátor ellenszenves figuráját Kaszás Géza, Nieszielskit Újvári Zoltán, Damsét Fekete Gábor, a Díszletezőt Lukács Dániel, a Kellékest Kiss Gábor, a Titkárnőt Jónás Andrea, az Adjutánst Bruszlik Péter játssza. Vereckei Rita jelzésértékű, tágas, puritán és praktikus díszletei között folyik a játék, csupán a színpad két oldalán lévő, díszes páholy utal a miliőre. A jelmezeket is ő tervezte, amik alig-alig korhűek, a Tartuffe-betétrészek pedig akár mai színpadon is megjelenhetnének.

Bagó Bertalan rendezése Az imposztor időtlen mondanivalóját emeli ki.  Amióta világ a világ, sajnos mindig voltak, vannak és lesznek eltiport, gyarmattá tett nemzetek, akiket múltjukból kiforgatni, kultúrájuktól megfosztani szándékoznak az őket meghódító és alávetettségbe taszító, zsarnokoskodó diktatúrák. Színészvezetése is figyelemre méltó, amikor a ’színházban színház”-jelenetek vannak, akkor a színészek 19. századi ágálós, deklamálós stílusban játszanak, ezeken kívül pedig visszafogottan, a mai követelményeknek megfelelően. Negyven év távlatából is van üzenete Spiró drámájának, és a rendezés erre fókuszál.