Bárka Színház

utcamusical

 A színész, dráma- és forgatókönyvíró, dramaturg, rendező, producer Presznyakov-fivérek igazi színházi emberek, nem csupán hazánkban, de Európában és Amerikában is közszeretetnek és megbecsülésnek örvendenek. Édesapjuk orosz, édesanyjuk perzsa, Oleg 1969-ben, Vlagyimir 1974-ben született, és ami fiútestvéreknél ritkaságszámba megy, nem rivalizálnak egymással, hanem együtt dolgoznak, művészi hitvallásuk, a színház hivatásáról, társadalomban betöltött szerepéről, formanyelvéről alkotott felfogásuk megegyezik. A jekatyerinburgi Gorkij egyetemre is együtt jártak, itt hozták tető alá első műhelyüket, a Fiatalok Színházát, azóta közösen írnak. Mindenhol otthon vannak, és ami a legkiválóbbaknak is csak elvétve jön össze, az nekik sikerült, saját hazájukban is próféták tudnak lenni, ugyanis az orosz és világ színjátszásának változásában elért forradalminak számító eredményeik és elévülhetetlen érdemeik elismeréseképpen Moszkvában, a híres-nevezetes Művész Színházban Presznyakov-fesztivált rendeztek. Az Európa-Ázsia első munkájuk, amit 2000-ben vetettek papírra, amiről most, a december 20-ai Bárkabeli premierre lefújták a port, aktualizálták és „felturbózták” magyar jellegzetességekkel és az azóta hazánkban meg a nagyvilágban zajló történésekkel.

Az Európa-Ázsiának alig van cselekménye, de ez mellékes is, mert nem a fordulatos, lebilincselően izgalmas sztori a lényeges, ami ugyebár nincs is benne, hanem a lassan csordogáló történetek mögötti tartalom. Konkrét helyszín sincs, valahol a két világrész találkozásánál mennek végbe az események. Egymással csak lazán összefüggő jelenetsorból áll az előadás, aminek állandó szereplője az Anya, a Férfi és a Női Tanú, a Menyasszony meg a Vőlegény, a többiek viszont alkalmakként csapódnak hozzájuk, így Kaszik, a szélvédős Férfi, a Kínai biciklis, a Rendőr, a Bölény, a Félszemű hosztesz meg a három Elvis. A lakodalmas csapat sem akármilyen tagokból tevődik össze, mindegyiknek van valamilyen „beütése”: a házasulandók igazi furcsa párt alkotnak, a Vőlegény nem csak öregecske, hanem járásképtelen, kerekesszékben üldögél, a Menyasszony fiatalka és csinos, de kissé butuska, az Anya hisztérika, a Férfi Tanú komplett gazember, a Női Tanú meg rosszindulatú és lökött. Ez a díszes társaság potyázik, és akit megtalálnak, abba belekötnek, vagy lesben állnak, és minden arra járót leszólítanak. A vége azonban ugyanaz, mindenkit kirabolnak. Közben viszont olyan, jelenünkre és múltunkra vonatkozó utalások, lényeget magukba sűrítő gondolatok, elemi társadalmi vagy amolyan Muprhy-törvényféle igazságok hangzanak el, amik jóval túlmutatnak önmagukon. A szituációk, amikbe belekeverednek ezek az antihősök, néhol mulattatók, néha fájóan bántók, de bennük van mindennapi életünk minden nagy- és kisszerűsége. Ez alatt a közönség kapkodhatja a fejét és jártathatja az agyát, elmélázhat emberi gyengeségeken, gonoszságon. Időnként azonban nem tudja, sírjon, vagy nevessen. Ehhez a nézőben kialakuló felemás, egyszerre vonzó és taszító érzéshez nem csupán a szöveg, hanem a négytagú Canarro zenekar minden helyzethez illő muzsikája is hozzájárul, valamint Gergye Krisztián koreográfiája, amire képzett balettosok teljesítményével felérő módon táncolnak a közreműködő művészek. Barnoff Tamara hol sokat, hol semmit sejtető díszletei és a szereplők tulajdonságát kifejező jelmezei csak fokozzák ezt az impulzív hatást.

Maguk a Presznyakov testvérek rendezik az előadást, így biztos, hogy oda kerül a hangsúly, ahová kell. A színészek most is remekül játszanak. Varga Anikó hibátlanul alakítja a csavaros észjárású, igazi gonosz szipirtyó Anyát. A járásképtelen, a székből időnként kipottyanó Vőlegényt Seress Zoltán kifogástalanul jeleníti meg. Szorcsik Kriszta személyesíti meg a boldog arát. Jergel Balázs meggyőzően állítja színpadra a Férfi Tanút.  Szabó Emília elismerésre méltóan formálja meg a Női Tanút. Ilyés Róbert korrektül tárja a nézők elé a szélvédős férfi és a Bölény szerepét. Dévai Balázs szórakoztatóan mintázza meg a kínai Biciklist és a Rendőrt. Gados Béla pompásan viszi fel a színre Kaszik figuráját. A három Elvist Spolarics Andrea, Kardos Róbert és Vajú Olga minden kritikát kiállóan ábrázolja. Makra Viktória brillírozva kelti életre a Félszemű hoszteszt. A szépen, tisztán éneklő Kisfiúnak Závada János kölcsönzi fényesen csengő hangját.

Amint azt a publikum megszokhatta, a Bárkában most is formabontó, a valóság és a mese határmezsgyéjén ide-oda dűlő produkció jött létre, ami tükörként funkcionál, és szembesíti önmagukkal az embereket, sőt önvizsgálatra készteti őket.