Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház

Csurka István ezt a történelmi drámáját 1988-ban, a rendszerváltásnak akart társadalmi pezsgés idején írta, ő volt a román falurombolási terv elleni, a Hősök terén, június végén tartott, kétszázezres tüntetés vezérszónoka. Ekkortájt már több, ‘45-ben újra a határon túlra rekedt magyar család is felkerekedett, átszökött a zöldhatáron vagy hivatalos úton-módon áttelepült Magyarországra, legfeljebb egy idős rokont hagytak hátra, nehogy a gazdátlanul maradt házat lefoglalják a hatóságok. A megelőző években már többször is összejöttek azok az értelmiségiek, akik a legendás Lakiteleki sátorban még együtt gondolkodtak “a hogyan tovább?-ról”, mert úgy vélték, és erről szentül meg is voltak győződve, a kommunista diktatúra – legalábbis itthon – a végét rúgja, mert természet, élet- és emberidegen. Ebben a  felindult és most vagy soha életérzésben született Csurka drámája, a Megmaradni, amit karcsú kis kötetben a debreceni Csokonai kiadó tett közzé még 1988-ban, és ugyanez év októberének végén Sík Ferenc rendezésében a budapesti Nemzeti Színház be is mutatott.

A Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház, amit azért is hívott életre Andrási Attila Jászai Mari-díjas író-rendező, hogy felhívja a figyelmet az országhatáron túlra került magyarság nehéz, embert próbáló sorsára, ébren tartsa az óhazában élőkben a Szabó Dezső-i Minden magyar felelős minden magyarért-gondolatot, ne hagyja lankadni a nemzet lelkiismeretét. Ez az elhivatott társulat vitte színre még tavaly, november 10-én a Megmaradni-t, aminek napjainkban is aktuális a mondanivalója, sajnos, ugyanúgy mint 36 évvel ezelőtt, amikor Csurka István papírra vetette.

A Megmaradni cselekményideje nem hosszú, nagyjából fél esztendő, a magyarok által még többségben lakott erdélyi nagyvárosban, az 1980-as évek utolsó napjaiban, a román diktátor, Ceausescu regnálásának a vége felé játszódik, amikor a rettegett titkosrendőrség, a szeku még ereje teljében volt, és módszerei között az emberölés bevett és szokásos gyakorlatként szerepelt csupán. A nyolc szereplő közül heten magyarok, és a Harisnyás meg Csernátoni  család tagjai. A Harisnyások három generációt képviselnek, Márton, a konok nagypapa, aki tudós, és főműve a helytörténeti múzeum létrehozása, a felesége, a bölcs, sokat tűrő asszony, az ő lányuk a jobb és különb életre vágyó Réka és a vejük, a háromdiplomás Örs, meg az unokájuk, a tízéves Zsolt. A Csernátoni család férjből és feleségből áll, a férfi kórházi főorvos, és az asszisztensnő, Agneta a szeretője, pedig a felesége igencsak szép asszony. Balázsffy Károly a magyar konzulátuson dolgozik, akinek a segítségében és közbenjárásában reménykednek. 

A dráma központi kérdése a menni vagy maradni? Mindegyik mellett súlyos és megfellebbezhetetlen érvek szólnak, amikkel bajosan lehet vitatkozni. Mindegyiknek igaza van és elfogadható magyarázata. Csurka István drámájában mindkettő hangot kap. Egyforma súllyal esnek latba. Melyik a könnyebb és melyik a nehezebb út? Ott maradni az ellenséges román  közegben, ahol csak hazátlan bozgorok, és közöttük kitartani, őrizni a lángot és menteni a magyar értékeket, vagy átjönni az anyaországba, ahol ugyan mindent elölről kell kezdeni, de magyarként és emberként, nem számkivetett, megtűrt hontalanként élhetnek. Márton és Réka roppant hatásos, érzelmektől fűtött szavakkal kardoskodik a maradni mellett, míg Örs legalább ennyire ütős és szuper indokokat sorol fel a menni mellett. Ahogy haladnak előre az események, fordul a kocka, Márton az, aki lányát és vejét buzdítja az menni mellett, de az idős professzor szívrohamnak beállított meggyilkolása alaposan megváltoztatja Örs döntését, ő marad, és folytatja apósa életművét, de feleségét és gyermekét távozásra buzdítja. 

Csernátoni doktor sem jár jobban, ő is a szekuritáté markában van, azzal zsarolják, hogy eltette láb alól az idős Harisnyást, pillanatok alatt elmozdítják a sebészeti osztály főorvosi  székéből, lefokozzák, a hullaházba, kórboncnoknak száműzik. Még annak is örül, hogy nem a Regátba küldik el gyalogorvosnak. Csernátoniné viszont az ‘ahogy lehet’ elvet vallja, példaként állítja a ‘magyarkodók’ elé magát, ő bezzeg megtalálja a hangot és együtt tud élni a románokkal, ugyanis azok is csak emberek, az asszonyok ott is szeretik az elegáns ruhákat, mutatós cipőket, szép kalapokat, kedvelik és szívesen isszák az illatos kávét. Balázsffy Károly diplomatához illően sohasem szól egyenesen, a mellébeszélés nagymestere, szavait így is, úgy is lehet érteni, segítene is, meg nem is.

Farkas Gábor aláfestő zenéje tökéletesen beleillik és igazodik a darab szomorú és súlyos történetéhez, nem nő túl rajta, nem él önálló életet, hanem felerősíti a dráma komor, nyomott mondanivalóját. Húros Dóri díszletei kifejezik azt a gúzsba kötő közeget, amiben a dráma cselekménye zajlik. A színpad hátsó részén vetített képek láthatók, amik a félelmen nyugvó alaphangulatot tökéletesen visszaadják. A darab kezdete előtt Nicolae Ceausescu három, nagyméretű, elmosódott portréja néz szembe a közönséggel, ami az előadás kezdetekor eltűnik, utána a “vásznon” elég sűrűn vörös csillagos felségjelű repülőgépek jönnek-mennek. A Harisnyás család lakása viszont polgári miliőt tükröz, de a berendezés mindegyik darabja igen rozoga, és gyakran szét is esik. A kórház felszereltsége igencsak kezdetleges, orvosi szobája és műtője mérhetetlenül lepukkant. Húros Dóri jelmezei makulátlanul kifejezik a lelket nyomorító “csaus” időket, Balázsffy Károly nyakkendőben és méretre szabott öltönyben feszít, a többiek mind egy szálig mélybordó, a Mao-ce Tung regnálása idejének divatjára hajazó zubbonyban, bokalibbentő nadrágban, fekete zokniban és amolyan tutyi félében járnak-kelnek. csupán egyvalaki kivétel ez alól, még pedig a románokkal a ‘modus vivendit’ kereső doktorné, aki viszont díszes turbánt meg nyakláncot is visel, sőt az alapruházat borvörös színével azonos körömcipőben sétálgat és ahhoz illő ridikült is tart a kezében. Az utolsó jelenet igencsak szimbolikus, mindannyian fekete-fehér zebracsíkos, de inkább börtön egyenruhában álldogálnak az uniós kék csillagos zászló alatt. Ez azt sugallja, bő száz éve alatt jóformán semmi változás nem következett be, hiába tartozik közel húsz esztendeje mindkét náció az Európai Unió kötelékébe, a kisantanti és magyarellenes reflexek ugyanúgy működnek. 

A színészek derekasan helytállnak, a mondanivaló keménységhez igazodva igencsak komolyan veszik feladatukat. Krizsik Alfonz minden kritikát kiálló módon alakítja a menni és a maradni között ingadozó Harisnyás Mártont, az üldözött magyarság sorsáért aggódó, tudós múzeumigazgatót, aki félreteszi családfői, apai és nagyapai szívét és a kötelességtudatot, ami hozzájuk köti, mert a közösségért még őket is képes lenne feláldozni. Sajnos, későn kap észbe, akkor viszont beindul az elnyomó gépezet, és azonnal likvidálják. Pethő Kincső Nóra remekül személyesíti meg Harisnyás Mártonnét, olyan feleséget, anyát meg nagymamát, sőt anyóst visz fel a színre, akire tökéletesen illik a közmondás: a jó asszony köténye mindent eltakar, mert ő az örök női engedelmesség, alázat és belenyugvás mintapéldánya. Harisnyásék, ‘apja lányát’ Hevesi Tóth Evelin kifogástalanul jeleníti meg, Réka maradni akar, nem szeretne elszakadni Erdélytől, a szüleitől, bár zavarja, hogy gyermekét az iskolában megalázzák. Pál Péter mesterien hozza az ‘mennitől a maradniig’ jellemfejlődésén átesett Örsöt, Réka férjét, a  menni harcosát, aki annyira nem kötődik a Harisnyás famíliához, nem érti az “öreg” makacsságát, ő csak különb és emberibb életet akar teremteni az övéinek, de ráébred, nem csupán a kis családjának tartozik elszámolással, hanem a nagy családjának is. Tokaji Csaba profi módon kelti életre a kutyaszorítóba került Csernátoni doktort, akit mindenfelől szorongatnak, és tudja, bármit is tesz, abba belebukik. Csernátoninét Szorcsik Kriszta elismerésre méltóan ábrázolja olyan nőnek, akit nem izgatnak az élet nagy sorskérdései, ő csak szépen, kényelmesen, a percek virágát leszakítva akarja élvezni a mindennapokat. Kálló Béla professzionálisan testesíti meg a mindenki szája íze szerint beszélő, óvatos, minden szavára vigyázó attasét. Tóth Zsuzsi meggyőzően mutatja fel az asszisztens Agnetát, aki a szeretett férfiért folytatott hiábavaló küzdelemet már megunta, és belenyugodott, hogy nem tud a szeretői státuszból kitörni. 

Szigeti Réka dramaturg és Andrási Attila rendező olyan, mélyen a szívre, lélekre ható előadást állít a színpadra, ami elejétől a végéig leköti a közönség figyelmét, és a darab üzenetének továbbgondolásra készteni őket. A menni vagy maradni kérdésére nem lehet végleges választ adni, a Megmaradni sem ad. Rábízza a nézőre, ki-ki maga döntse el, melyik mellett teszi le a voksát.